Értjük-e a történészt?

Értjük-e a történészt?

„A történelem haladás, mely a szerzett képességek nemzedékről nemzedékre való átadása révén valósul meg. ... A történelem tényei nem lehetnek teljesen objektívek, hisz csak azáltal válnak történeti tényekké, hogy a történész jelentőséggel ruházza fel őket.” (E.H.Carr)

Az írott történelem tele van tanulsággal, csakhogy soha nem úgy tanulságos, hogy megpróbálunk letűnt időkbe konkrétan és mindenben visszatérni, hiszen a jelen lehet filozófiai, kulturális, vagy morális értelemben „hasonló” letűnt időkhöz (magam is értekeztem már a „körkörös”, vagy „örökkön visszatérő” idő filozófiai eszméjéről), szociológiai, illetve gyakorlati értelemben soha nem azonos. Mások a szereplők, de mások a körülmények, a motivációk, a technika dolgaitól kezdődően, a „korszellemig”, minden változik, a társadalom soha nem másolja magát, a történelmi idő, folyamat és nem klónozott valóság: vége nincs haladás (bár némi meglepetésre, volt már aki lezárta, mások meg elhitték neki, és aztán teljesen történelmietlenül, folyton új kezdetet vizionálnak – olyasmi ez, mint mikor az örök elsőtitkárok ellentmondást nem tűrő hangon kijelentik: „Mától minden másként volt” – avagy egy újszülöttnek minden vicc új!), valami olyasmi, ami látensen benne van a köznapokban, de mindig csak virtuálisan, lényegében, mint asszimilállt modell, vagy visszavetített jelenbeli terv.

A történelem a történészek „műve”, nélkülük csak időszegmentumok egymásra következése lenne, a fel nem tárt, le nem írt, ki nem elemzett történelem nem létezik, ezért a historiográfia főszereplője nem a sok ilyen-olyan hős, hanem maga a történész, aki egyetlen gesztussal hőssé tesz, vagy nem létezővé, a történelem sülyesztőjébe küld. Ma ilyen „ünnepelt történész”, akinek a szavára sokak hallgatnak, illetve hitelesnek érzik, Lucian Boia professzor, akinek legutóbbi könyvét (Hogyan románosították el Romániát címmel – de nem a valódi címén, ami úgy hangzana, hogy „Hogyan románosodott el Románia” /Cum s-a românizat România/!), szinte instant fordították le magyarra. A kötet nem sok újdonsággal szolgál ami a feldolgozott adatokat illeti, pontosabban ismert tényeket, és főként népszámlálási adatokat rendez egy érvrendszer köré, és témája, valamint alapötlete sem föltétlenül és mindenben eredeti (Irina Livezeanu húsz évvel ezelőtt megjelent kötete átfogóbb és úgyancsak meggyőzően mutatja be, hogyan lett Románia egységes nemzetállam, a román (etno)nacionalizmus pedig a legátfogóbb társadalomfilozófia, csak az ő történelmi munkája csupán a 20-as éveket vizsgálja /lásd. Cultural politics in Greater Romania. Regionalism, Nation Buidling & Ethnic Struggle, 1918-1930/, és ennek a kötetnek az alapgondolatát viszi tovább, hozza el napjainkig Boia). Viszont következetes abban, ahogyan föltárja hogy ”az /nemzeti/ ’egység’ filozófiája, domináns maradt a román politikai mentalitásban”, és ezért a mindenkori hatalom (elsősorban az oktatási rendszer, az ortodox egyház hathatós segítsége, de adminisztratív intézkedések nyomán, illetve áttelepítéssel, és mítosztermeléssel, stb.) minden tőle telhetőt megtett a kisebbségek elrománosításáért. Kitér arra is, hogy kulturális értelemben a provinciák, a királyi Romániához csatolt részek esetében, nemcsak a kisebbségieket („idegeneket”) kellett asszimilálni, (esetleg, elüldözni, vagy a zsidóság, és részben a cigányság esetében elpusztítani) hanem etnikai románságát is „regátivá” kellett átnevelni, ahhoz, hogy a kulturális értelemben (nagy-román mentalitás) fölépített, de továbbra is etnikai alapon meghatározott románság részévé legyenek. A szerző igencsak plasztikusan mutatja be az elrománosítási folyamat „kontinuitását” (hogy egy másik, a román mitoszteremtő historiográfia kedves kifejezését használjam) az ország egész modern történelmét tekintve. Azt, hogy a létezett szocialista rendszer, és annak a Ceaușescu által vezetett nacionálkommunista szakasza, hogyan teljesítette ki a huszas évek „regáti ideálját” a homogenizálást, a román „elem” egyeduralmát minden régióban, illetve nemcsak, a mindenkor többséget képviselő vidéki románság, hanem immár a városi lakosság esetében is. Még egyszer a demográfiai/népszámlálási adatok, amelyekre elemzését alapozza ismertek, a folyamat – legalábbis a rommagyar közönség számára – nemcsak tankkönyvből, hanem tapasztalatból is ismert, a szerző következetes és lényegre törő bemutatása (újrafeldolgozása) mégis igencsak meggyőző, mert mintegy legitimálja azt a „halgatag” – és persze magyar, illetve kisebbségi –  tudást, melyről a román etno-nacionalista ideológiának alávetett történetírás hallgatott és hallgat. Hogy t.i. az elrománosítás jórészt (de persze nem mindenestől megtervezetten, hiszen egy század történelmi „helyzeteire”, változásaira, háborúira, forradalmaira, és rendszerváltásaira, a korrupt kormányzás mellékhatásaira, stb., stb., stb. volt szükség a "projekt" sikeréhez) tudatosan követett, ideológiai célkitűzés volt mindvégig. És noha pontosan értem, hogy a Boia értelemezés egyféle mindig is alulértett (többé-kevésbé erőszakos asszimiláció, a kisebbségek üldözése, illetve marginalizálása, stb.) „kisebbségi történelmi tudat”, mondjuk úgy „hivatalos beismeréseként” tűnhet föl, mégiscsak meglep, hogy a rommagyar értelmiség (aztán a médián és a kommentariátus ténykedésén átszűrt módon) és közönség egy, a rommagyarság végét vizionáló történészt (amint azt Bretter Zoltán izgalmas esszéjében helyesen vesz észre, itt) emel piedesztálra (sőt egyenesen sztárol). Nem is tévedhetnének nagyobbat például kedves autonómiázóink (és csatolt értelmiségi holdudvaruk, itt, itt és itt), minthogy Boiat „székelyföldi autonómiát elfogadó” autoritásnak gondolják (ehhez kicsit a szerző is hozzájárul interjújában). Érdemes viszont leszögezni, Boia a rommagyarság végét jelenti be, mondván: „A magyarok elveszítették az Erdélyért folyó harcot. Semmi, amit ma tesznek, nem Erdélyért folyó offenzíva, hanem védelmi harc, hogy megmentsék, ami még megmenthető a magyar kisebbségből és annak identitásából”. Magyarán a rommagyarságnak (előbb, vagy utóbb, illetve nagyon is előbb) vége, bármit tenne, akár – valamilyen csoda folytán – székelyföldi autonómiát vívna ki magának beolvadásra, illetve identitása feladására (kivándorlásra, stb.) ítéltetett, a román etno-nacionalizmus végérvényesen győzőtt.

