2016/04/26

A valóság, mint (ki)szivárogtatás

A valóság, mint (ki)szivárogtatás

Közhely és mégis életbevágó dolog, hogy a történelmi eseményekből tanulni csak azok képesek, akik széles körben megvitatják, kielemzik és végül – legalábbis valamiféle időszakos – konszenzusra jutnak a múltértelmezések vonatkozásában. A nyilvános megvitatás és konszenzuskeresés  követelménye fokozottan áll a kortárs történelemmel kapcsolatban, amit a történetírás logikája szerint, minduntalan lezárt ügyként (fait accomplit – ez a zavaros és „nyomoruságos historicizmus”, ahogy azt Popper mondaná, igencsak jellemző a rommagyar közéleti gondolkodásra, melynek „elvi célja a ’történeti jóslás’” /K.R.Popper/, egyfajta predesztináció-elmélet, mely előszőr felháborodásban, azután meg kritikátlan és szűk keretben való értelmezésben, és végül „háborgó beletörődésben” leli meg kétes értelmét) kezelnek. Régiónkban bevett szokás, hogy a nyilvánosságban megszólalók elfelejtik, hogy a jelen olyan történelmi idő, amikor még vannak alternatívák (E.H.Carr), melyeket fel kell tárni, és nem minden reflexió nélkül ad acta tenni, végtelenül leegyszerűsíteni. Ezzel a történéseket egy olyan szűk értelmezési keretbe erőszakolják bele, mely pusztán a napi politikai háborúskodáshoz szolgál munícióként, mellőz mindenféle szélesebb perspektívát, mely aztán legalább az okulás keretéül szolgálhatna.
Nem körülményeskedem tovább, a Bíró Zsolt MPP-elnök kiszivárgott hangfelvételére, annak szélesebb keretbe (interpretation frame) helyezése szempontjaira szeretnék reflektálni. Meg sem ismétlem (rossz ízlésre is vallana) az ominózus kiszivárogtatás fésületlen szavait és azokat a politikailag érdekelt értelmezéseket, melyek az eset nyomán fölmerültek. Nem az elkövető szegényes nyelvi kompetenciája a lényeges – legfennebb a stílus minősíti a politikust – hanem a közlés tartalma. A Gyurcsány-féle őszödi beszédhez való hasonlítás, a dolog lényegét tekintve minden alapot nélkülöz, legfennebb abban van analógia, hogy köztudott dolgokat álbizalmas körben elmondott „titokként” tálal, illetve a kiszivárogtatás szándékolatlan következményeként tűnhet titoknak, amit mondanak. Nyílt és „jól tudott” titkokat árult el mindkét politikus – a dolog jelentősége és következményei nyilván mások – de, a köznép Gyurcsánnyal csak annyiban nem értett egyet, hogy „nem csak reggel, délben és este hazudtak”, és hazudnak a politikusok (valóság megszépítése), hanem még álmukban, és amikor kérdeznek, akkor is. És a köznépnek itt nálunk is világosnak tűnik, hogy a romániai politikai mezőny velejéig korrupt, hogy ebbe beilleszkedni a korrupciós hálózatokhoz való bekötést, kapcsolódást jelenti. Saját meglátásom szerint viszont, a politikus mondandója egy igencsak fontos mindmáig kibeszéletlen, át nem gondolt és így szőnyeg alá söpört problémát, mégpedig azt a sarkalatos kérdést feszegeti, hogy lehet-e egy korrupt politikai/közéleti rendszerhez úgy kapcsolódni, hogy közben a (nem mellesleg kisebbségi) párt és politikusai megőrizzék integritásukat, ne korrumpálódjanak? Vagy pedig, és mint szövegéből látszik Bíró és az MPP, (olyan 2013 magasságában) ezt eldöntötte, a korrumpálódás árán is kapcsolódni kell a rendszerhez, hiszen egyébként nincsenek erőforrások. És az is megvitatandó, hogy a korrumpálódás szolgálhat-e közösségi célokat – a hatalomban ténykedő politikusaink ezt váltig bizonygatják, már persze annak a takargatásával, hogy egyáltalán létezhet rommagyar korrupció! – vagy mindenkor a politikusok és a párt magánérdekében működik? A helyzet többszörösen összetett és a maga módján faramuci is, hadd érzékeltessem csupán két példával ezt. Amikor az infrastrukturális befektetésekért járó – szalvétavégre írott (?) – „visszatérítendő” összegeket „kigazdálkodták” a székelyföldi előljárók, akkor többé-kevésbé közösségi érdekből tették (még akkor is, ha nem kétlem, hogy igyekeztek párt és magánzsebekbe is juttatni a felkerekített „comision”-okból); amikor a párt szinekúrákat biztosított saját klientúrájának, (ahogy egy korábbi kiszivárogtatásból kiderül), akkor nyilván egyáltalán nem közösségi érdekből tette azt. Ugyanakkor az is világos, hogy ebben a közegben az ügyeskedők a csupán saját zsebre dolgozók, az oportunisták, a zavarosban halászók, a kliensek, a kiszolgálók, a tenyérből etetett „udvari nemesség”, stb., jelentkezett és elszaporodott, bizonyos értelemben foglyul ejtette a szövetséget, hiszen leleplezésük – éppen mert minden titkot ismertek/nek – nagy kockázattal jár/t. A nyerészkedési vágyból politizáló, zsákmányszerző politizálásba szocializálódottak elemi érdeke, hogy az összemosást, a ködösítést, a cenzúrát és öncenzúrát, stb., fönntartsák, sőt táplálják, és ezzel – észreveszik vagy sem, az érintettek – az integráns politikusokat is beszennyezzék, egy kalapba helyezzék sajátmagukkal.
