Minima Moralia

Magyari Nándor László: Minima Moralia


Bukaresti Rádió 2012, ápr. 3.

Minima moralia

Különös jelenségeknek vagyunk tanúi a politikai porondon, még a helyhatósági választásokat megelőzően, fontos (és egyre több) kormánypárti politikus „menekül el a hatalomból” és áll át az ellenzékhez, melyről – közvélemény-kutatások előrejelzéseinek megfelelően – azt feltételezi, hogy nyertesen jön ki a közelgő választásokból. A politikai paletta átalakulása lassan a kormánytöbbséget erodálja, elmenekül aki tud és az ellenzék tárt karjaiban keres magának menedékjogot, megjátszva, hogy hirtelen megvilágosodott és mostantól más politikai filozófiát tekint a magáénak.  Aztán sokan, akik eddig hezitáltak, nem tudták eldönteni hol is állnak, most egyértelműen az ellenzék mellett horgonyoznak le, stb. A folyamat magát a demokratikus képviseleti rendszert fenyegeti, ugyan hol vannak már a négy évvel ezelőtti választási és képviseleti struktúrák, ki hol is van ahhoz képest, ahol akkor volt, illetve egyáltalán hogyan és mennyiben képvisel(het)i akkori ígéreteit? Az átülések és tömeges átállások, hol balról jobbra, hol megfordítva átláthatatlanná teszik a mezőnyt, összekuszálják a politikai folyamatokat és az „Ótévés” DD(T)-knek, valamint az „Üldözött kukásoknak” (alias Prigoana) kedveznek.

            Hovatovább egy elvtelen kétharmad kialakulásának Damoklész-kardja lebeg a román politikai szféra feje fölött. A vezető kormánypárt erodálódása, hitelvesztése, olyan méreteket öltött, amikor már „megvásárolni sem képes” saját opportunista (ex)híveit, amikor az ellenzéknek semmit sem kell tennie, és csupán a proteszt szavazatok alapján hatalomra juthat. A mezőny radikális megreformálásának esélye egyre inkább a távoli jövőbe tolódik ki, hiszen akiket eddig, mint korrupt és morális integritásukat ezer módon elvesztett felkapaszkodott gazembereket írt le az ellenzék, azokat most minden fenntartás nélkül keblére öleli, tárt karokkal fogad be: „újraértékesíti”.

Hogy a politika és az erkölcs területe nagy átfedési felületeket mutatna, azt nem állíthatjuk, egyetlen társadalom esetében sem. Legfennebb fokozatok vannak egy igen széles skálán, melyet nem csak a politikusok határolnak be, hanem a választók, a polgárok is, akármennyire húzódoznánk is ennek felvállalásától. Demokratikus rendszerekben mi adjuk a felhatalmazást a minket aztán több-kevesebb hatékonysággal képviselő politikusoknak, és – legalábbis elvben - visszahívhatjuk/leválthatjuk elöljáróinkat, a törvényes szabályozásoknak megfelelően. Végső soron társadalom és politikai osztály integritási fokának, ha úgy tetszik morális érzékenységének egy a mércéje, ezért nem helyes az álbölcs módon moralizáló, finnyáskodó elvetése, vagy dehonesztálása az összes politikai szereplőnek. Áll ez - a nagyon helyesen, bár kissé megkésve -, éppen lemondott Schmitt Pál megítélésére is, aki végső soron fikarcnyival sem rosszabb, erkölcstelenebb, vagy elítélendőbb, mint amilyen általában a magyar társadalom, s annak közerkölcse. És mi is megérdemeljük politikusainkat, még azokat a gátlástalan harácsolókat is, akik számára „a pénz végtelenül előbbre való az elveknél”, de akik a mi felhatalmazásunkkal folytatják az ország intézményes lerablását. Megvetésre érdemesek persze számosan vannak, csak azt a csapdát kell(ene) elkerülnünk, hogy minden politikai ténykedést és minden politikust egyformán ítéljünk meg, mert ez azon túl, hogy sokakkal szemben méltánytalan, praktikus szempontokból sem kifizetődő álláspont. A választók elfordulása a politizálástól, sematikus, külsődleges jelek szerinti ítélete (mondván, „ezek mind egyformák”), éppen a leggátlástalanabb és elvetemültebb közéleti figurákat juttatják fontos pozíciókba. A tömeges elfordulás, a kivonulás a politikai mezőny végletes leromlását eredményezheti és nem annak „megjavítását”. Max Weber mondja igen bölcsen egy helyen, hogy aki választópolgárként elfordul a politikától, az végül is másoknak engedi át a hatalmat, a választási lehetőséget, olyan ügyekben, amelyek aztán őt magát is érintik, akarva akaratlanul. A hatalmi pártok éppen úgy kalkulálnak, hogy minél kevesebb szavazó járul az urnához, annál jobbak az esélyeik, magyarán a felelősség szétkenésében és elrejtésében érdekeltek, azt szajkózzák, hogy minden politikus egyformán korrupt és erkölcstelen, ezért a legjobb távol maradni az egész cirkusztól. Ajánlom, éppen ezért meggondolásra a részvételt, ha csak nem akarunk éppen a korruptak kedvében járni, akik profitálnak a minél kevesebb szavazóból, hogy annál nagyobb eséllyel tudják, pénzzel, befolyással, zsarolással, stb. megvásárolni azokat.

            Olyan helyzetben vagyunk, amelyre véleményem szerint alkalmazható Theodor Adorno elképzelése, a második világháborút követő, „megromlott, és élhetetlen társadalomról”, mely ma az elszabadult fogyasztói későkapitalizmus képében szorongást és kilátástalanságot ültet el az emberek fejében. Ezért a minima moralia szabálya, a politikai-hatalmi gépezet megjavításának, sőt az élhető életnek a feltétele lehet. Kell léteznie egy erkölcsi minimumnak, olyan egyszerű és átlátható normarendszernek, amelynek a betartását társadalmi konszenzus védje és beleértve a politikai mezőnyt is, kontroll alatt tartsa. Ennek felfedezésére kell(ene) figyelnünk, amikor újragondolni próbáljuk közéletünket, még ha más-más értékekben vagy intézményekben véljük is megtalálni azt. Mert bebizonyosodott, a demokratikus szabályok és intézmények pusztán formális betartása nem elég, tartalommal kell feltölteni azokat. Új társadalmi szerződést kell kieszközölnünk.