Pengedrótkerítés és őrtüzek

Pengedrótkerítés és őrtüzek, avagy széttrolkodni a kerek világot

Elképzelni is nehéz azt a temérdek frusztrációt, amit a kommentariátus (megköszönve TGM-nek találó kifejezését), a közösségi- és mindenféle média névtelen és arctalan (nem szó szerint értendő: a troll és annak kodása már pofával is megy pompásan) gonoszai kifejezésre juttatnak, és vége-hossza nincs annak a rengeteg ocsmányságnak, amit „magyar emberek” (hogy egy üres, de egyre hangzatosabb politikai reklámból származó szóképet használjak) egymásra, másokra, sőt az egész kerek világra mondanak. A menekültkérdés, és főként annak félrekezelése, az elhibázott, de egyébiránt cinikusoknak és pöffeszkedő, markukba röhögő pillanatnyi hatalmasoknak politikai (sőt anyagi) hasznot hozó (hejj pyrhoszi győzelmek ezek a mostaniak!) gyűlöletkampány, minden korábbi közéleti témánál inkább a felszínre hozta a közösségi frusztrációt, a gonosz térhódítását, a társadalmi megosztottságot. Amit – sokszor naivan – csupán politikacsinálta, azaz sekélyes ellenségeskedésnek gondoltunk, az most a maga teljes mélységében mutatkozott meg. És elég nyilvánvaló, hogy is mondjam, hogy korántsem a szellemileg gyengén eleresztett, alúlképzett és rendszerint olcsó módon, valamint vaskosan poénkodó, és háryjánoskodó (prekariátusból lesz a kommentariátus?) kocsmatöltelékek művelik a verbális agressziót és ingyenes gonoszságot, dehogy. Babaarcú finom, kispolgárkodó anyucik, éppen úgy nyomják a fasisztoid, idegengyűlölő (amúgy már mindent és mindenkit gyűlölő) szöveget a legkülönfélébb felületeken, sőt minden témában is, olyan válogatott trágárságáradatot létrehozva, ami mögül föl sem sejledhet semmiféle valóság: a köznapi gonoszság karneváljának zsivaja, és forgataga mindent maga alá temet. Pedig érdemes lenne megállni egy szóra és elgondolkodni a dolgok állása felöl, és főként arról, hogy hova vezet ez így? Mert az ugyan köztudott (már-már közkedvelt) dolog, hogy a gonosz köztünk jár, de ez így volt ezelőtt is, mégsem ünnepeltük iszonyatos pofáját, igyekeztünk föllépni ellene és nem szaporítani/befogadni, és nem hagytuk eszkalálódni, mindenre kiterjedni azt. (Philip Zimbardo, aki ma már Magyarországon is tevékenykedik egész karrierjét arra szentelte, hogy megértse azt a folyamatot, ahogy hétköznapi „jó emberek” rossz, vagy gonosz dolgokat cselekszenek. Az ő hétköznapi gonoszság meghatározása, mint kesztyű illik a kommentariátus magatartásására:”Gonoszt tesz, aki ártatlan embekkel szándékosan úgy viselkedik, hogy azzal árt nekik, méltánytalanságot követ el velük szemben, lealacsonyítja, dehumanizálja vagy elpusztítja őket, illetve ha tekintélyével és a rendszerből fakadó hatalmával biztatást vagy felhatalmazást ad másoknak arra, hogy  nevében így járjanak el.”/Lucifer-hatás/. A világhírű pszichológus ezt a magatartást a kivülről irányított, a helyzet-függő személyiséghez köti, aki nem rendelkezik erős belső iránytűvel, aki csak „halad az árral” és tetteiért mindenkor  környezetétől remél fölmentést, azért tesz valami gonoszságot, mert – esetleg a hierarchiában fölötte álló – mások is teszik, aztán hárítja a felelősséget).

Azt látom (és nemcsak én), hogy a magyar társadalom – határokon innen és túl – hallatlanul frusztrált, fél a további lecsúszástól, kisebbrendűségi komplexustól szenved és nem a felzárkózást, a leszakadás megakadályozását, hanem a frusztrációból származó feszültségek másokra való kivetítésével, valamint elzárkózással reagál, illetve a gonoszt („dögöljön meg a szomszéd kecskéje is” – naponta vagy kétszer, alapon!) műveli, nagy előszeretettel. A magyar társadalom – legalábbis a megbízható mérések szerint – megosztott és hallatlanul frusztrált, de a gonosz még nem győzte le a jóakaratot, a szolidarítást és a világ megértésére irányuló pozitív szándékot. Még akkor sem, ha a kommentariátus ilyesmit sugall, illetve és mindenekelőtt, a politikai osztály az a „romlott alma” a kosárban, amely lassan de biztosan rohasztja szét az almapopulációt.

