Magyar megváltás: szigorúan csak bárcával!

SZOROS OLVASATBAN

Sorozatot indítok (egyelőre) saját blogomon a fenti címmel, ahol aktuális kérdésekben megjelent szövegekre reflektálok (és vendégszerzőket is szívesen látok). Az írások nem föltétlenül alaposan átgondolt, megrágott és megszerkesztett tanulmányok, esszék vagy recenziók, viszontválaszok, és kritikák, stb., hanem gondolatok, melyeket továbbgondolásra érdemesnek tekintek. Azért igényes, tájékozódásra nem rest olvasóknak ajánlom, és természetesen hozzászólásokat, és vitaíratokat várok.

Magyar megváltás: szigorúan csak bárcával!

                                    „Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.”

                                                                                                                                                                /J.A./

Azt hiszem rosszul olvassa Bakk Miklós, látszólag a menekülválságról szóló cikkét az, aki elhiszi, hogy szerző a menekültügyről, mint komplex társadalmi  (szociológiai, pszichológiai és politológiai) problémáról ír, vagy azzal kapcsolatban próbál kérdéseket fölvetni, illetve érvekkel alátámasztott véleményt mondani. Ezzel szemben, Bakk Miklós, morális kérdéseket feszeget,  a menekültügy keltette tömegpszichózis közepette, arra tesz kísérletet, hogy egy etnonacionalista filozófia, illetve egy „zsigeri” antiéthosz segítségével, Orbán Viktor menekültpolitikáját, azon belül is a gyülöletkampányt, legitimálja. Először, arról próbálok meggyőzően érvelni, hogy a menekült-téma az említett cikk szerzője számára csak alibi, ürügy arra, hogy etnonacionalista (hadd ne mondjam lényegében szinoním, de erősebb kifejezéssel) filozófiáját legitimnek tűntethesse föl. Azután pedig e filozófiára és már-már teológiára reflektálok, illetve azokat kritizálom, akarva-akaratlanul is megőrizve az általa ürügyként használt kontextust.

Szerző írásának nagyrésze – akármennyire is eklektikus és szerteágazó vagy csúsztatásokkal teli, stb., szöveg – lényegét tekintve lábjegyzet Lányi András tíz pontjához, amit az orbánista filozófus a menekültügy kapcsán fogalmaz meg, de aki számára a téma szintén csak ürügy (ez most nem témám, de egyébként a szöveg az illiberális demokrácia hevenyészett védőbeszéde). Azért tekintem az írás látható témáját kamuzásnak, mert szerző semmiféle erőfeszítést nem tesz annak fogalmi körülhatárolására, illetve olyan brutális csúsztatásokat követ el, melyek bizonytalanná teszik, hogy valóban a menekültügyről beszél-e? 
Ezzel kapcsolatban újra érdemes leszögezni, ha valaki szinonímaként beszél, a menekültekről, a (gazdasági)migránsokról, és globális népvándorlásról, akkor az valami mást árul, mint hogy szociológiai, politológiai, jogi, netán antropológiai problémát tematizálna. A téma szakirodalma – igaz sokszor csak elméleti kereteket, fogalmi behatárolásokat, illetve statisztikai képleteket, stb. vázol – lényegében csak a nem kényszerű migrációt, azaz a nem erőszakos üldözés nyomán keletkezőt (amilyen a menekültügy) vizsgálja, vagy még inkább  modellezi és osztályozza. A menekültügyről csak, mint egyik senki által nem kívánt alkategóriáról tesznek említést, minden részletes kifejtés nélkül. De az világos, hogy a menekültek kérdésköre egy speciális kategóriát (internationally-, internally  dislocated persons vagy általánosan csak refugees) alkot a belső/külső migrációval foglalkozó szakirodalmon belül. A kategóriák szociológiai határvonalai nem mindig tisztázottak, még akkor sem, ha tisztán jogi értelemben a különféle kategóriák pontosan elhatároltak és más-más szabályozás alá esnek. Akiket ma általánosságban és jobb híján, Európa (leggyakrabban az EU-t értve ezalatt) kapuinál jelentkező menekülteknek nevezünk, lényegében heterogén csoportok. Abból a szempontból is, hogy más-más kontinensről, országokból, eltérő kultúrákból származnak, és abból is, hogy lényegében menekült, illetve oltalmazott státusért folyamodók, de ezzel a státussal még nem rendelkező személyek. Csak egy kisebb hányadukról tudható, hogy valóban kik ők, honnan jönnek, legalábbis szándékuk szerint, hová tartanak, és még kevesebben vannak köztük olyanok, akik már menekültént/oltalmazottként Európában maradhatnak, véglegesen, vagy időszakosan letelepedhetnek, stb. Ezért érdektelenek azok a viták, melyek máris kritikus tömegről, vészes eliszlamizálódásról, stb., stb., szólnak, és különösen hiteltelenek azok az apokaliptikus víziók, melyek óriási számokkal dobálóznak, és az európai kultúra végét hirdetik. De akárhogyan is alakuljon a most mozgásban levő tömegek sorsa, a menekültek megsegítése és emberséges kezelésük kötelezettsége a nemzetközi szabályozásokban világosan szerepel.

