Az utolsó vagon hágcsóján

Az utolsó vagon hágcsóján

Halálos lövedék az RMDSz halántékától miliméterekre elsuhant, az EMNP semmit sem tanult, a román belpolitikai helyzet pedig továbbra is feszült, a rengeteg felgyűlt negatív energia, fröcsögő gyűlölet, tudatlanság, rosszindulat, stb. szinte szétfeszíti, s még az elnök bele sem rondított az újrarendeződő mezőnybe. Nem kétlem, hogy rövidesen meg fogja tenni. Csak két dolgok említsek, a PP-DD (DáDi ultrapopulista pártja) szinte annyi szavazatot szerzett, mint a volt kormánypárt, de maga a tévésztár, az egyszemélyes éjszakai showman (sic!) nem jutott mandátumhoz. Ezért (is), képviselőinek, szenátorainak szedett-vedett serege mindenféle iránytű nélkül szédeleg majd a nagyranőtt parlament „pótszékein”.  Bármikor megnyerhetők egy-egy szavazáshoz, vagy mindenféle egyéb diverzióra, manipulációra is foghatók. Aztán a rendszerváltás óta most először egyforma nagyságú a rommagyar képviselőházi csoport és a többi kisebbség – pozitív diszkriminációval megválasztott – parlamenti frakciója, vajon adott esetben „sok lúd disznót győz”, ők fognak eldönteni kisebbségi ügyeket?, velük fog tárgyalni a túlhatalom ilyen ügyekben?, stb.

Egy gyorselemzés máris segíthet az eligazodásban. Ezzel próbálkozom, még most melegében.

A választási törvény hallatlanul előnytelen, egyenesen gyalázatos a jelenlegi visszaosztási rendszere teszi, hogy a politikai felelősség végképp elkenhető, szétteríthető a különböző körzetek, megyék és területek között. Csak a rommagyar példát tekintve, a Kolozs megyei RMDSz silányul teljesített, mind a részvétel, mind a szavazatarány tekintetében, a visszaosztás mégis többletet hozott egy szenátusi hellyel. A Maros megyei sikeres kampány és a kolozsinál magasabb részvétel sem volt elég a második szenátori hely megtartásához. A magyar szavazatokat alig vonzó Temes megye képviselőt kapott, miközben Brassó veszített, stb. A háromszéki bizonytalan, ide-oda loccsanó kommunikáció szavazatvesztést eredményezett, ez viszont nem számított a megyei mandátumok esetében, de láthatatlanul gyengítette más régiók képviseleti esélyeit, stb. Csak reménykedni lehet, hogy a „pártelemzők” a reális képet és teljesítményt fogják figyelembe venni elemzéskor, és arra alapoznak megújulási projekteket.

Ezért a választási törvényt mielőbb meg kell változtatni, ellenkező esetben lassan a pótszékeket is további fapados helyekkel kell majd kiegészíteni (most mintegy 20%-al nőtt a parlamenterek száma), és kockajátékon (vagy borgesi „sorsjátékon”) lehet majd eldönteni a képviselők-szenátorok nevét.