Lucian Boia tisztességes történész, aki a román történelem utolsó évszázadának „domináns politikai mentalitásából”, az általa győztesnek tekintett, etno-nacionalizmusból („Nacionalista Iskola”), illetve filozófiájából a kisebbségek (lényegében a még jelentős számú rommagyarság) végét olvassa ki egyfelől, másfelöl pedig a román hatalomnak és értelmiségieknek (különösen a történészeknek) azt üzeni, hogy az „elrománosítás projekt sikerült”, nem visszafordítható, ezért fölösleges a túlbiztosítása; a fölmerülő regionalizmusok, és esetleges etnoterritoriális autonómiák nem veszélyeztetik már az „egységes és osztahatatlan román nemzet” beteljesült ideálját, fölösleges az állandó utóvédharc, lehetnének immár „európaiak”. Hangsúlyozni kell, Boia paradigmája, hogy a románok „évezredes álma” a nagy-román etnonacionalizmus szülte „egységes és oszthatatlan román nemzet” MEGVALÓSULT. Percig sem veti el az ahhoz vezető történelmi útat (már a zsidóüldözést és pogromokat, természetesen elfogadhatatlannak tartja) és nem delegitimálja semmilyen formában azt: a végeredmény felől rekonstruálja a román történelmet. Minden kijelentése – és ezt becsülettel be is vallja – ebben a paradigmában érvényes, mint ahogy ebben is fogant!

Azt már csak én jegyzem meg, hogy Boia könyve is jól illusztrálja, a transzilvanizmus szárba szökkenéséhez nem egyszerűen formális „hatalomváltásra” (mondjuk új fajta kormányzásra, vagy némi decentralizálásra, a korrupció kicsit visszább szorítására, európaibb politikai diszkurzusra, stb.), hanem mentalitásváltásra, azaz kulturális változásra van/lesz szükség, ami viszont egyáltalán nem esélytelen.