Közbizalom

http://www.bukarestiradio.ro/index.php?option=com_content&view=article&id=52791%3Amagyari-nandor-laszlo-koezbizalmi-valsag-ii&catid=43%3Aa-nap-jegyzete&Itemid=72&lang=hu

A mai Rádiósjegyzet:

Közbizalmi válság  (A Balkán kapujában)

Múlt heti jegyzetem utolsó bekezdése azt ajánlotta, hogy a közélet és a politikai mezőny hitelének visszaszerzése, a közbizalom visszaépítése, új társadalmi szerződés kieszközlését teszi szükségessé. Innen szeretném folytatni a mostani jegyzetet.

            A múlt rendszer romboló hatása, a társadalmi és a közvetlen emberi kapcsolatok, azaz a magánéletek szintjén és mindenekelőtt a bizalom felszámolásán a természetes és megszokott viszonyok hálózatának szétszálazásán, megszakításán volt érzékelhető. Az emberekben szinte minden pillanatban jelen volt, ott munkált az a tapasztalat és a ráépülő szorongás, hogy senkiben meg nem bízhatunk, hiszen minden harmadik, (vagy akárhányadik) ember besúgó, rosszakarónk, provokátor, akinek szavára jön a fekete Volga és azután könnyen a titkosszolgálat pincéjében eszmélhetünk rossz sorsunk felett. Úgy vélem, hogy a politikai rendőrség (szekuritáté) – végső soron – egyetlen általános célja és eredménye éppen az volt, hogy folyamatosan rombolta, felszámolta az emberek magánéleti és még inkább közéleti bizalmát. A megfigyeléssel, megfélemlítéssel, fenyegetéssel és zsarolással a természetes emberi kapcsolatokban kiépülő és újratermelődő bizalmat tették tönkre, míg a közéleti valóság ideológiai elvárásoknak megfelelő meghamisításának tapasztalata, a közbizalmat ásta alá. Ennek rutinja viszont tovább él a poszt-szocialista korszakban. A magán és közéleti bizalom újjáépítése terén maradtunk a leginkább a múlt rendszer foglyai, ezen a téren nem sikerült az átalakulás, ebben vallott látványos kudarcot a tranzíció. A formálisan demokratikus - de működtetői mentalitásában továbbra is ál-szocialista, korrupt és éppen ezért hamis, meggyőződés nélküli - intézmények azelőtt váltak népszerűtlenné, hogy egyáltalán kifejthették volna közbizalmat építő, hiteles tevékenységüket. Miféle közbizalmat ébreszthetnek, olyan „demokratikusnak mondott” intézmények, mint a parlament, amelyben az átülések, a választási programok és ígéretek semmibevétele, a közérdek helyett, a saját érdek érvényesítése a jellemző? De ugyanez a bizalmatlanság veszi körül a többi (igazságszolgáltatás, helyi adminisztráció, stb.) intézményt is.

            Tudom, hogy sokan elfogadják a fenti diagnózist, csak rögtön utána azt kérdezik, jó, de akkor mi a teendő, honnan lehetne elkezdeni a közbizalom kiépítését? Mit lehet tenni, ha az egész mezőny, a közélet, mindenestől korrupt? Nem naivság vagy végzetes tévedés, balekség-e a közbizalom kiépítését szorgalmazni, körülményeink között? Válaszom, hogy egyáltalán nem az, már csak azért sem, mert valódi alternatívája nincs. Alapja pedig az lehet, hogy mint fentebb jeleztem, valójában nem a demokratikus intézményrendszer hitele és bizonyos értelemben eszmei (a demokrácia egy mindig befejezetlen építményen való munkálkodás), filozófiai fogalma, hanem a nálunk fele elterjedt poszt-szocialista formája járatódott le.

            Egy új társadalmi szerződésnek és a közélet átépítésének alapját az képezheti, ha elfogadjuk, napi rutinná tesszük a demokrácia eszméit, a toleranciát és a kölcsönösségen alapuló szigorú intézményes ellenőrzést, társadalmi kontrollt. A részvétel, a közügyek intézésében, a politikában, a ráfigyelés arra, hogy mit tesznek képviselőink, a média függetlenségének feltétlen megőrzése (képzeljék el, ha a román média nem végezné legalább úgy, ahogy a közélet átvilágítását, mi is történne itt!), a hatalmi ágak szigorú szétválasztása, valamint a fékek és ellensúlyok rendszerének fenntartása lehet az a néhány alapelv, amelyekhez ragaszkodnunk kell.

            Még inkább a gyökerektől indulva, nem vagyunk egyformák, de mindnyájan emberek vagyunk és ezen az alapon társas lények, szerződésre alkalmas felek. Politikai, vagy vallási nézeteinket, kulturális hagyományainkat, helyi szokásainkat, stb. tekintve különbözünk egymástól, de a társadalmi szerződés ezek ellenére – sőt a nyelvi különbségek ellenére is – megköthető. A szociokulturális antropológia régi tapasztalata, hogy egymástól bármennyire is eltérő fajú, kultúrájú emberekről legyen szó, az életüket meghatározó problémák, kihívások mindenki számára ugyanazok: hogyan küzdjenek meg, illetve boldoguljanak a születés, párválasztás, gyereknevelés, munka, betegség, hatalom, szegénység, boldogság, bánat, és a halál (stb.) által felvetett kérdésekkel? Általánosabban, hogyan lehet az adott körülmények között értelmes életet élni? A bizalomépítés alapja tehát az, az egyszerű tapasztalati és ugyanakkor erkölcsi tény is, hogy „más is ember”. Ideológiai, és morális értelemben is különbözünk egymástól, de elsősorban prioritásaink mások, más-más tényezőt helyezünk előtérbe, de eközben minden emberi érték, érték kell legyen mindannyiunk számára. Ha egyik politikai meggyőződés a tradíciót, hitet, családot, közösséget helyezi előtérbe, azért a szabadságot, egyenlőséget, szolidaritást és méltányos versenyt, nem muszáj, hogy tagadja. Akik számára a szabadság és az egyenlő verseny a legfontosabb, azok értéklistáján is jelen kell legyen, (esetleg hátrébb sorolódik), a tradíciókhoz való ragaszkodás, a hit, a család, a szolidaritás, stb. Akik az egyenlőségre és a társadalmi szolidaritásra esküsznek, nem kell tagadják a szabadság, tradíció, stb. fontosságát. Ahhoz, hogy elhiggyük, hogy ez így van, többször is meg kell tapasztalnunk a politikai vetésforgót. Azt, hogy egyik vagy másik (jobb vagy baloldali, konzervatív, szociáldemokrata, liberális, vagy azok bármely kombinációjából összeálló) kormány sem forgatja ki sarkaiból a világot, legfentebb másképpen prioritizál, más értéksorrendet állít fel, de mindenik emberi értéket tiszteletben tartja, senkit ki nem szorít a közösségből meggyőződése miatt. Hát ez a tapasztalat hiányzik nekünk, itt a Balkán kapujában.