Bíró Zsolt szavaiból legkevesebb két dolog derül ki: egyfelől, hogy az RMDSz-re úgy tekint, mint olyan mainstream pártra, mely már belépett a bukaresti korrupciós hálózatokba és használja az ezeken keresztül – a közösből kiszakított, korrupt módon megszerezhető erőforrásokat. Hadd ne vitassam, hogy ez a kijelentés igaz-e vagy csupán „politikai rágalom”. Ezt a közhelyszerű, de sehol nem bizonyított politikai kommunikációs panelt az elmúlt két évtizedben váltig hangoztatta a Tőkés László nevével fémjelzett „ellenzék”, de soha nem a megvitatás és a tisztázás, hanem az „árulás leleplezésének” szándékával, politikai fegyverként. Ezzel ellenkezőleg, minden látszat és konkrét ügy ellenében, tagadta és tagadja a szövetségi vezérkar. Így aztán, mint lenni szokott, olyan politikai játszma részévé tették a kérdést, mely éppen a dolog lényegét fedi el, és ezzel magukra húzták a „minden politikus korrupt” bélyeget. A vezető szövetség hallani sem akart ennek megvitatásáról, mert „beismerésként” értelmezte a kérdés fölvetését is, fölháborodott rajta, ahelyett, hogy reflektált volna rá. Az ellenzék meg csak támadott –  „komprádor elitnek”, sőt árulónak neveztek mindenkit aki Bukarestben próbált „kijáró politikát” folytatni, tapasztalatuk sem volt arról, hogy valójában milyen körülmények között próbált lavírozni a kormányzó RMDSz, csupán a megszerzett potenciális belső veresenyelőnyt tekintették, a savanyú szőlőt. Miközben ők kezdettől fogva a Fidesz körüli gyanús és átláthatatlan pénzügyi forrásokra kapcsolódtak rá, meg sem próbáltak hazai mezőnyben boldogulni. Így aztán a rommagyar politikai formációk közös erővel egy szűk átpolitizált regiszterbe, mentális spanyolcsizmába szorították a lehetséges vitát, a nagyon fontos tisztázásokat. Viszont felhívnám a figyelmet arra amit keresetlen szavakban kimond, és ami minden választott, vagy kinevezett rommagyar előljáró dilemmája, hogy t.i., mi a teendő? Hogyan lehet, ha egyáltalán lehetséges, úgy erőforrásokat – befektetéseket, nagyobb költségvetési visszaosztást, projektekbe való bekapcsolódást, visszaszolgáltatott vagyont, reprivatizációból való részesedést, stb., stb. – szerezni a helyi rommagyar közösségeknek, hogy közben ne kelljen becsatlakozni a korrupt hálózatokba, melyeken keresztül az erőforrások – alig titkolt – újraosztása folyik? Lehetséges-e egyáltalán? Semmi kétségem afelől, hogy ez a dilemma tart/ott távol a politizálástól nagyon sokakat, ezért kellett lasszóval fogni jelölteket, most, hogy a korrupcióellenes hisztéria csúcspontján van, ugyanakkor meg sokszor a megvalósításokat sem lehet/ett valóban pozitív példaként fölmutatni, hiszen azok legalábbis korrupciós mozzanatokat tételező politikai projektek eredményeként keletkeztek. Másfelől tagadhatatlan, hogy az MPP-elnök kimondja azt is, hogy ő és pártja látja a korrupciót, de tovább nem hajlandó a partvonalról figyelni és dilemmázni, csatlakozni fog a „rendszerhez”, mégpedig az RMDSz nyújtotta kiskapukon és „tapasztalaton” keresztül, rezignáltan, amolyan reálpolitikusként: ahogy lehet. (A kiszivárgott beszéd őszinte /és nem kétlem annak idején és a maga kontextusában a Gyurcsány őszödi beszéde is az volt/– értelmezésem szerint – nem leleplező szándékkal keletkezett, mégha a kiszivárogtató(k) ilyesmire is akarják használni, hiszen nem  támad vagy vádol meg személyeket, és lényegében éppen a korruptként tudott rendszerhez való csatlakozási szándékot jelenti be, ennyiben valóban önmagát leleplező. Éppen ezért, érdemes lenne megismerni az eredeti hallgatóság reakcióját is, azt viszont tapasztalhattuk, hogy BZs szavatartó, valóban megpróbál/t csatlakozni!).
BZs kiszivárgott szövege – lényegében és a politikai/hatalmi játszmák aktuális színpadától eltekintve, azt fenomenológiai zárójelbe helyezve – arról (is) szól, hogy miféle kényszerpályán mozgott/mozog a rommagyar politikai establishment az elmúlt mintegy két évtizedben. Én külön időszakként kezelem az 1996 – 2015 közötti rommagyar politikatörténetet, melynek kezdetét a kormányra kerülés jelenti, amikor a politikai szerveződés „mozgalmi repertoárja” /Ch.Tilly/, sok szempontból váratlanul (lásd. Markó Béla legutóbbi reflexióját) kitágult, átalakult, és a szűk kisebbségi/etnikai politizálást egy tágabb, és pragmatikusabb, országos jelentőséggel, az ágazati politikákba való beleszólással, stb., járó keretbe lehetett (volna) integrálni. És végét a kormányból való önkéntes távozás jelzi, amikor a szövetségi politizálást (nem meglepő módon – jórészt a magyar kormány(pártok) nyomására) visszaterelték a kisebbségi akolba, az etnopolitikai keretbe, méghozzá botrányosan áttetsző és manipulatív magyarázatokkal. Azt hiszem egyre nyilvánvalóbb, hogy Kelemen Hunoron és a székelyföldi kiskirályokon kívül – akik a döntés kizsarolói voltak – élő politikus, de még elemző sincs aki, „megértette volna Johannis üzenetét, szándékát”. És főleg arra, hogy reflektálatlanul maradt a rommagyar politizálás, talán legfontosabb területe, melyre reflektálni ma is életbevágóan fontos, a rommagyar politizálás létalapját jelenti. Nem gondolom, hogy erre föl lehettett volna készülni, illetve tudatosítani lehetett volna a problémát ’96-ot megelőzően – talán az 1998-as kormányválságkor lett volna először esedékes átgondolni, amikor már rendelkeztek a szövetség vezetői némi kormányzati tapasztalattal – de szőnyeg alá söpörni, kitartani az mellett a tarthatatlan álláspont mellett, hogy a dolgok meg sem történtek, hogy minden rommagyar előljáró patyolattiszta, színtelen és szagtalan, politikai öngyilkosság. Olyan mentális gettóba zárta magát a politikai elit, mely az állandó cenzúra és öncenzúra révén esélyt sem ad a megújulásra, kimondhatják azt, akárhány pulpitusról.

