Itt a vége

Itt a vége... fuss!

Ma ér véget a kampány, finisben a választási előkészületek, rövid csend következik, majd „választási láz” és vasárnap este kiderül, hogy politikai értelemben, mit is hoz(ott) a Mikulás (már akinek nem télapó az öreg). Szóval politikai bakancsaink kipucolva, ablakban, vagy (bátrabbak esetén) ajtó előtt (bár ezt csak óvatosan: politikusok járják a vidéket, anélkül maradhatunk), és több-kevesebb hó is hullott a „big event-re”, politikusaink a nagy követ eldobták: „ki tudja hol áll meg, kit hogyan talál meg”, de míg bárkit is el- vagy megtalál vessünk egy pillantást a szcénára, lássuk milyen  a „csendélet csata előtt”.

Ami az általános képet, a politikai tájkép madártávlatát illeti, nincs számottevő változás: a baloldali-liberális-konzervatív konglomerátum fölényes, minden bizonnyal (a visszaosztásokat követően és a parlamenti helyekre vetítve) „toxikus kétharmad”-os többséget fog szerezni. A volt kormánypárt népszerűsége - ARD mögé bújva, zavaros kis pártok, mozgalmak hátteréből kampányolva – minden valószínűség szerint tovább csökkent. Ezt egyfelől saját jogon elkövetett nagyon gyenge, jellegtelen és széthulló, egyetlen központi üzenetet meg nem fogalmazó, stb. kampányának köszönheti, másfelől viszont az elnök segített letornázni a pártot (szövetséget) a tíz százalékhoz közelebb, mint a húszhoz. Egybehangzó elemzői vélemény, hogy Băsescu gyakori felszólásaival többet ártott, mint használt kedvenc pártjának, magára húzta a kampányt és ellenmozgósított a másik oldalon, nyári ellenszavazóit újra kiprovokálta, alpári és elvtelen, kusza és arrogáns kijelentései pedig, további bizonytalan szavazóréteget fordít(hat)ott maga és pártja ellen. Az ARD belső háborúit is figyelembe véve ma már az a kérdés, hogy vajon megelőzi-e őt az ultrademagóg DáDi, Nép(ies)-pártja, vagy sikerül a második helyen megkapaszkodnia? Maga DáDi minden bizonnyal nagy hátast dob Olténiában – kellett neki a nagy dolmány, a Ponta-val való megmérettetés – , de pártja a legerősebb ellenzéki erővé válhat (az olümposziak legyenek elnézőek velünk).

 Nem változ(hat)ott számottevően a romániai magyar politikai formációk esélye sem a kampány hatására, legfennebb megállapíthatjuk, hogy mindkét alakulat elkerülte az országos kampány központi magját adó, azt meghatározó témát, az elnök leváltásának kérdéskörét. Ami persze nem jelenti azt, hogy a választók letettek volna azon jogukról, hogy szavazataikkal vagy távolmaradásukkal beleszóljanak a dolog eldöntésébe.  A témát kikerülendő (kevés kivétellel) kitértek a román pártokkal való megméretkezés elől, sőt a román szavazók megszólításáról is letettek. Valószínűsíthető viszont, hogy ennek nagy ára lesz, hiszen a rommagyar pártok „visszahuzódtak az etnikai akolba”, - tisztelet a nagyon gyér kivételnek - nem próbáltak expanzív módon viselkedni, román szavazókat megszólítani, a nagypolitikai porondon megmérettetni. Így aztán a kettős vagy többes identitásúakat, vegyes házasságban élőket vagy többnyelvűeket is kihagyták a kampányból, számukra nem üzentek, csak egymással voltak elfoglalva. Köldöknéző perspektívájuk azt a víziót terjesztette, hogy inkább a kis tortaszelet újrafelosztása foglalkoztatja a politikai mainstreamet, mint a lehetséges bővités, az etno(nacionalista) önmagunk által kreált gettóból való kitekintés és kilábalás: reális autonómia helyett az auto-gettósodás távlatát vetítették előre. Távlatilag ez a biztos halál, ez a parlamenti képviselet nélkül maradás szinte tökéletes receptje, márcsak a demográfiai folyamatok és a növekvő érdektelenség, passzivitás miatt is. Akár tudatlanságból, rossz kampánystratégiából, akár pitiáner érdekek miatt döntöttek így, mindkét esetben mi, a szavazók, a politikailag aktív polgárok járunk rosszul.

