Politikai manőverek

Politikai manőverek

Sokan és sokmindent elmondtak már a hazai politika bájos és megható tartalmatlanságáról, kiüresedett kliséiről és üresjáratairól, arról, hogy csupán formális szempontból működik, úgy ahogy, leginkább tehetetlenségi erők hatására, és ennyiben érdektelenségben, kiábrándultság légkörében tengődik. A román és benne a rommagyar politikában pedig, a leginkább arról van szó, hogy a teljes mezőny megkettőződött, mert a valós történések a kulisszák mögé vonultak, rejtenivalók, míg amit a közönségnek mutatnak, az lényegében szemfényvesztés, a politika szimulákruma. Amikor látszólag semmi nem történik, akkor érdemes a háttérre az átpozicionálásokra, a szereplők reflexszerűen működő, vagy éppen nem működő, attitűdjeire és törekvéseire figyelni az elemzőnek. A felszínén ma éppen kevés mozgást mutató román és benne a rommagyar politikai mezőny – elvégre bizalmatlansági indítványról szavaz ma a parlament, persze, persze esélytelenről, mint az ellenzékiektől, a kezdeményezőktől is tudjuk – meghatározói közül ma három jelenségre érdemes figyelni.

Először is, ma a politikai szcénát a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) ténykedése formálja, mindenik politikai formáció, sőt minden politikus rémálma, a kérdés, mely Damoklész kardjaként lebeg fejük fölött, hogy „ma éppen kit vádolnak meg, vagy kinek a kezére kerül bilincs?” Kétféle reakció van erre egyfelől a hallgatás, a rejtezés ősi művészetének a gyakorlása, csak-csak elkerülik a DNA kitüntető figyelmét – miközben másfelöl, a háttérben, elvtelen és távlattalan alkudozás, és keresztzsarolás folyik, védő és rejtő, immunitásra garanciát jelentő patrónusokat keresnek megvádolásuktól nagyon is félő szereplők. És ezen a téren – legalábbis a nyilvánosságba kiszivárgó információk szerint – az elnök (még?) nem adta be a derekát a mentelmet kuncsorgó lobbiknak, még „szeretett pártja” az új pénélé képviselőinek sem, ami bíztató a korrupcióellenes harc folytatásának ügyében. A másik napirenden levő kérdésben viszont, Johannis, alkotmányos hatásköreinek határán, vagy már azon is túllépve gyakorol nyomást a kormányra és parlamenti többségre, Ponta távozását eröltetve, csakhogy nincs hiteles és reális alternatívája. Ugyanis nincs sem értékelhető programja, sem hitelessége, már azon is túl, hogy legitim parlamenti többsége sincs, stb., annak a konglomerátumnak, amit ma „új”PNL-nek mondanak. Tagjait éppen úgy érinti a korrupció-gyanú és a DNA fenyegetése, mint az éppen hatalmon levőket – csupa gyanús, a maga során megvádolható politikus fenekedik a (nagyon gyenge lábon álló) vádakkal illetett Ponta ellen. Ez utóbbi előnye, hogy egy viszonylag jobb gazdasági helyzetben a kormány, javított valamelyest az életszínvonalon, vagy legalábbis „visszaállította” a mai ellenzék által visszavágott jövedelemszinteket, egy egyenlőbb/korrektebb elosztást megvalósítva. A bizalmatlansági indítvány egyetlen tétje az, hogy ki fogja kormánypozícióból megrendezni a jövő évi választásokat, de az eljárás – minden valószínűség szerint – perverz hatásokat fog eredményezni, nem elzavarja Pontat és a kormányt, hanem megerősíti pozíciójában, és világossá teszi, hogy ki fogja levezényelni a választásokat.

És itt jutunk el a harmadik lényeges problémához, az RMDSz (sőt a teljes rommagyar politikai mainstream) mély válságának kérdéséhez, a teljes fejetlenség és kiszolgáltatottsághoz, ami semmi jóval nem kecsegtet. A kelemenizmus lényege nyilvánul meg ugyanis abban, ami ma az egymásnak is ellentmondó szövetségi elnöki nyilatkozatokból átjön, mégpedig az, hogy a szövetségnek ma nincs véleménye a legfontosabb politikai kérdésekről sincs: napirend-kijelölő (agenda making) potenciálja, vagy ha úgy tetszik döntési és cselekvési autonómiája elpárolgott, a követő magatartás jellemzi és nincs semmiféle kezdeményező képessége.