Bakk Miklós felül arra a hullámvasútra, örvényszerűen forgó körhintára, melyet a magyar kormány gyülöletkampánya hozott létre, vagyis induktív logikával, a magyar menekültpolitika következményeit vetíti ki egész Európára, sőt világméretű problémát kreál belőle, mondván – egyébként a leghaloványabb indoklás nélkül –, hogy „a magyarországi menekültügy kétségtelenül egy új világtörténeti jelentőségű folyamat”. Félreértés ne essék, magam is úgy gondolom a menekültkérdés európai, sőt világméretű probléma, végső megoldását csak egy átfogó, akár forradalminak mondható, világrendszerbeli átrendeződéssel lehetne elérni, és éppen a jelenlegi világrendrend(etlenség) krízisét mutatja meg. Viszont a logikus kérdés, amit meg kell válaszolni, ahhoz, hogy a dolog ránk magyarokra vetülő morális következményeit is megértsük – és amit szerző következetesen megkerül – az, hogy

hogyan és mitől lett a nemzetközi menekültügy magyar?

Abból érdemes kiindulni, hogy a szóban forgó menekültügy a nemzetközi kösösséget, sőt a világrend(etlenséget) ért komoly kihívás, és következményeit tekintve nyitott végű folyamat, mely mindenekelőtt ebben a legáltalánosabb vonatkozásban érdemes vizsgálatra, illetve ezt szem előtt tartva kell és lehet morálisan megítélni, és közpolitikák szintjére levinni, illetve instrumentalizálni. A menekültügy a Közel-Kelet és Ázsia, valamint az afrikai kontinens problémája, még azelőtt, hogy európai kérdés lenne. Azután a menekültügy sokkal inkább szír, iraki, afgán, líbiai, szudáni, stb., stb., kérdés – amely országok lakossága adja a menekültek zömét –, és másodsorban török, jordán, libanoni, stb., kérdés – amely országokba a legtöbb menekült érkezett/érkezik – és csak harmadlagosan görög, macedón, olasz, és szerb, valamint magyar, osztrák, német, francia, stb., stb., kérdés. Nem lehet túlhangsúlyozni, hogy a nemzetközi menekültügy azért, és csak annyiban lett magyar kérdéssé, amennyiben a kormány – minden bizonnyal politikai népszerűségmegörzés és kiterjesztés, magyarán hatalomféltés, stb., okán –  úgy döntött, hogy gyülöletkampányba kezd a menekültek ellen. Ezzel egyszerre tévesztette szem elől a menekültkérdés pragmatikus oldalát, a megoldandó feladatokat (illetve hárította azt át hallgatólagosan, a „civilekre”, akiknek