            A kampány főbb stratégiai üzenete, a kitérni az országos kérdések és politikai szcéna történései elől, még inkább kiszolgáltatta a romániai magyar politikai képviselet kérdését a mozgosítás sikerének vagy kudarcának, valamint a „belháború” kimenetelének. Megeshet, hogy amitől az RMDSZ vezetői féltek, attól nem szabadulnak, a választói kritika passzivitásban fog megnyilvánulni és ezért oda lesz az öt százalék. Az EMNP futóversenye az alternatív küszöbbel pedig valahogy olyanszerűen áll, mintha - P.Howardot idézve - „egy kimustrált fejőstehén egy jó karban levő szirtisassal” versenyezne. Komolyra fordítva, el kellett volna kerülni annak még a látszatát is, hogy „mozgosítási verseny”-re egyszerűsödött volna a kampány, kevés valós parlamentben megoldandó téma került elő, kevés megoldási javaslat vetődött fel, még a megszokott és időről-időre előadott etnonacionalista rigmusok is alig hangzottak el. A szövetség inkább a veszteségtől való félelem, a szorongás erejére játszott, „ha nem leszünk ott, nélkülünk döntenek, s akkor aztán, ajjaj...” csakhogy erről az a vélemény, hogy maguknak kuncsorognak helyet a húsosfazék körül, no meg, hogy eddig ott voltak és jutott-e ettől előbbre az ország, s a rommagyarság sorsa? Az új párt egyfajta sajátos licittel próbálkozott, saját kártyáira ajánlott föderalizmust, (mely programjában ugyan nem szerepel, lehet csak futó ötlet volt?) mintha az az úton-útfélen előhozott (inkonzisztens) autonómia non plus ultra-ja lenne. A vezető szövetség erre nem is reagált (hacsak a Központi Választási Irodában ücsörgő képviselőjének szavazatával nem, aki buzgó-mocsingoskodásból, mérlegelési jog híján is, alkotmányellenesnek nyilvánította a föderalizmus-plakátot), foglalt a helyi ügyekkel, melyek – ugyan ki figyel itt erre – nem is parlamenti, hanem többnyire önkormányzati témák. Ezzel viszont azt a benyomást erősítette, hogy képviseletünk inkább a kijárói-ügyintézői, lobbitársaság szerepkörét preferálja, mely szerepkör mintegy természetesen kapcsolódik a korrupcióhoz, a kiskapuk nyitogatásához.      Mindkét rommagyar politikai párt a talpaló kampányt részesítette előnyben, az RMDSZ következetesebben, hiszen nem is kezdeményezett sem tömegmegmozdulást, sem interaktív alkalmakat, közvetlen nyilvános vitát. Nem kockáztattak tömegrendezvényeket, ahol az ellentábor is megjelenhet és kritizálhat, nem konfrontálódtak egyénenként sem ellenjelöltekkel, és ezzel elterelni szándékoztak a figyelmet az „elmúltnégyév”, sőt „az elmúlthúszév” viselt dolgairól, nem adtak lehetőséget az ezzel kapcsolatos kérdések nyilvános megfogalmazásának (a jól bejáratott média-cenzúra ezt nagyban elősegítette). Azt sem tudhatjuk meg következésképpen, hogy hogyan magyaráznák a bizonyítványt? A talpaló, ajtótól-ajtóig bukdácsoló kampány viszont a fentebb jelzett kijárói, lobbista habitust jelöli ki a lévendő képviselőknek, szenátoroknak, amit az önkormányzat nem tud megoldani, vagy amihez bukaresti kiskapu kell, azt a parlamenterekre bizzák majd. Ez viszont azt is jelzi, hogy a szövetség esetében a helyi hatalom birtokosai fölébe nőttek a központi párt-aktívának, befolyásuk nagyobb, mint a képviselőknek, szenátoroknak – a szövetség nem számít kormánytényező lenni a közeljövőben! A kampány lejártával jól kirajzolódik a szövetség belső erő- és törésvonalainak átrendeződése, a helyhatóságokban megválasztott előljárók felülkerekedtek a központi vezetéssel szemben, különösen a két székelyföldi megyében (leglátványosabban Háromszéken), a Székelyföldön kívüli régiók pedig leértékelődtek. Nemcsak a választási rendszer teszi – bár annak is fontos szerepe van benne - és nemcsak a kampány mutatja meg, hogy a szövetség képtelen egybentartani a területi szervezeteket, a klikk és regionális- meg szubregionális érdekek fölülírják a központi akaratot, a gyengekezű és erőforrás-hiánnyal küszködő establishment tehetetlenül nézi, tűri, ahogy a területi szervezetek, sőt körzetek szétfejlődnek, elkölönböződnek és kicsúsznak a pártközpont kontrollja alól. A kampányban látszik a legjobban ez a jelenség, ahogyan a képviselő és szenátrojelöltek egymástól nagyban eltérő intenzítással, a központi pártkampányoktól eltérő kreatívokkal, jelszavakkal, rendezvényekkel, eltérő kommunikációval, sőt saját egyéni imidzzsel stb. kampányolnak. Az RMDSZ-t eddig egybentartó burok felfeslett, a helyi vezérek nyomásgyakorló és státuszosztó ereje fölébe nőtt a központ utasító hatalmának. Paradox módon, az RMDSZ színeiben induló jelöltek közül éppen azok kampányoltak nagyobb intenzitással, erőbedobással és több fantáziával, akik papírforma szerint esélytelenek, és ott engedték át a kezdeményezést, ott kerültek a jelöltek másodhegedűs szerepbe, ahol viszont biztos befutóknak látszanak. Ez nagy valószínűséggel további régiók közti konfrontációt fog eredményezni a jövőben: a vég kezdeténél vagyunk?

A kihívó apró-párt (ez is volt az érdeke) viszont megpróbálkozott autonómia-tüntivel, melyhez a háromszéki szövetség is kapcsolódott, egyféle „beszállítóként” vagy csendes-társként, és az, hogy megjelent ebben a szerepben, az EMNP sikereként könyvelhető el, illetve egyfajta háromszéki lepaktálást vetít előre. Másrészt létrejött a 3T kezdeményezte interaktív és nyilvános vita Szentgyörgyön, a szövetségi szenátor-jelölttel.

Mindent egybevetve a kihívó párt volt aktívabb és kezdeményezőbb, de ez semmit sem hoz a romániai magyar szavazók konyhájára. Mert a legvalószínűbb az, hogy ebben a zárt kis rommagyar mezőnyben az ellentétes üzenetek könnyen kiolthatták egymást, a kereszthatások pedig passzivitást eredményeznek.

Most tél, van és hó és bizonytalanság – az olümposziak legyenek irgalmasak hozzánk!