A román politikai mezőny paradoxona, hogy mindezidáig a (leleplezett) korruptak nélküli általános korrupció képzete uralta, ma meg már csupa korrupt politikus van, csak mintha korrupció nem kezdene lenni (sürgősen értelmezni/definiálni kellene a fogalmat, és persze szabályozni mondjuk a lobbizást és rögzíteni azt is, hogy mit is jelent a „befolyással való üzérkedés”, stb., etc.). Mindenki ártatlan, és a vádíratokban szereplő eltérített milliárdok sehogy sem akarnak visszacsordogálni a költésgvetésbe, a valódi okokat nem akarózik fölszámolni senkinek. A rommagyar politikai és közéleti mezőny, még az első szakasznál tart – erről beszél BZs. Pedig, érvelni tudnék az mellett, hogyha a közösség érdekében végzett lobbitevékenységet, a „kijáró”, pragmatikus /issue based/, politizálás kereteit tisztázta volna a szövetség, élenjáró lehetne a korrupció ellenes föllépésben! – nincsenek korruptjaink csak „jó magyarjaink”. A tét pedig életbevágó: csak akkor lehet visszaszorítani a közéleti korrupciót és újraindítani (reset) a politikai életet, ha a mainstream meggyőződik arról, hogy tisztességesnek lenni érdemes (az nyilvánvaló, hogy eddig „nem érte meg”), és végső soron mindenki – még ők maguk is! – nyer az integritással, hogy a közélet tisztasága már rövid távon is nyereséges, hitelt, közbizalmat, befektetést és jó közérzetet, stb., stb. teremt. Ennek a megvalósítását persze, abszurd lenne pusztán a DNA ügyészeitől várni, ezért kellene önreflexióra és önkritikára sarkalljon a BZs-féle, igaz kocsmai regiszterben előadott, problématömkeleg is. Valaki(k)nek föl kellene állni és kimondani a korrupció tényét, (és diszkrét báját, nem pedig akár a börtönbe vinni „titkait”), motívumait, árnyalatait és visszásságait, stb.: példaadásra (nem összetévesztendő a hálaadással, félreértés ne essék), és példaképekre van sürgősen szükség.

