(Meg)menekülünk?

(Meg)menekülünk?

Társadalmi értelemben értelemes és hatékony cselekvéshez az kell, hogy pozitív morális hozzáálláshoz kapcsolódjanak a célok megvalósítását elősegítő tettek, hogy a cselekvők átérezzék, az amit tesznek, mind a célok, mind pedig az eszközök vonatkozásában értelmes, és erkölcsileg is elfogadható. A morális értelemben helyes cselekvés különösen fölértékelődik válságos időszakokban, amikor olyan kihívásoknak kell megfelelni, melyek egyediek, melyekre nincs recept, amikor minden tett egyben útmutatás, vagy legalábbis példa vagy előzmény értékű. A háborús övezetekből, népirtás és veszélyeztetettség, stb., elől Európába menekülő tömegek problémája ilyen alapvető kihívás, a kérdés kezelésben a morális meggondolások legalább annyira fontosak, mint a pragmatikusak, és talán ezért is van, hogy olyan kiemelt figyelemmel követik, midenütt a világon. Az a kérdés merül fel ugyanis, hogy az EU –  mely magát nemcsak (gazdasági-pénzügyi-katonai, stb.) érdekközösségként, hanem érték-, azaz morális értelemben is közösségként tünteti föl (ez különösen azok számára kellene világos legyen, akik az európai morális tradíciók közül kiemelten a keresztény tanításokra való hivatkozást szeretnék elfogadtatni) – képes-e a maga humanista értékeinek megfelelően, de ugyanakkor hatékonyan kezelni a kihívást? És nem vitás, van némi tétova tanácstalanság, abban, ahogyan az EU – legalábbis egyelőre – képtelen egységes álláspontra jutni, illetve morális és gyakorlati értelemben is elfogadható, kivitelezhető menekültpolitikát kialakítani. Alapvető gond, hogy nincs egységes politika, azaz a tagállamok egymástól függetlenül alakítják menekültekkel (és bevándorlókkal) kapcsolatos eljárásaikat, az egyeztetés mechanizmusai is hiányoznak, illetve döcögnek. Egységes menekültpolitika híján, ma a megítélés és a megoldások terén is Németország van a skála legtoleránsabb, civilizáltabb és befogadóbb tetején (és senki nem lehet annyira naiv, hogy azt gondolja: a Német nagykoalíciós kormányzat nem végzett számításokat a menekültek befogadása kapcsán, és nem volt pozitív a számolt mérleg, azaz anyagilag is kifizetődő, a magasra helyezett morális léc, amit elsőként Izland látszik követni), míg semmi kétség nem férhet hozzá, Magyarország van a skála legalján, hisz nemcsak hogy nem akar semmiféle közös menekültpolitikát a kormány (meglepő, hogy milyen hosszan tartható az a kettős beszéd, mely Európát gyávasággal vádolja a közös föllépés hiánya miatt, de a közös menekültpolitikát éppen Magyarország akadályozza a leginkább), hanem – afféle szégyenletes hungarikumként – gyűlöletkampányba kezdett a menekültek ellen. Magyarország a jelenlegi menekültpolitikájával a teljes erkölcsi – sőt nemsokára minden bizonnyal gazdasági és egyéb hátrányokban mérhető – elszigeteltségben fogja találni magát. Ma ott tart, hogy a pápa toleranciára és emberiességi gesztusokra való felhívásait elhallgatja (a mainstream katolikus klérus is), és a magát keresztény-konzervatívnak mondó kommentariátus egyenesen cinikus és gunyoros megjegyzéseket tesz a pápa, vagy a máskor annyit sztárolt, Böjte Csaba erkölcsi kötelességre felszólító kommunikációjára. A demokratikus ellenzék hallgatását, egy alternatív cselekvési program kidolgozására való képtelenségét, stb., ki ne feledjük a képletből, mely Magyarországot (a gyülöletkampány elérte viszont az egész magyarságot) sötét, Európával és a demokratikus közösséggel ellentétes irányba húzza/tolja, a pozitív fordulatnak még a reményét is legyilkolva.

