Jé, az Iván megtalálta

Jé, az Iván megtalálta a tyúxarban  (így x-el) a feketét

Elolvastam, na és.

Mandibulám nem fogott padlót, és pestiesen szólva sem dobtam hátast, sőt még csak kísértésbe sem estem Andrassewnek a Tőkés viselt dolgairól kiadott könyvétől. A kötet, műfaját tekintve, igazi és hamisítatlan FÉRCMŰ, ahhoz mérten is afféle fuzsitos, vagy hirtelen felindultságból elkövetett, nesze semmi fogd meg jól. Szeretném felvilágosítani, így utóbb és messziről a t. szerzőt, hogy felesleges az első bálozó, nagylyányos zavarodottság, béna lamentálás, meg húzódozás a megírni vagy sem témáján, mert ő ezt a könyvet valójában NEM ÍRTA MEG. Összefércelt hol vérvörös, hol halovány rózsaszín sorocskával egynehány meglevő (sőt már felhasznált és ismert), egymástól nagyon eltérő jellegű és műfajú szöveget, dokumentumot, s talált rá kiadót, ki piacra dobta. Az az olvasó benyomása, hogy amit nyomtatásban lát az saláta, megírni éppen azt kellett volna, amit a szerző csalfa vagy kaján mosollyal szája szélén sugall, vagy alulért és a ki tudja hányadára melegített unalmas dokumentáció, mehetett volna a levesbe.

A jelzett meg nem írottság kulcsszava a FORRÁSKRITIKÁTLANSÁGba sűríthető: egymás mellé kerülnek, mintha hasonló fajsúlyú, ellenőrzött, de független forrásból vissza nem igazolt, hiteles dokumentumok lennének, magán és nyilvános levelek és feljegyzés részletek, bírósági akták, és könyvelési mérlegek, újságcikk betétek és tanúvallomások, szóval zakotaleves picurka rántással: szegény ember vízzel főz.

A non fiction irodalom értelme, hogy a tények nem beszélnek önmaguktól, magyarán némák és süketek, mint nagyágyú, ha azokat nem helyezzük kontextusba, ha nem értelmezzük őket, ha kísérletet sem teszünk rejtett vagy kevésbé rejtett értelmük, összefüggéseik kifürkészésére. Hát ilyesmit nem vállal a szerző, és ezért nem is igazán hiteles a könyv, és a „meg-nem-írása” (az igaz, hogy keményen megírt usque 15 oldalt) fölött elpotyogtatott vízilókönnyek sem tudnak meghatni. Mert t.i. viaskodnia kellett a „jó ízlés” és a „kötelességtudat” között, csak az felöl nem világosít fel, hogy matatni a kakiban, mióta hazafias kötelesség. Itt van aztán a kis félszeg performansz, hogy bocs, de muszáj volt kiadósan herén rúgnia Tőkést (családostól), mert ugye beruf van ilyen irányú, csak bár tudná a szerző, hogy miért.

A tőkéstanok (tőkésológia?) e sarkalatos műve, mintegy 15 gépelt oldalon, hamisítatlan „késő posztmodern” stílusban, mindközönségesen lamentálásokban és álmoralizálásokban fekteti le az új tan esszenciáját. Ugyanakkor lényegesen merít egy másik – szamizdatban egy éve terjengő, egyébként a jelenleginél jobban adatolt, igényesebben dokumentált - könyvből, melyet Kuszálik Péter „írt, ollózott és kommentált” (elnézést, hogy nem volt ínyemre részletes összevetés, de az olvasó ezt bármikor megteheti). A Kuszálik elleni per kimeneteléről még nem tudni, de azt is szívrepesve várjuk. Az már e második - Tőkést kifasirozni óhajtó - kötet röpke utóéletének jellegzetes vonása, hogy fényesen bizonyítja, hogy másodjára robban be a puliszka: az első dokumentum-gyűjtemény még csak a gyutacs szerepét töltötte be, mostanra rágtak be igazán a tőkés-hívők és fellépésükkel robbantották a piacot, bestsellerré téve Andrassew halhatatlan fércművét.