erőfeszítéseit aztán szintén megvetéssel és ellenkampánnyal nehezítette!), és ugyanakkor éthosz nélküli morális problémává tette az ügyet. A nemzetközi menekültkérdés nem akkor lett magyar kérdés, amikor menekült státusért fordulók tömegei jelentek meg a határon, akiknek egyfelől nem adtak menekültstátust, másfelöl, akik tovább szándékoztak menni, stb., hanem akkor, amikor az első magyar nyelvű, menekülteket vegzáló plakát kikerült, amikor az álkonzultáció kérdőívei a polgárok postaládájában landoltak. Itt a hangsúly az álmoralizáló, azaz éthosz nélküliségen van, hiszen a kormánypropaganda nemcsak a menekülteket sértette meg emberi méltóságukban, hanem saját politikai közösségét is egydimenzióssá züllesztette, szimbolikusan bezárta. Azt kommunikálta, hogy csak egyféleképpen, mégpedig nemzeti gőggel és megvetéssel, ugyanakkor rettegéssel és elútasítással közeledhettek a menekültekhez azért, hogy a „zsigeri” közösség szolidarítása meg ne gyöngüljön. Az etno-nacionalista nemzetértelmezés márpedig ethosz nélküli, mert nem közös értékekre, a belső/külső másság toleráns elfogadására, stb. épít, hanem az ösztönös félelmekre, a kirekesztésre, a leszármazási (törzs)közösség misztikus/kultikus imidzsére (idolum tribus), az éthoszt megelőző és nélkülöző kollektív „ösztönéletre”. (Az éthosz fogalmát, magam, mindvégig Geertz-i értelemben, használom, aki azt írja: „Egy közösség éthosza nem más, mint tagjai életének alapárnyalata, jellege, minősége; morális és esztétikai stílusa, atmoszférája; azaz alapvető viszonyulás saját maguk és az élet által visszatükrözött világ fele”). A vitatott cikk teljességgel megfeledkezik az egész folyamatról, aminek eredményeként a nemzetközi menekültügyet a magyar kormány belpolitikai használatra, előszőr magyar üggyé tette, aztán, nem kevés cinizmussal mostanra meg „német kérdéssé” minősítette át. Csakhogy közben egész menekültpolitikája, határzárastól, gyülöletkampányostól, stb., a nemzetközi közvélemény homlokterébe került és ott szinte teljesen hitelvesztetté vált. Bakk kísérlete Orbán menekültpolitikájának rehabilitációjára, valamiféle morálfilozófiai (vagy teológiai) legitimitás felvázolására irányul, illetve mindenekelőtt

a menekültpolitika mentális szögesdróttal való körülkerítését célozza.

Mindenekelőtt azt vázolja, hogy Magyarország, pontosabban az Orbán-kormány ideológiai támadások, és egyéb ármánykodások áldozata. Az önviktimizáció, pontosabban a „tettes-áldozati viszony megfordítása”, az „ostromlott vár” imidzse meg arra való szövegében (nem kis meglepetésre éppen Tismăneanu-t említi, mint ilyen ideológiai betolakodót, támadót), hogy együttérzést gyűjtsön, na nem a menekültek iránt, hanem a gyülöletkampány mellett. Itt pedig azzal a csúsztatással (Carl Smithre való hivatkozással) él, hogy nem a magyar kormány indított elvtelen offenzívát a menekültekkel-, sőt az őket humanitárius meggondolásból támogatókkal szemben, hanem külső/belső támadók, az „egy-ügyüek”, egyfajta „értékzsarnokságot” szándékoznak alkalmazni az ártatlan magyar kormánnyal szemben. Így aztán Bakknál már nem is a hangjuktól megfosztott – a közmédiák manipulációja és hazugságai által nemcsak elhallgattatott, hanem egyenesen dehumanizált, sőt démonizált – menekültek lesznek az elsőrendű ellenség, hanem az értelmiségiek, a „radikális humanisták” (akárkik legyenek is azok), az „egy-ügyű”, „nem politikusok”, akik kritizálni merészelik Orbán menekültpolitikáját. A magyar kormány menekültpolitikája köré pengedrót akadályt (mentális GYODA) pedig, egy olyan áljogi diskurzusból fon, melyet a már említett Lányi Andrástól kölcsönöz, akinek ötletelését nem is idézem. A gondolatmenet lényege, hogy a történelmi partikularitáson, de persze valójában a „zsigeri közösség” törzsi/leszármazási szolidarításán alapuló, disztributív, azaz megosztó és hierarchikusan elképzelt jogok előbbre valóak, az ENSZ Emberi jogok Egyetemes Nyilatkozatának első cikkelyében rögzítetteknél, hogy t.i. minden embert születésénél fogva megillet a méltósághoz, az egyenlőséghez, stb., való jog. A Lányi-Bakk féle gondolatmenet az áldozatok megvádolásától addig jut, hogy kijelentik, a méltóság jogalapját, kizárólag a „zsigeri közösséghez való tartozás” képezi. Számukra nem az egyetemes embert, hanem a partikuláris történelmi körülményeknek alávetett, (értsd a közösség politikai hatalom által megvalósuló zsarnokságának kiszolgáltatott) törzsi/kollektív alanyt illeti meg a méltóság. Itt az a gondolat tör magának utat, hogy a partikularizmus – amit bátran fordíthatunk Bakk szóhasználatában „zsigeri közösségnek”, ami a maga során az etnonacionalista módon értelmezett népnemzeti közösség – egyfelől az univerzális, az egyetemes emberi fölé kerül, mert az utóbbi „túl általános, ahhoz, hogy közösségek rá építhetők legyenek”, ami színtizta körkörös érvelés (petitio principii), azaz logikai hiba. Másfelől meg a partikularizmus az individuálisat, az egyént is maga alá temetheti, azaz bátran megtagadhatja tőle a méltóságát, csakhogy a törzsi szolidarítás fennmaradjon. Az egyetemes szolidarítás ára a „saját ’zsigeri’ közösségünkkel való szolidaritás feladása” írja Bakk, és ezzel elintézettnek véli a dolgot. Csakhogy az a paradoxon keletkezik a fenti értelmezés nyomán, hogy egyetemes méltóságuktól megfosztott egyének, akiket ráadásul csupán „zsigeri”, leszármazási szolidaritás alapján agregál(t) a „történelmi partikularitás” egyáltalán emberi lények-e még saját akarattal, méltósággal, szabadsággal, akik tudatosan alanyaivá válhatnak bármiféle politikának, vagy csupán behódolt követők, egyéniség és akarat nélküli viszont regisztrált törzstagok, „kartoték-adatok”? A helyzet viszont az, hogy éppen ellenkezőleg, a minden embert megillető méltóság intézményes elfogadása a „történelmi vívmány” (hogy Lányi más korokat idéző kifejezését használjam), és nem a törzsiség primátusának hírdetése révén megtagadott méltóság elvi, és aztán – ne adj isten –  diszkriminatív jogi, és zsarnoki intézménye. Lányi és Bakk Orbán és menekültpolitikája köré akar elméleti/mentális kerítést emelni, miközben nem mást tesznek, mint – lejárt szavatosságú ordas eszmékre való hivatkozásokkal – elfogadhatóvá, legitimmé maszkírozzák a szélsőséges etno-nacionalista életfilozófiát, fölhelyezik azt az ökölvívóringként értelmezett politikai paletta sarkába, mint az egyéb politikai meggyőződésekkel egyenrangú ideológiát, versenytársat.

