Metafizikai idők
A filozófiát, akárcsak a
világrendszer, a globális kapitalizmus posztmodern formáit, stb., mély
kihívások érik, melyek a menekültkérdés kapcsán, mintegy cseppben a tenger
kerülnek elő és mutatják meg az emberiség – a condition humaine – aktuális
korlátait, nehezítik a folyamatok valamelyest is higgadt végiggondolását. A
filozófiát ért legnagyobb kihívások egyike, hogy képes lesz-e pragmatikusabbá,
eligazítóbbá válni, vagy a társadalom-, és humán tudományokban oldódik föl?
Másrészt pedig, véleményem szerint, az a kérdés is egyre sürgetőbb módon kiállt
megválaszolásért, hogy van-e út a posztmodern „rendetlenségből”, a széttöredezett
világképből (a nyitott narratívák világából), egy egységesebb („csak” modern?),
de ugyanakkor kételyeit, föltételes módjait, megőrző toleráns és fölvilágosult világnézet
kialakítása fele. Az viszont egyértelműnek tűnik, hogy a szektáns és militáns nézeteknek
a valódi, megalapozott (kontextualizált) gondolatoktól való elkülönítése napi
feladat, amit a gondolkodóknak folyamatosan meg kell oldaniuk, ha nem
nyugszanak bele a metafizika végleges eltrivializálódásába, a kommentariátus
fölülkerekedésébe. Ma a porondon, a közviták és értelmezések szcénáján egyaránt
játszanak botcsinálta és valódi filozófusok, valamint mindenféle (önjelölt)
egzegéták (...), hangos süvölmények, és higgadt elemzések, igazi posztmodern „installáció”,
bizarr hacknik, stb., képét mutatva. És már-már abszurd módon azok hangja
hallatszik messzibre, akik „nem tudják csak mondják”, és azokét nyomja el, akik
tudják, mit mondanak, és akiktől tanulni lehetne, akik eligazíthatnának csöppet
sem könnyű ügyeinkben.
Egy ilyen süvölvénynek, magát
mindenkin átkiabáló, magát örök igazság hordozójának tekintőnek mondhatunk
békét poraira. Az agresszív ceausiszmus, a szélsőséges nacionálkommunizmus
leghosszabb ideig kitartó és leghangosabb híve, a botcsinálta filozófus friss
halott. Nézem, ahogy ravatalánál az eddig rejtőzködő eszmei társai, az eddig hitüket
meg nem valló apróvadimok egész sora jön elő az arnyékból, és tesz hitet már-már
elfeledni vélt szélsőséges és intoleráns „Nagy-Nnemzethy” krédójáról. Pedig most
megbocsájtani és temetni kellene csendes és nyugodt földbe. Lesz még utóhangja
áldatlan ténykedésének, ahogy az idő elkezdi nemcsak feledtetni, hanem
indokolatlanul megszépíteni is gondolattalan beszólásait.
De nem a botcsináltákról, hanem két
vérbeli filozófus, két szövegére szeretnék fókuszálni itt és most. Az elsőnél – Slavoj Zizek, szlovén „sztárfilozófusról”
beszélek, aki rövid, de velős
esszét írt a menekültválságról – a diagnózis körültekintő felállítása,
annak tartalma, vagyis a globális kapitalizmus szülte hallatlan
egyenlőtlenségek radikális kritikája a nagyon is elgondolkodtató, anélkül, hogy
sugallt megoldási modelljét ne fogadnám erős fenntartásokkal. A másodiknál, és
itt Heller Ágnes kisesszéjére
utalok, a tolerancia metafizikai hátterének kifejtése, és az elkerülendő társadalmi
modellek, a megtapasztalt európai és az egyre erőteljesebben lopakodó iszlám
diktatúrák elvetésének motívumait érdemes érveléséből követendőnek tekinteni.