2016/04/19

Szakítópróba

Szakítópróba

Jó egy hete monopolizálja a politikai napirendet és a média terét Marian Munteanu (továbbiakban MM) – az egykori diákvezető, a ’90-es Egyetem-téri tüntetéssorozat megkopott és átlényegült hőse (mivel jelenkori történelmünk egyik fordulópontja volt az esemény, és annak még életben levő főszereplői: Ion Iliescu, Miron Cozma, és az ismert (Virgil Măgureanu), meg a láthatatlan szekus sereg mellett szakállas hősünk is. Érdemes lenne egyszer alaposan és tudománnyos eszközökkel, ugyanakkor távolságtartással feltárni a jelenséget és annak utóéletét, de egy ilyen munka még várat magára) – bukaresti főpolgármesternek való pénélés jelölése. És mint lenni szokott rengeteg írás, és még több kép, vita és a főszereplő véget nem érő magyarázkodásai, értelmezések és felhívások, tiltakozások és védekezések, magyarázatok és félremagyarázások, kísérik a némiképp meglepő fordulatként bekövetkezett jelenséget. Ismét egy olyan helyzet adódott, melyben nehéz, már-már lehetetlen eligazodni, miközben – szimbolikus értelemben – magába sűrít rengeteg mindent, tisztázatlan történelmi eseményektől kezdődően, morális, ideológiai és politikai életünk megannyi feltáratlan vonatkozását. A történetben kevésbé a főhős jelleme, életrajza, meggyőződéseinek, politikusi és magánemberi fejlődésének, egész habitusának, az alakulása érdekes – más vonatkozásban viszont, ezektől sem lehet eltekinteni –, hanem a jelenség, melyet személyének előtérbe kerülése felszínre dobott: hogyan tekintsünk a politikai történelemben jelenlevő, de az elmúlt 25 esztendőben jószerével rejtőzködő, látensen alakuló, két VH közötti ideológiákra? Mi történt a hagyományos politikai doktrínákkal, végképp kikoptak, vagy csak időszakosan szorultak háttérbe? Mi van a jelenlegi, arctalan és ideológiamentesnek tűnő pártstruktúra mögött, mi lett a ceausizmus, a nacionál-kommunizmus (Katerine Verdery korszakalkotó fogalma és értelmezése, ma is aktuális a jelenség megértéséhez) vehemensen antidemokratikus hagyományával? (Érdemes lenne egyszer azt is tüzetesen megvizsgálni, hogy a szociológiai eszközök, nevezetesen a közvélemény-kutatásokban használt kérdőívek, hogyan és mennyiben tárnak föl valós társadalmi problémákat, és mennyiben rejtenek el, neveznek át és helyeznek más regiszterbe jelenségeket. T.i. régóta mérik, hogy a Ceusescu-nosztalgikusok nemcsak igen nagy szában vannak jelen minden korosztályban, hanem azt is, hogy számarányuk egyre növekvő, csak nem mérik és főként nem közlik azt, hogy ezzel összefüggésben mekkora a totalitárius rendszereket, a messianisztikus vezért és a nyugatellenességet támogatók aránya? Mellékes hozadéka lehet a MM színrelépésének, hogy a népszerűségét mérő kutatások majd ezt a kérdéskört is megvuilágíthatják – akár meglepetésekkel szolgálva – ráirányíthatják a figyelmet az elfelejtettnek vélt politikai doktrínák, és az autoritér vezérek társadalmi vonzására.) Nem hiszek az összeesküvés-elméletekben (összeesküvések azért voltak és vannak!), és ezért nem gondolom, hogy a komplex, vagy a politikai kommunikáció által folyton manipulált médiákból kihámozhatatlan történések mögött, mindenkor rejtett összeesküvéseket kellene keresnünk, de a politikában nincsenek véletelnek sem. Ezért úgy vélem, hogy elégtelen az MM jelenséget szigorúan a pénélé válságából, leadership-hiányából, esetleg fantáziátlanságából, vezetőinek pillanatnyi megtévelyedettségéből magyarázni. (Kevésbé lepődtem volna meg, ha Băsescu és újonnan grundolt pártja a PMP, jelentkezik hasonló profilú, vagy egyenesen ugyanezzel a jelölttel.) Sokkal inkább ahhoz az általánosabb trendhez kapcsolható, a legionárius szimpátiákat soha meg nem tagadó, jelöltnek a fölbukkanása, mely régiónkban, sőt ettől tágabb körben, a demokrácia intézményeibe vetett hit hanyatlásával (lásd. illiberalizmus), a totalitárius diskurzusok iránti fogékonysággal (lásd. Donald Trump föllépése), euroszkepticizmussal (brexit, PEGIDA, PiS, stb., vagy akár az Orbán-Fidesz-Jobbik diskurzusok), múltbafordulással, etno-nacionalista reflexek fölélesztésével, idegengyűlölettel, iszlamofóbiával, stb., stb. kapcsolatos. MM tehát, eszmei értelemben sem véletlenül és előzménytelenül (lásd Ana Blandiana, Andrei Plesu, Gabriel Liiceanu, hasonló eszmék iránt a napokban kifejezett nyitottságát, a Taxi együttes és az ortodox egyház konfliktusát, stb.) jelentkezett a politikai porondon, de kedvez az ilyen föllépésnek a román politikai mezőny hallatlan szétziláltsága is. Egyfelől, hogy a DNA (rulez), más titkosszolgálatokkal és erőszakszervezetekkel karöltve, diktálja a politikai személyiségek fölemelkedését és/vagy bukását, a parlament csupán bokréta az áldemokratikus működés nemlétező kalapján, a technokratának mondott kormány képtelen ügyvezetni, illetve folyton pályát téveszt és politikai vitákba keveredik, az elnök meg hallgat.
És apropó mondandóm lényege a hallgatag elnökről szól, akinek legnagyobb a szerepe és felelőssége a kialakult politikai konjunktúra miatt, és ezért a pénélé vállalhatatlan jelölésében is. Az elnök ugyanis mandátuma első negyedét, és a kampányból megmaradt lendületét, arra szánta, hogy ahogy fogalmazott „saját kormányt” hozzon létre, méghozzá bármilyen áron. Miután nem sikerült zsarolással/fenyegetéssel és ígérgetéssel, átülésre, illetve átállásra bírni elég képviselőt és szenátort – ezek mind-mind a román politikai mezőny rég bevett és standardizált eljárásai – és bizalmatlansági indítvánnyal megbuktatni Pontát, hát a vox populit, a domesztikált/kontrollált civil társadalmat „szólította meg”, felhasználva azt a döbbenetet, amit a Colectiv-diszkóban történt tragédia okozott. Az elnök – az utcára vonuló „civilek” segítségével – elmozdította Pontát a kormányról, de nem sikerült átjátszani a kormányzati hatalmat „saját pártja” kezére, és ezért kompromisszumra kényszerült, technokrata kormányt volt kénytelen személyesen létrehozni és érte felelősséget vállalni. Csakhogy a néphez, a sokszínű és ellentmondásos román civil társadalomhoz való fordulás, „hangjának meghallása”, energiáinak kisajátítási kísérlete és használata, kétélű fegyver. Mert a civil társadalomra való hivatkozás, a szervezett és intézményesített, liberális demokrácia intézményrendszerén kívüli, „unortodox” eljárás, a dolog a visszájára is elsülhet, éppen, ahogyan elsülni látszik. Korántsem Johannis az első politikus, aki megszállni és kontrollálni próbálja az úgynevezett civil társadalmat, ami egy lényegében zavaros, sokrétű és sokfajta, szervezettségét, érdekeit, hátterét, ideológiáját, célkitűzéseit, támogatottságát, stb. tekintve igen heterogén közeg. Megpróbálták ezt előtte a többi politikusok és elnökök is, szemmel láthatóan kevés sikerrel, és megtették – minden bizonnyal, és közvetlen bizonyítékok igazolják is ezt – a titkosszolgálatok és okkult körök, gazdasági lobbik, stb., és azok képviselői is. MM személyében ez a „másik civil társadalom” jelentkezett, és kesztyűt dobott a politikai osztálynak és mindenekelőtt az elnöknek, aki máris elhatárolódott tőle.
Nem hiszem, hogy MM polgármester-jelöltként való futtatásával, hirtelen veszélyesebb hellyé vált volna az ország, vagy a politikai színpad, és a fölösleges hisztéria keltés, a morális pánik fokozása rossz szolgálatot tesz a valóban morálisan érintetteknek. Azt viszont valószínűsíthetem, hogy Johannis legfontosabb szakítópróbája folyik, a mérközést pedig éppen saját pártjával, és az oly gyakran emlegetett civil társadalom, ellentáborával szemben kell megvívnia, és főként kikényszerül a hallgatásból, ha veszít – akár szimbolikusan is – második mandátumának annyi, mondhatja, mint sokkal jobb kiállású elődje tette: „a szeku áldozatává lett”. Ha győz – akár szimbolikusan is – saját pártját, és kedvenc pártelnöknőjét (Alina Gorghiut) győzi le. Az MM színrelépésével láthatóvá lett etnonacionalista, ortodox fundamentalista, ultrakonzervatív, és totalitárius ideológia és mentalitás nem gyömöszölhető vissza a palackba – talán jobb is, ha látható a képviselője – viszont kontrollálni a jelenséget az elnök feladata.