Ami a rommagyar eredmények értelmezését illeti, két fontos szempontot ajánlok figyelembe venni. Egyfelől az újonnan fellépő néppárt elhibázott üzenetei, illetve hiteltelensége szembetűnő. Máshol részletesen is kielemeztem, hogy legnagyobb problémájuk, hogy autonómiát hírdetnek, miközben ők maguk, a hangadó politikai személyiségeik (Tőkés László, Tóró T.Tibor, Szilágyi Zsolt, stb.) Budapestről monitorizáltak, sőt kontrolláltak. A párt zavaros „nemzeti minimummal kapcsolatos” retorikája, inkonzisztens etno-territoriális autonómia követelései, és a kampány alatt bedobott „föderatív Románia” elképzelés, egy ettől átfogóbb és még inkább elhibázott pán-magyar projekthez kapcsolódik, mégpedig a NER-hez. Az EMNP központi retorikai magja a NER Erdélyre való kiterjesztéséről szól, ezt éppen most a választás napján igazolta vissza a párt ikonikus figurája, mondván, hogy „a budapesti rendszerváltó vonalat kell követni” (sic!). Nem kétlem, hogy nehezére esne Tőkésnek elmagyarázni, hogy miért és, hogyan kellene Orbán ámokfutását követnie az országnak és különösen a rommagyarságnak, de ez maradjon az ő fejfájása. Arra érdemes viszont reflektálni, hogy bármeddig folytatják a jelenlegi retorikát bukásra vannak ítélve, hiszen a budapesti lóláb kilóg, a közvélemény percepciójában ők egyáltalán nem autonómak, csak a jelenlegi magyar kormány itteni megbízottjai, a „fejdelem” emberei, a NER kétbalkezes ügynökei. Másfelől pedig azt hiszem egyértelmű, hogy az RMDSZ „utolsó pecsétjét” az adta, azért nem bukott el, mert megőrizte, azt amit a rommagyar közösség FÜGGETLENSÉGnek, szervezeti ÖNÁLLÓSÁGnak értelmez. A szövetségnek sikerült megőrzinie ennek legalábbis a látszatát, azt amit jó éveiben, Markó Béla „egyenlő közelségtartásnak nevezett”, a Budapesttől és Bukaresttől, valamint a többi politikai párttól való (kissé megkopott, de még jellemző) elkülönülést. Az RMDSz-t még mindig egyedül a sajátosan erdélyi, és a közösségi éthoszt több-kevesebb sikerrel megjelenítő, integráló, és nem megosztó, politikai formációként percipiálja a rommagyar szavazók jelentős része (a válaszgási eredményeket tekintve, mintegy negyven százaléka). Ez most elég volt ahhoz, hogy a rezgő léc helyén maradjon (komoly veszteségek árán), de egészen biztos, hogy ez az utolsó alkalom volt, a szervezet és a pártfegyelem megerősítésre szorulnak. A függetlenség-erdélyiség percepciójának, központi politikai stratégiájának megőrzése viszont, azt feltételezi, hogy az elnök lemondjon az Orbánhoz (és persze a Fideszhez) való hiábavaló dörgölőzésről, a Semjénnel való csoportos fotózkodásról  és határozott „különállást” legyen képes felmutatni a bukaresti politikai mezőnyben is.

A központi politikai vezetést sokoldalról gyengítették a közelemúlt politikai történései – a rossz kormányzás; a Băsescuval való túl hosszú és értelmetlen menetelés, a nyáron nyújtott támogatás; a vidéki „terminátorok”, helyi politikai potentátok pozicióinak megerősödése a központ ellenében; a magyar kormány kegyeiért való felesleges versenyfutás; a szétkommunikáció; a regionális ellentétek, stb., stb. – de nem elhanyagolható a vezér „gyenge kezűsége” és a politikai felelős ügyészségi fenyegetettsége, sem. Nos, mindezeket újra kell gondolni, a szevezeti autonómiát (és nem egy zavaros etno-territoriális autonómiát)  kell megerősíteni, kiszélesíteni a belső demokráciát, felkarolni a kritikai és önkritikai gondolkodást, stb.

Az RMDSZ elnökének vissza kell szereznie autorítását a szövetség egységes imidzsét és kommunikációját kell visszaállítani, mert ez erodálódott (csak egy példa ismét, a nyári kibeszélés, melyet a referendum kapcsán két székelyföldi helyi potentát is elkövetett, most bosszulja meg magát, most nehezíti a új többséggel való tárgyalásokat!).

Az utolsó vonat, legutolsó vagonjának hágcsóján kapaszkodik a rommagyar politikai képviselet, leeshet vagy megkapaszkodhat a jövőben, ez itt a kérdés: válasszatok.