A meg nem írt Andrassew könyv – sejtésem szerint - arról akar szólni, hogy miért ne szeressük Tőkést, és ezzel sikerült is beindítani antiszemitáink és hivatásos mocskolódóink fokozott nyálelválasztását. Ezt sugallja, egyfelől a biblikus magasságba emelt, ősrosszként definiált, vagy legalábbis feltűntetni kívánt, „házi-ördögi” szerepkör, melyet Tőkésre idomít. Másfelől azzal a primitív nexussal operál, hogy az ember magánélete és közösségi ténykedése elsődlegesen és kezdetlegesen összekapcsolt, és ha valaki csúnyán replikázik családi bunyóban, nagyobb disznóságok elkövetésére is képes. Csakhogy hiányzik itt minden jellemalakulásra vonatkozó valós analízis, esetleg egy karaktergyilkosság helyettesíti, a racionális és logikus magán és közélet értelmezést. Meglehet, van a feltételezésben valami, csakhogy, ha nagyjainkra, példás családi életük miatt emlékeznénk, azt hiszem, alig lennének nagyjaink. Nem azért nem szeretjük Tőkést, mert csúnyán beszélt az exnejével (bár pfuj, ez is rusnya dolog), hanem mert álszentsége mögött olyan politikai törekvések és elképzelések rejtőznek, melyek mindnyájunkat belevinnének a nacionalizmus, a gyűlölködés és a populista manipuláció végzetes kísértésébe. Azért is, mert közéleti habitusa és attitűdjei, dölyfös felfuvalkodottsága, elméretezett önimádata, és álszent papos perorációi semmi jót nem ígérnek a közösségnek, az enyészetbe vezetnek. A tőkésizmus álszent populizmusa és demagóg ígéretei, a közszereplő manipuláló megalomániája rossz korok elhibázott politikai nézeteit idézik. Amit szájára vesz, az elhiteltelenedik, morális skizója, rugózásai a különféle politikai formációk és filozófiák között, gátlástalan és törtető stílusa kancsal jövőképet vetít előre. Manipulatív viselkedése fanatikus híveket, érzelmi rabszolgákat szül, akik elvetélt klónokként benépesítve a rommagyar politikai szcénát, afféle amorális, de ordítva moralizáló futballdrukkerekként silányítják le, cincálják szét a mezőny megmaradt kevéske böcsületét. A tőkésizmust és mindenfajta, erősen rokon, politikai gátlástalanságot, a folyamatos hazudozást, ferdítést és manipulációt különben sem otthonról hozzák a szereplők, a hatalmasok. A velejéig korrupt politikai mezőny amoralitását nem lehet a családi modellek, sőt egyéni hajlamok szintjéig visszaeredeztetni, nem is onnan származik: a mezőny terméke. Azért viselkednek ilyenformán politikusaink (és nemcsak Tőkésből áll a világ), mert a szcéna erre szocializálta őket, mert kipróbálták, hogy képmutatással, cinizmussal, seggnyalással, manipulációval, megtévesztéssel, a tisztességesnek látszani rituális felmutatásával célt lehet érni a kis rommagyar politikai szimulákrum világában. Kezdetben ez egyféle próba-szerencse játék volt. A lopitikusaink kipróbálták, hogy lehet-e megtévesztő manőverekkel hatalomra, pénzre, paripára, és fegyverre szert tenni, „és láták az Urak, hogy jó, azaz lehet”. Hogy lehet-e népet mézesmadzaggal orránál fogva vezetni: „és láták az Urak, hogy jó, azaz lehet”. Hogy álszent üzenetekkel és korrupciós hálózatokat kiépítve és zsarolva, okkult játékokat űzve meg lehet-e őrizni a tisztesség látszatát: „és láták az Urak, hogy jó, azaz lehet”, stb. Úgyhogy, mint jó feedback donorok, el ne feledjük megkérdezni magunktól is, hogy „miért hagytuk, hogy így legyen”?

A tőkésizmus esszenciájának leleplezése azért nem sikerült a szerzőnek, mert olyan kontextusba helyezte – és egyebet sem tett – az összegyűjtött heterogén „dokumentumokat”, melyből leginkább az derül ki, hogy valaki nyilvánosan elciánosbélázta magát, s másvalaki ez miatt felszívta a vizet, s a harmadik szereplő (a szerző) berágott a csúnya plakátrombolás miatt, majd hirtelen felindultságában tollához nyúlt, és leleplező pamfletet írt a plakátgyalázóról. Bulvár téma, bulvárírás, annak sem nagy was ist das.

Minden esetre, 15 gépelt oldal hevenyészett monitorra vetésért még senki ekkorát nem kaszált, mint ami a szerzőnek néz ki - okos, roppant smart.

U.i. Azért jó, hogy gyorsan elolvastam a könyvet mert, mint mondani szokás: "Habent sua fata libelli", s ennek alighanem szigorú bírói ítélet mellett a zúzda lesz a sorsa, szerző, kiadó, sőt terjesztő, (ígérik később, esetleg olvasó is) pedig ingamozgásban, faágon fog száradni. Ja, és Tőkésnek az (i)gazság-szolgáltatás fényes alibit fog igazolni, s végre kimondatik, amit eddig is tudtunk: a félrekufirc papi erény (még jó, hogy nem kiskorúakra nyomul: na abból tellne sok kis bestsellerre!).