Zizek kétféle képmutatást leplez
le az Európába érkezett menekültekkel kapcsolatos diskurzusokban, egyfelől azokét,
akik a minden megkötés nélküli befogadást, teljesen nyitott kapukat követelnek,
egyféle moralizáló alapállásból; de úgyanúgy bírálja a másik oldalt a „bevándorlásellenes
populistákét”, akik teljesen elhárítanának minden felelősséget a menekültekkel
és helyzetükkel kapcsolatban. A két fél közötti vetélkedést, az aktuális
meccset patthelyzetnek tekinti és miután kifejti, hogy „a menekültek az ára
annak a globalizált gadaságnak, amelyben az áruk – de nem az emberek – szabadon
áramolhatnak”, azt látja mérvadónak, hogy „az emberiségnek fel kell készülnie rá,
hogy sokkal ’plasztikusabb’ és nomádabb életet éljen”. Lényegében arra
figyelmeztet, hogy az erőforrások végtelenül egyenlőtlen megoszlását – mérvadó számítások
szerint az emberiség „fölső” húsz százaléka elhasználja az összes elérhető
erőforrás nyolcvan százalékát, míg a többi nyolcvan százalék csak a fennmaradó
húsz százalékon osztozik – föl kell számolni, mégpedig (ha lehet) békésen: a
nemzeti szuverenitást radikálisan újradefiniálva, illetve a globális
együttműködés és irányítás új formáinak kialakításával.
Heller Ágnes írásának programatikus tétele, hogy el ne
feledjünk különbséget tenni egymástól különböző dolgok között, a mai filozófiát
ért kihívás központi magjával felér. Ő ezt a menekültügyre alkalmazva azt
találja, hogy különítsük el a mai magyar kormány bűnös menekültpolitikáját, a
gyülöletkampányt, a magyarok alapvetően toleráns és befogadó természetétől és ebben
a szellemben fogant látható gesztusaitól; el ne feledjük, hogy a menekült- és migránshullám
globális jelenség és egyedül föltartóztathatatlan, a helyzet megoldása globális
és komplex válaszokat és összefogást kíván; Európa ma a nemzetállamok Európája,
amelyek igen rosszul integrálják a más kultúrákhoz tartozókat (az USA-val
példálózik, ahol az integrálódás könnyebben megy), ezért föderálisabb, népek
Európájára van szükség az integráció biztosításához. Heller a felvilágosodás
hagyományát, az egyetemes emberi jogok alapján történő integrálást – meglátásom
szerint helyesen – a totalitarizmus ellenességgel azonosítja. Azt mondja
választani lehet a „felvilágosodás visszavonását is”, de az totalitarizmust
jelent: „Európa találta ki a fasizmust, a nácizmust, a bolsevizmust. A totális
ideológiák és rendszerek közül egyedül az iszlamizmus született Európán kívül.
Ettől óvjuk meg legalább kultúránkat, de nem úgy, hogy visszahozzuk az Európa
szülte másik három egyikét!” (Nem mellesleg az „arab tavasz” generikus
megnevezés alatt megismert demokratikus berendezkedést célzó forradalmak
elbuktak, az a kérdés, hogy az „ellenreformáció”, a konszolidáció megáll-e a mérsékelt
és szekuláris „illiberális demokráciák” formájánál, vagy óhatatlanul az iszlám
totalitarimusba torkoll?). Lefordítva, önmagában nem az, az akár néhány százezer,
menekült státusra jelentkező személy veszélyezteti az európai értékrendet és „életmódot”,
hanem a mindenféle totalitarista reflexek. Az, hogy úgy védekezünk, mondjuk az
iszlám totalitarizmus ellen, és ezt a hősies gesztust olyannyira eltúlozzuk és
fölnagyítjuk, stb., hogy nem is marad más, toleránsabb, „felvilágosultabb”
alternatívánk, csak valamely másik kipróbált és katasztrófába fulladt
totalitarizmus. Ne ezt válaszszuk az „ellenállás” modelljeként. Végülis az a
menekültkérdés európai tétje, hogy képesek vagyunk-e a föderalizálódás útján
tovább haladni, és összehangoltan cselekedni a kihívás megoldásában, vagy az el-
és bezárkózást választjuk, a már megélt borzalmas rendszerek fele
regresszálunk, visszavonjuk
a felvilágosodást?
Mély sajnálatra a mai magyar
kormány menekültpolitikáját Zizek, „helyi barbárságnak” nevezi, melyet
mindenáron kerülni kell, a gyülöletkampány, a menekültek kriminalizálása, és
további következményei a rossz irány, a probléma és nem a megoldás része.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése