A meghökkentés művészete (és a pofáraejtés kommunikációs paneljei)
Két, az általam
elemzett Bakk Miklós cikkének
utóhangjaként megjelent szövegre érzem úgy, hogy muszáj reflektálnom. Az első
Kelemen Attila Ármin reflexiója,
a második pedig Bakk Miklós viszontválasza,
és ami a dolog lényegéhez tartozik, azt
hiszem egyértelművé lett, hogy ez utóbbi, melyik Orbán Viktor szöveget
vette eredetileg is védelme alá. Ezúttal nagyon rövid leszek.
Az idézetverseny, amit Kelemen
Bakknak ajánl nincs hiján jóféle iróniának, helyzethumornak, ami nélkül
meggyőződésem, hogy az eredeti szöveget még olvasni is tereh. A cikk így sokkal
frappánsabban, rövidebben és néhol csattanósabban képes a szövegelemzés
eszközével, és nem személyeskedve, hanem szigorúan a hermeneutika adta
lehetőségeknél maradva „leleplezni” Bakk eredeti szándékát. Azzal az egyszerű
eljársással, hogy fél lépéssel tovább viszi azokat a „vezérelveket”, melyeket
az eredeti szerző ellentmondást nem tűrő módon vázol, gondolatébresztő ötleteket
ad. Az ad absurdum-ig való továbbvitel ugratja ki a nyulat a bokorból, a
lényeget a sok cikornyás kommunikációs panelből, mely hol teológiai, hol politológiai,
hol meg
morálfilozófiai ösvényeken vezeti a manipulációt, igyekszik elrejteni Bakk
mögöttes szándékát. Az idézetverseny erénye, nem is a kihalászott és bemutatott
idézetekben van, a cím ebben az értelemben beugrató, hanem Kelemen nagyon jó és
nem egyszer eredeti kérdésfelvetéseiben. És aztán van egy kiválóan, röviden és
velősen előadott kérdéssorozat – „Félnek, akik jönnek, félnek, akikhez jönnek.
Melyik félelem igazsága a nagyobb? Mi mit féltünk? A biztonságunkat? Az
integritásunkat? A létszínvonalunkat? A szavazatainkat? Vagy a szellemi
kényelmünket, az egymondatos igazságainkat? Melyik félelem jogos és mennyire?”
– aminek nyomán egy igencsak lényeges gondolat vetődik föl, mintegy
automatikusan. „Mert mostantól Európa nemcsak attól változik, ha beengedi a
menekülőket, hanem attól is, ha nem …” – mondja Kelemen, és azt hiszem
innen kellene egy igazi morálfilozófiának, majd nyomában akár
cselekvésprogramnak is elindulni: a menekültkérdés efemer – bár persze komoly
kihívás – ahhoz képest, hogy bármelyik fölmerült alternatíva (befogadni, vagy
elüldözni a menekülteket) esetén az Európaeszmét kell megújítani.
Bakk viszontválaszával is
egyértelművé teszi, ő – és különösen idóluma a magyar miniszterelnök – temetik és
nem megreformálni akarját Európát, a „felvilágosodás visszavételére”, meg nem
történtté tételére, elfeledésére utaznak. Bakk csak egy idézetet használ eredeti
írásában, ez pedig egy olyan zavaros elmétől származik, aki – szintén orbánista
tanácsadóként – a törzsi/nemzeti idólumoknak (Bakk ezt aztán „zsigeri
közösségként” viszi tovább) biztosítana elsőbbséget, az egyén méltósága és
szabadsága fölött, aki az etikai univerzalizmust támadja a – még! – ki nem
mondott „faj” nevében. És hát ez Orbán első „örömteli identitásválsága” (sic!), az általa
vélt liberalizmus vége, a boldog középkor, amelyben rendek és előjogok, sőt
kasztok és azok álszent, urhatnám „nagyurai” élvezik az uralmat az egyének, az
alávetettek fölött, a hatalmasok zsigeri indulatainak és a zsarnoki tánclejtés
motívumainak megfelelően, stb. Hát ezt a világképet védi Bakk Miklós
viszontválaszában is. Bakk régi, és újabb szövege is önmagában halovány,
ellentmondó és már-már abszurd, nemcsak meghökkentő, hanem egyenesen pofáraejtő.
A mögöttes hatalmi szó, Orbán legújabb – és csak utóbb napvilágra került –
kötsei beszédére való rejtett hagyatkozás, nem több, mint a „legyünk bátran és
egyre inkább etnonacionalisták” – hiszen Orbán és urhatnám társai már azok, és
íme milyen jól megy nekik!
Mérhetetlen cinizmus, már-már a
potenciális olvasók hülyének nézése kell ahhoz, hogy az orbáni
menekültpolitikát, és különösképpen az idegenellenes gyülöletkapmányt „felelősség-etikai”
szempontból korrekt eljárásnak mondja valaki, mint Bakk visszatérően teszi. A politikai felelősség-etika egyik cseppet sem lényegtelen vonása, immanens tartalma az önmegtartóztatás, az, hogy bizonyos kérdéseket meg sem fogalmazunk, márpedig az álkonzultáció éppen ezt a szabályt lépi át, nem beszélve a gyülöletkampány plakátjainak üzenetéről, amit minden körülmények közt kerülne, egy felelős politikai hatalom. Nemcsak
azért, mert Max Weber és egy egész filozófus-szociológus-politológus kórus
hangosan nevetne ezen. Hanem elsősorban, mert alantas érzelmekre, atavisztikus
félelmekre, etnocentrikus monomániákra, gyűlöletre alapozni politikát, nemcsak
egyszerűen érzelem-etikai, hanem éthosz nélküli tett: antimorál, a politikusi
amoralitás biztos jele (Weber a maga stílusában erre mondta, hogy: „Aki azt
lesi, hogy másoknak tessék, az nem lehet jó politikus”). Másodszor pedig
ugyanannyira érvényes, hogy a „zsigeri közösségre”, valójában, a felfokozott
etnonacionalista népnemzeti közösség érzelmeire egyáltalán nem építhető
felelősség-etikai, azaz a következmények szempontjából helyes, politika. A
diktatúrák, a totalitarizmusok – a nácizmus éppen úgy, mint a bolsevizmus, vagy
az iszlám totalitarizmus , stb. – történetének éppen az az üzenete, hogy a
gyülölet és a diszkrimináció, a zsarnoki akarat, a hatalommal való viszzaélés,
stb., végső pusztuláshoz, és semmilyen formában nem felelős politizáláshoz
vezet. Más kérdés, hogy képes-e a politikus és aztán az őt legitimáló „behódolt”
politológus „tanulni a történelemből”, vagy szükségszerűen megismétlik azt?
nem képes, mert nem érdeke, mert akkor a questor, endi, mészáros,trafik stb mutyik kiborulnának..
VálaszTörlésÉn meg azt gondolom, hogy Bakk "meggyőződéses", sőt hivatástudatot érez a szélsőjobbos politika legitimálására. A legnagyobb paradoxon viszont, hogy Erdély autonómiájáért fellépők körében, egy ilyen transzetnikus szervezet vezetőségében tűnik föl, és ezzel - meggyőződésem szerint - akadályozza annak kibontkozását.
VálaszTörlés