2016/04/12

Tisztességtelen játszmák

Tisztességtelen játszmák

Sejtem, hogy a politikai vezérek számára bosszantó a kritikai elemzés, először úgy általában, aztán meg így kampányt megelőző időszakban, ilyenkor különösen. Ha mégis folytatom az ilyen irányú apró jegyzeteket, az azért van, mert egyfelől nem hiszem, hogy a politikai folyamat elemzésének szünetelni kellene az év egyetlen napján sem, hiszen  maga a folyamat is állandó. Másfelől – és ez a lényegesebb vonatkozás – közeledni vélem azt az időszakot, amikor politikai vezéreink orrlógatva és karjukat széttárva, (még jó, ha nem csípőre tett kézzel és a szavazók leváltását/lesajnálását hegykén követelve) álnaivan kérdezik majd:”hogyan történhetett”?„Mi vezetett a kudarchoz”?, és akkor az elemzőnek értelmezésekkel kell előállnia, mégpedig olyanokkal, melyek tanulsággal szolgálnak. A politikusok ugyanis hajlamosak érdekeiknek megfelelően szakaszolni a politikai folyamatot, és magát a politikai napirendet is hozzáigazítani a különféle szakaszokhoz. Magyarán ez egy olyan mesterség, amihez nagyon jó egészségre és egészen pocsék memóriára van szükség – ahogy azt a fáma tartja – és az elemzők feladata, hogy a sok „új fejezetet”, „újratervezést”, illetve annak elmaradását, elhelyezzék a valós térben és időben. És főként felhívják a figyelmet azokra az apró – a maguk idején vagy kontextusában alig észlelhető, szádékosan elrejtett, vagy más témákkal és ténykedésekkel elfedett, vagy figyelmetlenségből elszalasztott, szőnyeg alá söpört, stb. – mozzanatokra, melyek viszont a választók térfelén, a közvéleményben (főként a látens közvéleményben), és általában a nyilvánosságban a „mély játszmák” terén, fölgyülnek, és elérve egy kritikus tömeget, szinte egycsapásra képesek megváltoztatni a politikai konstellációt.
Azt is le kell szögeznem, hogy a pártok jelöltállítási gyakorlata, alapjáraton, ha úgy tetszik, magánügy. Végül is úgy jelölnek és azokat, akiket csak akarnak, itt szempont csak a szervezet belső SzMSz-nek való megfelelés lehet, nincs formális kötelezettség arra nézve, hogy egyáltalán mekkora nyilvánosság mellett kell jelölni, vagy milyen eljárás szerint. Viszont amennyiben a politikai szerveződések a jelöltállítást a belső demokratizmus fölmutatására (és ne feledjük minden politikai tett egyben szimbolikus jelentőséggel is bír, megjelenít az akció szűk kontextusán túl egy egész stílust, hagyományt és hatalmi reflexeket, stb.), és ennyiben előkampányra, illetve mozgosításra, a belső erőviszonyok fölmérésére akarják használni, és ezért a szélesebb közönséghez, mondjuk egy-egy település vagy körzet választóihoz fordulnak, további világos szabályozás mellett érdemes ezt tenniük. Az előválasztási rendszer (ami az USA-ra a legjellemzőbb, viszont a most éppen ott zajló procedúra semmi szín alatt nem szolgálhat példaként, ahol az egyik jelölt, rendszerellenes föllépésével, csapdába ejtette, zsarolja, és már-már szétszakítja az egyik hagyományos nagy pártot) a jelöltek rangsorolásának széles körben való eldöntése kétélű fegyver. Igaz, hogy fontos eszköz lehet arra, hogy kiválasszák a jelöltek közül azokat, akik a „választhatók csoportját” alkotják (Marc Abeles fejti ki, hogy a választhatóság elsőrendűen fontos a jelöltek kijelölésekor és alapvetően az örökölt /el/ismertségtől, és a politikai tőkétől, magyarán a jelöltek politikai előéletétől, saját vagy fölmenőik megelőző állásfoglalásaitól függ), mert eléggé beágyazottak, (el)ismertek és népszerűek, stb., de ugyanakkor akár veszteséggel is záródhatnak. Veszteséget hozhatnak, ha nincsenek világos és áttekinthető szabályozások, nemcsak az előválasztás kivitelezésével kapcsolatban, hanem mondjuk a megengedett kampányeljárásokkal, az időpontokkal, egyszóval az egész folyamat minden egyes mozzanatával kapcsolatban. A kudarcot az alacsony részvétel és olyan jelöltlista összeállítása jelöli, mely nem választható személyekből áll, egy ilyen sikertelen eljárás nemcsak az illető politikai formáció hitelét ronthatja, hanem lejáratja magát az előválasztást, mint intézményt is.
Nos, ilyesmit vélek fölfedezni a rommagyar politikai formációk eddigi előválasztási eljárásait tekintve. A két aprópárt jelölési rendszere teljesen esetleges, sejtésem szerint, legnagyobb gondjuk, hogy „ki az, aki vállalja a jelölést”, ez mellett meg lemondások, kizárások, kivárások és nemtelen támadások, belső lobbizás és bizonytalanság jellemzi a folyamatot. Az MPP esetében nem világos, hogy a politikai paletta mely terében mozog, hogyan állnak össze a jelöltlisták, milyen a viszony az RMDSz-szel, milyen helyi egyezségek, kompromisszumok és ellentétek  alakítják a kialakuló listákat, stb. Az EMNP-nél csak kevéssel jobb a helyzet, ők legalább az „ellenzéki oldalon” igyekeznek politizálni (bármit is jelentsen ez, és mondjuk a kolozsvári, meg vásárhelyi lényeges kivételeket leszámítva), viszont a bizonytalanság esetükben is több mint jellemző. (Nincs egységes kommunikáció, és nehéz helyzetben vannak, akik tájékozódni szeretnének a két aprópárt háza táján.)
Ami viszont meglepőbb, hogy az RMDSz, az eddigiekhez képest példátlan módon, kudarcot kudarcra halmoz a jelölések kapcsán. A zavar egyik forrása kétségtelenül a megvádolt elöljárók mellett való végső kitartás, de az is, hogy a szövetség elveszítette a belső demokratizmus látszatát is. A klienteláris rendszer és a zsákmánypártként való ténykedés szétzilálták a szervezetet, nincs központi kontroll és útbaigazítás sincs (a potenciális – hiszen egyértelműen még nem jelentette ki, hogy RMDSz színekben indul – szeredai polgármester-jelölt szerint a „szövetség szétesett”). Minden bizonnyal ezért történhet meg, hogy szigorú határidőket vesznek semmibe a csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi polgármester-jelölések esetében, meghírdetet előválasztások maradnak el, nem induló jelölteknek gyűjtenek aláírásokat, és sok helyen továbbra is bizonytalan a jelöltek névsora. De ha ez még mindig belső ügynek számít, hát ennél sokkal nagyobb tévedés, ami Nagybányán és Csíkszeredában a hét végén történt. T.i. a szövetség urnás előválasztást tartott a két településen, viszont elfelejtette közölni a szavazókkal, hogy ők nem is az első és a rákövetkező tanácsos-jelölteket rangsorolják, hanem csak a második helytől lefele érvényes a szavazatuk. A szervezet ugyanis egy legutóbb hozott (meggyőződésem szerint elhibázott és valószínű még a Szabályzafelügyelő Bizottság által sem láttamozott) döntéssel lehetővé tette, hogy a helyi szervezetek vezetői hivatalból elsők legyenek a tanácsosi listán. Meglehet igyekeznek eltussolni az ügyet, az eljárás viszont mégiscsak méltánytalan. Függetlenül a belső lobbiktól és eljárásoktól, ha valamit kivisznek döntésre a szavazók körébe, és nem teszik lehetővé számukra, hogy pontosan tudják, mire és kire, milyen feltételek mellett adhatják voksukat, az nem csak tisztességtelen velük szemben, hanem kontraproduktív a szervezet számára is. Most majd elcsodálkozhatnak a szavazók a nagybányai „sikeres” („megújító”) előválasztás után, hogy nem azok a jelöltek lesznek a lista élén, június 5-én, akikre szavaztak, hanem meglepetésre a hivatalból jelölt elnök-asszony fogja vezetni a listát. (És bár azzal a valószerűtlen üzenettel kampányolnak a „megújulást sürgető” fiatalok, hogy akár három városi tanácsos is mandátumhoz juthat és a fiatalítás/megújulás beindul, könnyen meglehet, hogy egyetlen befutó lesz, és az a régi elnök-asszony és ezzel a megújulásnak is annyi.) És hasonló módon, az alacsony részvétel mellett zajlott szeredai polgárok is (megjegyzendő, hogy a vasárnap előválasztó 1968 személy durván a hatvan százalékát teszi a ki a 4 évvel ezelőtti 3200 előválasztónak, és mintegy 7%-át teszi ki a város magyar szavazóinak), egy többé-kevésbé ismeretlen nevet fognak a lista élén találni (előre megkövetem Füleki Zoltán városi elnököt, ha kiderül: a választók több, mint egyharmada hallotta már a nevét), és keserűen állapíthatják meg ők is, hogy biza átverték őket, hiába rangsoroltak utóbb derült ki, hogy az első hely foglalt.

Hát ezek az „apróságok” gyűlnek a negatív regiszterbe, erodálják a rommagyar politikai mezőnyt, és demobilizálják, elkedvetlenítik a választókat.

2016/04/05

Pávatánc és kutyakomédia

Pávatánc és kutyakomédia

Ami ma a demokratikus játék, a helyi politikai reprezentáció legfontosabb színjátékának terén folyik, azt Bibó István, joggal nevezhetné, a „demokrácia meghamisításának”, hiszen sem elvek, sem világos játékszabályok nincsenek, melyek mellett valamelyest is átlátható, azaz demokratikus módon alakulnának az események. Antipolitika folyik, és mögötte az okkult hátterű korrupció-ellenes ügyészség, a titkosszolgálatok és egyéb erőszakszervezetek kaján mosolya sejlik föl, és persze az egyre borúsabb hallgatag és lagymatag elnök merev és szenvtelen tekintete. Úgy tűnik a közelgő helyhatósági választások semmiféle katarktikus élményt, hogy ne mondjam örömöt nem lesznek képesek hozni, végső soron a mogorva és sötét korrupció győzött.
Nincs könnyű helyzetben az a rommagyar érdeklődő sem, aki tájékozódni szeretne a helyhatósági választások előkészületeivel, a jelölésekkel kapcsolatban, és különösen, a minden választás központi kérdéséről, hogy kit, mit és hogyan fognak képviselni az újonnan megválasztandó előljáróink?
A tájékozódást elősegítendő megpróbálok egyfajta közelképet festeni a politikai folyamatokról – a teljesség igénye nélkül – mégpedig szigorúan egy ma reggelre érvényeset, hiszen, míg jegyzetem adásba kerül, addig is változhatnak a dolgok, fülünket az ügyészségek/bíróságok felöl jövő hírekre kell hegyeznünk, hogy a politikai csata állását megértsük, ez lett mára a rommagyar politika meghatározó jellege. És mert csak a rommagyar politika zárkózott el egyértelműen a feddhetetlenségi szabályok megalkotásától és bevezetésétől, ma a DNA válogatja a jelölteket, a pártok meg „alkalmazkodnak”. Ez maradt az oly sokat hangoztatott autonómiázásból: példátlan kiszolgáltatottság, de vegyük kissé módszeresebben. Egyik rommagyar politikai formációnak sincs programja vagy egységes üzenete a közelgő választásokra. Halovány és hiteltelen jelszavakkal próbálkozott ugyan az RMDSz, de azokat is mintha félszájjal súgná, t.i. bizonyára a vezérkar is érzi, hogy a diagnózis nem reális, nem a választók bizonytalanodtak el, amire ellenszert kellene találni, valamiféle harcos retorikával, hanem a politikai osztály van válságban, és ezt vetíti rá a közösségre, és ezzel tovább demobilizál. Mindenki a belső harcokkal, az elvtelen kompromisszumokkal és zavaros eljárásokkal van elfoglalva. Minden politikai formáció közül az RMDSz hajlandó a legnagyobb árat fizetni a korrupciómentesség délibábjának makacs fönnntartása érdekében, és attól tartok Ráduly Róbertnek van igaza, amikor azt állítja (igaz ugyan, hogy érintettként, az önkritika minden jele nélkül), hogy – idézem – a „szövetség dezintegrálódott”, „a mostani választási keménykedésen túl nem létezik” (már, ha valaki is észleli ezt az úgynevezett „keménykedést”). És, ha már Csíkszereda, lemondott – a téves politikai kondicionálás, a sok éves klientelizmus, stb., okán pótolhatatlannak vélt – polgármesterét idéztem, hadd kezdjem az áttekintést az ottani helyzettel.
Egyetlen biztos polgármester-jelölt van Csíkszeredában, éspedig az MPP színeiben induló. A Borboly-Ráduly párharc következtében ma (reggel) még bizonytalan az is, hogy egyáltalán van-e RMDSz-es jelölt? Történt ugyanis, hogy miután Ráduly, megvádoltsága okán lemondott, urnás előválasztást hírdetett a szövetség, amelyre egyetlenként, a szintén vádlott Borboly jelentkezett (Kovács Péter kampányfőnök szinte minden kijelentését perceken belül cáfolja a „valóság”), és ezért elmaradt az előválasztás. Miután Borboly – állítólag – össze is gyűjtött háromezer támogató aláírást (valakinek eszébe fog jutni vajon, hogy legalább megköszönje az aláíróknak, akik most éppen hoppon maradni látszanak!), azután Ráduly mégis azt jelezte, hogy a határidő lejárta ellenére is jelölteti magát, és Borboly visszalépett a javára (hirtelen a megyei kampány kezdte el foglalkoztatni). Azután Ráduly újabb nyilatkozatából kiderült: nem föltétlen a „dezintegrálódott” RMDSz színeiben indulna, hanem megméretkezne (függetlenként?) Borbollyal is. A meccsnek még nincs vége, kimenetelével kapcsolatban is csak egy dolog biztos: két megvádolt jelölt kakaskodása csak árthat a helyi közösségnek, a demokratikus választásokba vetett hitnek, és bizonytalanságot eredményez, demobilizál, és azt is jelzi, a választók akarata, egyáltalán politikai alanyiságuk nem érdekli a helyi kiskirályokat, és a központi vezetőséget sem (akinek nincs is kontrollja az események fölött), háttal állnak a szavazóknak. És ugyanez a szellemiség jellemzi a többi fontos „székely városban” zajló jelöltállítást is, mintha egyetlen elv létezne, a „minél rosszab, annál jobb” – lenini elve.
Miután a Székelyudvarhelyt régóta kontroll alatt tartó helyi (és egyszemélyben központi) potentát megvonta bizalmát az aktuális polgármestertől, a város politikai élete fölborult és a bizonytalanság jellemzi. Van ugyan új jelölt (sőt ritkaságszámba menő módon, programot is bemutatott), viszont sejthető, hogy a régi polgármester újra jelölteti magát, méghozzá eséllyel, csak nem világos, hogy függetlenként, vagy új párt jelöltjeként. A bizonytalanság a jelölési határidő utolsó percéig tart majd, addig a bénultság és a kulisszák mögötti kegyetlen hatalmi harc, pletykák és találgatások jelentik az udvarhelyi politikai életet. Nem tisztább a helyzet Gyergyószentmiklós esetében sem, ahol a megvádolt és felfüggesztett polgármester visszalépése nyomán keletkezett a vákuum. Az RMDSz pedig saját jelöltet nevezett meg, aki szintén háromezer aláírást gyűjtött támogatására, mire a szövetség – egy belső közvélemény-kutatás, egyébiránt titkos adataira való hivatkozással – látszólag meggondolta magát, azután lehet, hogy mégsem, de az sem kizárt, hogy az MPP-s alpolgármestert (megbízott ideiglenes polgármester) fogja támogatni, aki viszont még nem is jelölt. Ennyit a hargitai elvszerűségről, és érdemes Sepsiszentgyörgy semmivel sem átláthatóbb és egyszerűbb helyzetére térnem. Miután Antal Árpádot az ügyészség 2 hónapra fölfüggesztette polgármesteri funkciójából, a politikai folyamat itt is, szépen fogalmazva, függőben maradt (egyébként, már megvádolását megelőzően pávatáncot járt a helyi kiskirály, kérleltette magát, elhúzta jelölésének bejelentését, vagy sejtett valamit az ellene folyó nyomozásról?), az RMDSz nem állított új jelöltet és aláírás-gyűjtésbe kezdett (állítólag 7 ezernél is több összegyűlt) a felfüggesztett polgármester indulásáért, aki föltételes indulását később be is jelentette. A dolog viszont – már a feddhetetlenségi problémán túl, nem biztos ugyanis, hogy minden szentgyörgyi magyar álma egy megvádolt jelölt támogatása, és ha az ügy folytatódik, sőt ítélettel végződik, akárcsak Ráduly és Borboly esetében, jöhetnek az időközi választások, miféle hitelesség mellett? – továbbra is problémás, hiszen amennyiben Antal felfüggesztését, jogi ellenőrzés alatt tartását, meghosszabbítja a bíróság, a szervezetnek egy hete marad arra, hogy új jelöltet találjon és aláírásokat gyűjtsön támogatására. A vásárhelyi álságos „összefogás” bénultságot okozó voltáról, és az esélytelenség mélyebb okairól már nem is szólok, megérne egy külön elemzést.
Nincsenek végső következtetések, és jól tudom, hogy a puding próbája egyébként is az, ha megkóstoljuk, de borúsabb politikai előjelek még nem mutatkoztak a rommagyarság számára, választások előtt 2 kerek hónappal, az elmúlt 25 esztendőben. Márpedig a szerencse és a véletlen nem igazán politikai kategóriák, a bukás szinte előrekódolt. A jelenlegi helyzet viszont megmutatja a mély válságot (melyről egyébként, maguk az érintett és annak előállásához nagyban hozzájáruló politikusok is szóltak már), a klientelizmus, az elhibázott politikai döntések, az elmaradt reformok, az átláthatatlan politikai csaták és hatalmi helyezkedések következményeit: káosz van és nem látszik sem a potenciális rendcsinálók személye, sem a változások intézményes keretei.