Az előítéletekre, és sztereotípiákra, a látens idegengyűlöletre és vélt vagy valós, veszélyeztetettség érzésére épített fideszes propagandahadjárat morális tarthatatlnságáról, aligha érdemes újra és újra értekezni: botrányos és elfogadhatatlan eljárás, minden ép erkölcsi érzékkel rendelkező ember föl kellene emelje a hangját ellene. Jó kérdés, hogy van-e még egy kellően széles többséget alkotó, morális integritással rendelkező magyar társadalom, mely még hallgat, de föllép(het)ne az erkölcstelen, az elesettektől/üldözöttektől minden segítséget megtagadó, sőt ellenük uszító, kormányzati rangra emelt kommunikáció ellen? Vagy a magyar társadalom többségének erkölcsi érzéke, és ennek tükrében identitástudata eltorzult (úgy ahogy erre Bíbó István lassan hetven esztendeje felhívta a figyelmet, és amit sokat idéznek, de kevesen értenek: „A társadalmi szerkezet deformálódását nyomon követte a politikai jellem deformálódása is, s kialakult az a hiszterikus lelkiállapot, melyben nincs egészséges egyensúly a valóságos, a lehetséges és a kívánatos dolgok között.”), olyannyira deformálódott, hogy a nagy többség fanatikusan követi a „kedves vezető” elfogadhatatlan útmutatásait? A kevés pozitív példa, a civil társadalom megmozdulása, a menekültek apró emberi igényeinek önkéntes kielégítése – nagyon úgy tűnik, amúgy is kifulladás határához érkezett – szemmel láthatóan nem elegendő a homo moralist előhívni az etno-nacionalista uszítással hiszterizált társadalmi többségből, sokkal erősebb példákra lenne szükség.

Másfelöl, a dolog pragmatikus szempontok szerinti megítélését érdemes kiemelni, azt, hogy a gyülöletkampány minden szinten kontraproduktív, akadálya a hatékony cselekvésnek. A kihívásra adott rossz válasz, és minden ebből következő lépés csak mélyebbre visz a gyülölködés örvényében, míg az eltúlzott, alaptalanul hazug és cinikus módon fölfestett apokaliptikus jövőképek, egyike-másika önmagát beteljesítő jóslattá nem válik. A gyülöletkampány, olyan tömegpszichózist keltett, mely nemcsak a menekültek helyzetét nehezíti meg, hanem a megoldások körét is végletesen beszűkítette, olyan kényszerpályára helyezte a kormányt – különösen a még radikálisabb szélsőséges párt nyomásával számolva – amelyből nincs kiszállás, márpedig a jelenlegi helyzetből nem csak a kormánynak, az egész magyar társadalomnak ki kell hátrálnia. A hatalommegóvás érdekében indított, előítéletes kommunikációs kampány, mely politikai kommunikációs szempontból (amoralitása ellenére) hatékonynak tűnhetett elszabadult és addig eszkalálódott, ahonnan már nem lehet továbbmenni. A haszontalan, de látványosan nemzetközi ellenszenvet, már-már diplomáciai konfliktust (Szerbiával, de Franciaországgal is, egyelőre) szülő szögesdrót akadályt (GYODA) le kell bontani. Ha pedig hadsereget vezényelnek a határra, akármennyire is körülírt és behatárolt fegyverhasználati felhatalmazással, az a Rubicon átlépése lesz. Ahol lőfegyvereket sétáltatnak, ott előbb-utóbb elsül egy pár és akkor? Magyarország magára húzza a nemzetközi, különösen muszlim szélsőséges, terrorizmus veszélyét.

Senki nem várta/várja a menekültkérdés megoldását Magyarországtól, azt sem, hogy erején fölül befogadjon menekülteket, csak az emberséges elbánás, és a menekülök sorsának megkönnyítését, az áthaladásuk biztosítását várják (hasonlóan a Nyugat balkáni nem EU-s államoktól – akik mellesleg sokkal pragmatikusabban kezelik a kérdést, hiszen az integrációjuk elősegítésének a lehetőségét látják a humánus politikában) a hatóságoktól, és a szélsőségesek megfékezését, a gyülölethullám kontroll alatt tartását. Ehhez még uniós pénzügyi segítség is jár, a magyar kormány meg mindezzel szembemegy (nem kétlem én, hogy Putyin – és Orbán, na meg Vona újkeletű „keleti barátainak” – tetszésére) és egyre mélyebbre sülyed a maga kreálta erkölcsi és az egyre inkább megtapasztalható mocsárba: itt a pokol tornáca, még talán vissza lehet térni.