Politikai felelősség

A politikai felelősség genezise

(Mai rádiójegyzetem: 
http://www.bukarestiradio.ro/index.php?option=com_content&view=article&id=55901%3Amgyari-nandor-laszlo-a-politikai-felelseg-eredete&catid=43%3Aa-nap-jegyzete&Itemid=72&lang=hu )

Az ellenzéki és ugyanakkor kisebbségi sors sanyarú kenyér, elmajszolni, szebb jövőt várni nem csak a politikusoknak és pártoknak, hanem a kisebbség szinte minden tagja számára tehertétel. A politikai vákuum, amibe az RMDSZ tegnaptól került, rövidtávon, semmi jót nem ígér, beszűkíti nemcsak a politikusok, hanem ismétlem, a romániai magyar intézmények és köznapi emberek mozgásterét is. Ezért az önvédelmi reflexek beindulásán nem csodálkozhatunk.

Fontos viszont megőriznünk józan ítélőképességünket, mert a pánikhangulat, az eltúlzott veszteség feletti irracionális szorongás, nem jó tanácsadó. Gondoljuk meg: volt már a magyar formáció ellenzékben és akkor is elboldogultunk; nincs okunk azt állítani, hogy a demokratikus játékszabályok sérültek volna a kormányváltáskor, vagy azt feltételezni, hogy az új kormány a többé-kevésbé demokratikusan kialakított berendezkedés felrúgására készülne, stb. Márpedig – még hogyha néha el is felejtettük – a kisebbségi jogoknak, akárcsak az egyéni alapjogoknak garanciája a demokratikus intézmények és szabályok, a jogállam intézményeinek tiszteletben tartása. Demokráciában az ellenzékiség lényege, hogy a parlamenti kontroll-szerep mellett, lehetőséget teremt arra, hogy a pártok és politikusok önkritikát gyakoroljanak, feldolgozzák és kijavítsák azokat a hibákat, melyek a megelőző időszakot jellemezték, melyek ellenzékbe juttatták és megújuljanak, átalakuljanak, és ez alapján bizalommal tekintsenek a jövőbe. Ilyesmire lenne szükség az RMDSZ háza táján is, mert felelőssége a hosszú kormányzás, azaz a hatalmon való ténykedéshez kapcsolódik és elkövetett hibái mostanra nyilvánvalóvá váltak.

Azt szokták mondani nem kevés malíciával, hogy a hosszú politikai karrierhez a jó egészség mellett pocsék emlékezőképesség kell, azaz az amnézia segíti a politikai karriert, feledni és feledtetni kell az ígéreteket, és feledni kell a ballépéseket, azt hogy a „hatalmi politizálás megalkuvó, cinikus, kritikus helyzetekben mindig feláldozza a hatalom oltárán az elveket” (Arthur Koestler). Furcsállom is, hogy Markó parlamenti beszédében éppen az emlékez(tet)éshez fordult, amikor a mai kormánypártok lelkiismeretére próbált apellálni: az emlékek ebben a helyzetben nem segítenek, hiszen másfelől hosszú lenne tételesen felsorolni is  mindazon be nem tartott ígéreteket, melyeket éppen a szövetség tett, illetve nem tett meg. A következetesség, persze nem mindig erény a politikában, de a kettős mérce morálisan elfogadhatatlan. Az, hogy a szövetség a demokratikus intézmények integritásának szűkítéséhez, a jogállamiság korlátozásához asszisztált, adta a nevét, ha nem is kezdeményezett, több mint bűn, politikai hiba volt. Szóval a felejtés mégsem megoldás, néha fel kell eleveníteni az utat és mérleget vonni, egyébként szinte biztosan utat tévesztünk.         

És akkor itt

a politikai felelősség születésének kérdése.

Olyan időket élünk, amikor a közönséges (politikai) hazugságokat „politikai kommunikációnak” vagy ugyebár „stratégiai diskurzusnak” keresztelve, a médiák széleskörű közreműködésével, úton-útfélen ránk erőltetik, manipulálva, félrevezetve a hiszékeny lelkeket. Igen sok politikai párt és főként politikus a felelősség szétkenése érdekében azt a mantrát ismételgeti, hogy „minden politikus és minden politikai formáció egyformán romlott”, egyformán felelős a kialakult helyzetért, ezért nem érdemes a változásra szavazni, sőt a felelősség kérdését sem kell boncolgatni. „Az élet megy tovább”, és amúgy is kampány van, és ilyenkor összezárni kell, meg együttmenetelni. De éppen az együttmenetelés iránya a kétséges, sőt mindaddig, míg nem tisztázódik a politikai felelősség, együttmenetelni nem is lehetséges. A felelősségnek pedig az a természete, hogy soha nincs gazdája, azt meg kell nevezni, és a „ki a felelős kérdését”, csakis a „kinek felelős” kérdéssel kapcsolatban érdemes felvetni, ezáltal nyeri el értelmét. A politikai felelősség kérdését csak egy olyan (politikai) közösség vetheti fel hitelesen, amely képes reflektálni a politikai folyamatokra, tájékozott és aktív, érdekelt és morális integritásánál, valamint demokratikus elkötelezettsége okán legitim a politikai felelősség és a felelősök kijelölésében. Amikor azt mondjuk, hogy a mi kis társadalmunk és politikai osztályunk, egy „következmények nélküli” kis „ország”, azt is megelőlegezzük, hogy még nincs politikai közösség, nem létezik a romániai magyar civis polgárok közössége, mely választásokkor, - ha nem a hétköznapokban – a felelősségre vonás fórumaként léphetne fel. A politikai felelősség felvetése teremti meg az állampolgári közösséget, mely ilyenformán nyer identitást, meg kell vitatni, és dönteni kell a felelősséget-, és annak következményeit illetően, és ezzel esélyt teremteni a megjavulásra, a felelős politikai cselekvésre. A politikában – szerencsére, vagy a hallgatóság részének szerencsétlenségére – van „megbocsátás”, politikusok és akár egész pártok képesek lehetnek megújulásra, a rebranding sikeres véghezvitelére. Számtalan példát lehet erre felhozni, és azt gondolom ez a lehetőség az RMDSZ esetében, szintén fennáll. Csak meg kell tanulni sorry-t mondani, (bocsánatot kérni), meg kell tanulni magyarul és meg kell tanulni románul, és el kell mondani más idegen nyelveken is. Elnézést kellene kérni a sok-sok populista és tartalmatlan diskurzusért, a manipulációért, félrevezetésért, a saját érdeknek a közérdek elé helyezéséért, a lekezelésért, a reális érdekek zárójelbe tételéért, a választóktól. A mellőzésért, a titkolózásért, stb. az értelmiségtől, s a többi politikai formációtól, stb. Legalább utóbb bűnbánni kellene, hogy havonta változtatták a főnökök véleményüket, döntéseik ellentmondásosak és inkonzisztensek voltak, stb., hát ezért kellene határozott és ugyanakkor szemlesütött sorry-t mondani. És lehet menni tovább….