A hazai politika vonatkozásában ezt a tehetetlenséget, ötlettelenséget és végső soron elszigeteltséget, valamint azt, hogy unja már elmagyarázni is politikai manöverezéseit, azzal fejezte ki az RMDSz elnöke, hogy a bizalmatlansági indítvány kapcsán kijelentette: a „politikai logika is azt mutatja, hogy ha nincs szükség rád, akkor úgy kell viselkedned, ahogyan azt az emberek és a lakosság elvárja”. Ugye jól értjük? Ha nincs esély a húsosfazék közelébe jutni, akkor tegyünk már a lakosság vélt elvárásai szerint, játszunk ellenzéket, hiszen a bizalmatlansági indítványnak úgysincs esélye. És ha nem lenne kellően blazírt és leleplezően cinikus, amit mond kiegészíti azzal a keresetlen indoklással, hogy jövőben egyidőben kellene tartani a helyhatósági és parlamenti választásokat, na miért? „Ha elnézzük, hogy milyen a helyzet, mindenkinek érdeke lenne egy mocskolással két dolgot elvégeznünk”. Szóval a demokratikus politikai berendezkedés legfontosabb intézménye a szabályos időközönként megtartott helyi és országos választások, Kelemen Hunor számára, egyfajta „mocskolás”, amin jó gyorsan túllenni. Hát itt tart ma a rommagyarság nagyobbik pártja, illetve annak elnöke, a választásokat „mocskolásnak” mondja, és a lakosságra figyelni is csak akkor látja politikailag értelmesnek, ha nincs esély a kormányba kerülésre. Ami ennél is szomorúbb, ma nincs senki, aki fölemelné a hangját a megtévedés, a demokratikus politizálás útjáról való megengedhetetlen letérés veszélyeire való figyelmeztetés, elmarad. És sejthető is, hogy miért. A szövetség és a teljes rommagyar politikai osztály (tisztelet a hallgatag kivételnek), és még sajnálatosabb módon a teljes rommagyar média (kivéve a csupán távcsővel látható kisebbséget – szívesen veszem, ha megcáfolnak, de tartok tőle a cáfolat elmarad) a magyar kormányzat és a vezér hálójában vergődik, a kiszolgáltatottság teljes. Ha Orbán pengedrótkerítést vizionál és tervez a magyar-román határra, akkor nekünk szögesdrót kell (az egyenesen a szabadság jelképe, nemde?, s különben is ki jár már/még a zöldhatáron?), és ezért a rommagyar politika akár a román, egyébként helyes irányt tartó külpolitikával, kormányzattal, sőt az elnökkel is szembe megy. Ha „illiberális demokráciát”, azaz kiüresített, a népnek háttal forduló csupán formálisat akar a pesti vezér? Hát, az itteni magyar politikai osztálynak is az kell. A rommagyar politikai elit szinte teljes egészében, az értelmiségi és médiaszereplők nagy többsége kiszolgáltatott, bábuk, akiknek spárgáit Budapestről húzogatják, nincs saját akaratuk és ötletük sincs valami mást kitalálni. Sodródnak az árral, a Budapestről induló populista és demagóg diskurzus-hullámokkal, és egyre inkább elszigetelődnek az európai civilizációtól, nemcsak a világi társadalomfilozófiáktól, és persze értékektől, de még a vallásiaktól is. A rommagyar egyházi előljárók (kivéve Böjte Csaba tiszteletreméltó példáját) paradox módon, hallgatnak és ezzel egy másik ország vezérének a szószólói, menekültügyben (is): a gyülölködés és nem a pápai intés pártján állnak (jelzem a média is elmúlasztja megkérdezni őket). Nehéz lesz visszatérni az elkezdett útra, a közös európai projekt racionális kereteihez, ami nélkül esély sincs a kisebbségi társadalmak reális problémáit megoldani, persze azért lehet tovább autonómiázni, a populizmus és manipuláció, egyelőre még, vevőre talál, hatása azonban nem több, mint a döglött lóba való beöntésnek!