És most igazán kár, hogy ne nevezzem bűnös tettnek, hogy a teljes rommagyar politikum föladta (ha ugyan volt, mindenkinek) önállóságát (igen, azt a sokat emlegetett autonómiáját!) és elszegődött úricsicskának a magyar kormány alá. Hogy azok, akik az emberi jogokra (sőt kollektív, meg nyelvi jogokra!) apelláltak naphosszat, meg televonították a világot a határok légiesítésének követelésével (s, hogy „nem adják” – quel scandale) és a világot jelentő NER-el, most hirtelen „kerítéspártiak”[1] lettek. Azt hiszem az a cinizmus, amivel a rommagyar politikai osztály és csatolt részei, a médiák agitátorai, és a kommentariátus, stb., a román-magyar határra építendő pengedrótkerítés hírére előállt, már maga a gonosz (nem is hétköznapi, hanem teljes fegyverzettel ellátott afféle ősgonosz) elfogadásának, sőt terjesztésének minősített esete. Hogy az eddig szimbolikusnak gondolt (persze, persze hátsó gondolatokkal!) nemezetegyesítést egyetlen budapesti szóra, megkérdezésü(n)k nélkül hozott embertelenül rossz döntésre, feladták, és beálltak a kórusba: nekünk pengedrót kerítés kell! hisz eddig sem jártunk a zöldhatáron, ugye? Mintha az egész politika, a kisebbségi különösen, nem szimbolikus jellegű lenne, ahol a határra telepített szögesdrótkert önálló életre kel, elkezdi zsugorítani az országot és elválasztani, eltávolítani azt a hatumáktól. (Megőrült itt az egész politikai osztály és holdudvar, nem emlékszünk már a berlini falra? Az áhitott Nyugattól minket elzáró vasfüggönyre? Továbbá ki hitte volna, hogy a nemrég meghírdetett szövetségi politika, hogy t.i. ezután a népek, az istenadták fele fognak fordulni, a valóságban azt jelenti: sögesdrótot a népnek, rögvest, s örömest!) Nincs, egy politikus sincs a héthatáron, aki azt mondaná, eddig és nem tovább! – ejj bezzeg, ha a románok építenének kerítést a határra, lenne nagy ribillió, Brüsszelig meg sem állna a felbőszült sereg! – a határzár-kerítés magyart választ el magyartól, embert, szomszédot, barátot és rokont, és ez nem csak szentimentális kérdés, az egységesülő Európával megy szembe. A rommagyarságnak és a hatumáknak Európán kívül nincs esélye a megmaradásra – így is kevés –, feladtuk önmagunk? És aztán jönnek a belső szögesdrótok,  először a szimbolikusak, és aztán a reálisak, melyek végképp elválasztanak, és aztán jöhetnek az őrtüzek Székelyföld határán[2], a borgőzős összeborulások, a permanens farsangi bál, ... legyen, ki tudja, meddig lehet még?

[1] Ide másolom Markó Béla nemrég megjelent megható versét, kerítésügyben. Most már tőle tudjuk azt is, hogy a politika prózai műfaj, hiszen amit versben előad, azt nem ismétli meg a politika prózai nyelvén, eddig mélyen hallgat. Nagy kár, a vers kitűnő, csak a szerző nem döntött még arról, hogy költő vagy politikus? Markó Béla: Kerítés De ugye utólag azért nem változik semmi?/ Ugye nem lövitek le az öcsémet,/ha 1989 nyarán átkúszik a határon?/Ugye nem adjátok őt vissza a románoknak,/akik már kibiztosították a tücsköket,/a kutyákat, a géppisztolyokat,/és amikor hajnalban az öcsém visszanéz,/egyetlen torkolattűz lesz egész Erdély?/Ugye nem húztok kerítést arra a helyre,/ahol neki azon az éjszakán/át kell jutnia a zöld határon?/Ugye nincsen teherszállító időgépetek,/hogy ólomnehéz szíveteket/visszavigyétek egészen odáig?/Ugye vigyáztok rá, ha nem tudom már/semmiképpen sem lebeszélni?/Ugye segítetek neki?/Ugye tudjátok, hogy csakis azért/szerveztük meg a szökését,/mert itthon belepusztult volna?/Ugye elhiszitek, hogy nem értettem egyet vele,/de nem hagyhattam/meghalni a testvéremet?/Ugye nem álltok az útjába?/Ígérem, én nem megyek,/nem is akartam soha,/és most már mi értelme lenne?/Ugye nem toloncoljátok vissza 1989 közepén,/amikor még fogalmunk sincs róla,/hogy rá egy fél évre Ceauşescut is lepuffantják,/mint egy veszett kutyát?/Igazán ki lehetett volna várni./Ugye nem ástok vizesárkot oda?/Ugye nem helyeztek el/taposóaknákat a fűben?/Ugye csak egy hangyaboly púposodik?/Ugye csak gyík surran, mint a gyújtózsinór?/Ugye csak tréfáltatok?/Ugye azt fogjátok mondani erre,/hogy mi magyarok vagyunk,/és hogy ez nem ugyanaz?/De ti 1989 nyarán a románokat is?/Szóval őket sem küldtétek haza?/Senkit sem küldtetek haza?/Csakhogy most 2015-öt írunk?/Kicsi országban kicsi falu,/kicsi ház, kicsi asztal, kicsi kenyér?/Nekünk sem elegendő?/Akkor hát mi legyen?/Égig érő kerítés legyen?/Valahol a felhők között,/kerítés tetején üldögél a mindenható,/elgondolkozva lógatja a lábát,/nem látszik innen lentről/se bőre színe, se szeme vágása./Ugye nem lövitek le az Istent?

[2] Csak remélni lehet, hogy az őrtüzek, nem a majdani pengedrótkerítés nyomvonalát rajzolják az éjszaka egére, de ki tudja? Ne, mind kerteljünk, mert ahogy azt orbánvezér mondta: „bármi megtörténhet”!