Minden esetre a politikai botrányok sorozata nem kampány, a legkevésbé sem mozgosít, hanem közönyt és kiábrándultságot okoz, egyenesen ellenkampány, és most éppen ez folyik.

2016/03/22

Mély kiábrándultság

Mély kiábrándultság

Múlt heti jegyzetem utolsó gondolata az volt, hogy amíg a választók megelőlegezett bizalma, mint egyfajta használható, beváltható hitelkeret tart, addig a politika történéseit, és a politikusok üzeneteit egy pozitív, vagy legalábbis megengedő, regiszterbe gyűjtik. Sok minden belefér ebbe a gyűjtőtárba, sok mindent passzívan elnéznek a választók a képviseletüknek, és kritikai észrevételeiket – normális körülmények között – a választásokra halasztják, szavazataikkal, vagy esetleg a távolmaradásukkal értékelik a politikai teljesítményt. Ez sokszor azt eredményezi, hogy a politikai aktorok nem tudatosítják, illetve elfelejtik, hogy a választók mégsem csupán passzív befogadók, nem egyszerű szemlélői a politikai színjátéknak, és figyelnek a közérdekű kérdésekre, melyek körül a politikai diszkurzus zajlik, a szavazók a viták és az „eszmék piacának” aktív megfigyelői, értékelői. Pezsgő politikai élet mellett két választás közötti időszakban számos eljárás ismerős, amellyel lehet mozgosítani a polgárokat arra, hogy a közéletben aktívan részt vegyenek, persze ha a politikai osztálynak, vagy legalábbis egy részének érdeke az. És azután, ha a politikum nem figyel a polgárok véleményére, érdekeire és céljaira, akkor nagyon könnyen megeshet, hogy az üzeneteket, legyenek azok bármennyire is jóakaratúak, mozgosító szándékúak, egy negatív regiszterben gyűjti a szavazó. Ha nem hisznek már a politikusokban, ha hiteltelennek és érdektelennek gondolják a politikai üzeneteket, akkor nagyon nehéz mozgosítani és bármilyen dologról is meggyőzni a választókat, ha elfogy egy párt, vagy esetleg egy egész politikai establishment vagy konstelláció mögül a bizalom, radikális változtatásokra van szükség, hogy pozitívra forduljon a megítélés, hogy egyáltalán meghallgattasson az üzenet. A továbbiakban az mellett próbálok meg érvelni, hogy a rommagyar politikai közélet esetében elfogyott a levegő a politikai formációk körül – és itt nem csak egyik vagy másik pártra vagy formációra gondolok, hanem az összes aktív alakulatra – és az a bizonyos regiszter, amiben a választók a politikum vélt vagy valós tényeit, üzeneteit és cselekedeteit gyűjtik, negatívba fordult, ezért a radikális változtatások tovább már nem halaszthatók. Ha nem, akkor a politikai cselekvés érdektelen, sőt apátiát kiváltó pótcselekvéssé lesz, ami a szavazáson való alacsony részvételben is kifejeződik, és hosszútávú, vissza nem fordítható károkat okoz az egész közösségnek.
Gondban vannak a rommagyar politikai formációk az aktivitás, a politikai cselekvés, problémamegoldás terén is, ahol csupán a szintentartást, az eddigi – egyébként minduntalan elégtelennek vélt – eredmények megóvására koncentrálnak, föl sem vetik a továbblépés, a fejlődés szükséges voltát. Márpedig a politikában (is) az állagmegőrzés regressziót, visszafejlődést és a neki megfelelő kiábrándultságot, passzivitást és apátiát, rossz közérzetet okoz, és ennek jelei minduntalan előtűnnek. Aztán a politikumtól, a politikai elittől a rommagyarság azt is elvárja, hogy értelmezzen és magyarázzon, hogy világnézetet közvetítsen, mégpedig hitelesen és közérthetően, és ezt a funkciót még a napi politikai cselekvéseknél is kevésbé képes ellátni, ennek eredménye az elbizonytalanodás. A politika beszédcselekvés aktusok sorozata, melyben nem mindig a tartalom (a ráció), de gyakran az érzelmi ráhatás (a szenvedély megszólítása) játszik fontosabb szerepet, de minden esetre a kettő egyfajta egyensúlya lehet csupán az aktív és hatékony, meggyőző és hiteles politizálás garanciája. Márpedig a rommagyar politikai kommunikációban megbomlott a tartalom (lásd. autonómiázás szándékolt vagy inkompetenciából, de legvalószínűbb, hogy politikai elfogultságból) és az érzelmi ráhatás (beszédcselekvés konszenzus és érzelmi ragaszkodást termelő funkciója) között, ami hiteltelenné teszi a politikai kommunikációt, demobilizál. Az autonómiázás kifulladt és sürgősen új tematizációra van szükség, mely racionálisan is felépíthető, és szenvedéllyel is fenntartható. Aztán ma a román politikai közéletet és benne a rommagyart is, a korrupció témaköre tematizálja, ez pedig kivételesen egy reális probléma és nem egy mondvacsinált napirend, amiről viszont képtelen árnyaltan, közérthetően és hitelesen egyetlen mondatot is megfogalmazni, a rommagyar politikai elit. Így aztán riogat, félelmet és bizonytalanságot terjeszt – a saját szorongásait vetíti rá a rommagyar társadalomra, ami nemcsak tisztességtelen, hanem kontraproduktív is –, egyre inkább belesüpped a korrupciós vádakba, képtelen rendet vágni a valós vádak és esetleges rágalmak, alaptalan vádaskodások között. Márpedig, ha joggal tiltakozunk a kollektív, egy egész közösséget érintő vádak, a megbélyegzés ellen, azt sem gondolhatjuk komolyan, hogy az ártatlanság kollektív lehet, hogy minden korrupcióval megvádolt rommagyar politikus ártatlan, és csak magyarsága okán vádolták meg. Ennek hangoztatása nem hiteles. A transindex.ro oldalán fut egy fölmérés a témában (nem reprezentatív, de jobb híján eligazító lehet), és abból az látszik, hogy a józan ész, a közép-térben mozgó olvasók vannak többségben a kérdés megítélésében. A ma reggeli eredmények így néznek ki, kérdés: Mit gondol a DNA székelyföldi vezetők ellen indított vizsgálatairól? 1. Fölháborító: 511 (29%), 2. Minden esetet egyenként kell megítélni 739 (42%), 3. Aki nem vétkes, nincs mitől tartania 171 (9%), 4. Az egész politikai osztály korrupt, ők sem kivételek 355 (20%). Összevonva tehát a legtöbben az esetek egyenkénti megítélését tartják helyesnek, a korrupciót föltételezők aránya és a mindenkit ártatlannak mondók aránya viszont, lényegében egyenlő.
Normális körülmények között a politikai kommunikációban – saját jól fölfogott politikusi érdekből is – az kellene, hogy megjelenjen, hogy „Senki ne féljen, aki nem vétkes, de mindenki reszkessen, aki korrupciós ügyben érintett”! A politikumnak nem azt kellene sulykolnia (mert a valóság, az ítéletek, a vádíratok, a köznapi tapasztalat folyamatosan cáfolja, hitelteleníti), hogy minden magyar elöljáró ártatlan, ami nyilvánvalóan hamis állítás, hanem azt, hogy minden ártatlant megvéd, és minden korrupt felelősségre vonását támogatja (ez biza választói elvárás), és igyekszik eltávolítani a közéletből.
Ciklusvég van, a politikai osztálynak és a kommunikációnak is változnia kell, hiszen rengeteg kiábrándultság, frusztráltság, és elégedetlenség gyűlt össze a rommagyar társadalomban. Egyébként marad az apátia, a közöny és a demobilizáltság, a hitelvesztett politikai kommunikáció, mint üresjárat: szavak, melyekhez nem társulnak tettek, csak az eszmék piacának üres kongása kíséri őket.