De mivel Bakk cikke nincs hijával a(z ál)teológiai fejtegetéseknek, melyek egyrészére Demény Péter is reagált, magam azzal a kérdéssel zárom fejtegetéseim, hogy

van-e a menekültügynek keresztény (vagy bármiféle más) teológiája? És ha van, akkor azt hogyan kellene érteni?

A gonosz banalitásából, annak a felismeréséből, hogy itt sétál, üvölt és rugkapál közöttünk, nem az kell következzék, hogy el is kell azt fogadnunk, sőt valamiféle közösségi éthosszá kell azt avatnunk, hanem éppen ellenkezőleg. A „regisztációt követelő Krisztus-kép”, és ami az idegengyűlölet politikai kommunikációja mögött fölsejlő antiéthosz által jellemzett embert, és „zsigeri” közösséget (valójában ethoszátol megfosztott, ösztönéletére redukált, etnikailag, vagy ha úgy tetszik puszta leszármazásilag értelmezett nemzet) reprezentálja, az a végső kiábrándulás és hitetlenség statikus állapota, a beletörődésé.  Azt mondja ilyen vagyok, ilyenek a zsigeri reflexeim, elzárkózó, gyűlölködő, sőt gonosz és önző vagyok és esélyt sem látok arra, hogy megváltozzak. Ez az emberkép merőben keresztény- (és általában vallás) ellenes, még akkor is ha gondolati struktúrájában, és végső soron antropológiainak tűnő megalapozottságában, vallási fundamentalizmushoz hasonlatos. A vallás ebben a mátrixban csupán politikai erőforrás, külső hivatkozási alap, tartalmatlan intézményes kollaboráció, mely csak propagandisztikus célokat szolgál. Észre kell vennünk, hogy minden vallás legbensőbb magja az a hit, hogy az ember – mint antropológiai lény: természet, kultúra és civilizáció –,  az emberi közösség, a társadalom (sőt politikai intézményrendszer) megjavítható (meliorizmus), a gonosz jelenléte tény, de a hit éppen arra irányul, hogy felismerjük és, hogy felvegyük ellene a harcot. Ha van a menekültügynek teológiája, azt most éppen a pápa mondta ki, azzal, hogy a megsegítés a humanitárius bánásmód, követelményét hírdette meg, és ezzel ismételten arra apellált, ami egy közösségben éppen, hogy nem a „zsigeri”, hanem az ethoszszal telített. Egyébként Bakk Miklós, Krisztust „érdemtelenül” keveri kártyái közé, hiszen – mint a hivatkozott Lányi András 8. Tételében is teszi – neki nem a keresztény etikával van elsősorban baja, bár nem mellesleg azt is tagadja, hanem a kanti, felvilágosult abszolút morállal. Morált relativizáló kísérlete arra irányul, hogy az embereket emberként, azaz születésüktől fogva, morális lényekként megillető méltóságot és szabadságot ossza fel méghozzá éthoszuktól megfosztott, csupán leszármazási/törzsi közösségek szigorúan zárt belső szolidaritásai alapján. Szerző itt antiéthoszt a zárt „zsigeri” közösségekre épített, kifele elutasító, befele föltétlen homogenizáló, az egyént, annak szabadságigényeit, sőt a belső demokratizmust is, stb. elnyomó „világ”-rendszert hírdet, mely mindenben megfelel a mai magyar kormányzat menekültügyi politikájának, pontosabban a gyülöletkampánynak.

Világosan látszik, hogy Bakk pro domo fölszólamlása, a menekültellenes gyülöletkampányt legitimáló igyekezete – hiszen semmi érdemlegeset nem mond a menekültügyről – híveket szerez (lásd a cikke alatti kommenteket), és követői szinte mindannyian, mintegy a „zsigeri közösség” szolidaritásának felbomlásától rettegve, alávetik magukat az etnonacionalista „partikularizmus” meghirdetett zsarnokságának – lehet ebben némi szerepe a kisebbségi traumáknak is –, de igazuk azért még sincs.