2016/03/15

Gyerünk, ragadjuk meg, oszt vigyétek

Gyerünk, ragadjuk meg, oszt vigyétek

Viszonylag csendes és rendes, ugyanakkor az eseményhez méltóan szomorúra (viszont bekiabálásoktól sem mentes, mostanában bevett szakszóval enyhén elkúrtra) sikeredett az autonómiázás vásárhelyi temetése, az újonnan kreált, de szebb napokat megélt „Székely szabadaság napján”. Nem tartozom azon szipákolók közé, akik sűrű zsebkendőcserélgetéssel síratnák el az autonómiázás távozását (a helyszínen az eszentés vezér búcsuzott, ugyanakkor, paradox módon, a távollétével tüntető világi ceremónia-mester éppen az autonómiázásért felelős egykorszocilista szilikati volt, a vallási szertatást pedig a fő autonómiázó ex-püspök celebrálta – ahogy illik), és a rendes föltámadással kapcsolatban is vannak kételyeim. Viszont azt hiszem nem csak elemzői szempontból érdemes és tanulságos dolog reflektálni a történtekre. Mire volt jó, és miért bukott el az autonómiázás eszentés formája is? Amikor húsz év késéssel, n-edik nekifutásból sikerült, egy meglehetősen harsányan agresszív politikai nyomás-gyakorló csoportnak előállni egy székelyföldi autonómia-tervezettel és szimbolikus kellékével, a székely zászlóval, a dolog hitelessége már jócskán lejáratódott. Aztán az RMDSz kényszerült lépésre és bemutatta a Dél-Tirol-i autonómia-statutum székely változatát, végül a kettejük harcában egyfelől a nagy számok bűvöletében (egyszer megérne egy misét föltárni, hogy miért képzelte bárki is, hogy egy kisebbség, többséget játszhat és „erőt mutatva”, a nagy számokban „legyőzheti” a többséget – számomra ez örök talány), másfelől a bizonytalankodásban (a hargitai síoktatók különös státusának követelésével) kapott halálos sebet a jobb sorsra érdemes, viszont szigorúan tartalmatlan autonómiázás, még jó, hogy egészségben, emberéletben nem esett kár. Szép temetése volt az autonómiázás érzelmi töltetének, teátrálisan könnyező közeli hozzátartozókkal, nekrológgal, valamint gyász- és operetthuszárokkal, mondom, ahogy illik. Az autonómiázással együtt sötét sírba szállt az összefogás, és mindenek után a megújulás, az újratervezés kongresszuson meghírdetett jelszava, minden esetre keresztet vethetünk rájuk is, esetleg egy rendkívüli „elnök-nem-választó”, „tisztség-meg-nem-újító” kongresszus jeligéi lesznek, majdanán.
A meghatottság közepette fölösleges is pironkodjanak amiért fölteszem, a legtöbben észre sem vették, hogy a fő rommagyar politikai szervezet Március 15-re elsütötte mester-spotját, az önkormányzati választásokra kidolgozott reklámhadjárat központi jelszavát, úgy mint: „Kiállni.Képviselni.Kiharcolni!” Nincs amit csodálkozni a lózung tartalmatlanságán (mert ahogy Csepeli György, Hobbesra hivatkova megállapítja:”A politikai kommunikáció esetében a semmitmondás a szó szoros értelmében értendő, ugyanis az a hely, ahonnan a politikus beszél, maga a Semmi.”), azon, hogy légüres térben mozog, legfennebb azon mélázhatunk el, hogy csupa olyan dologra utal, melynek kivitelezéséhez éppen nincsenek erőforrásai a szövetségnek, ezért az üzenet hihetősége eleve korlátozott. Érdekessége viszont a három főnévi igenévnek, ahogy itt föl vannak sorolva, hogy a politikai üzenetben nem az áll, hogy a politikusok részéről elhangzó nemes dolgokat – jó eséllyel a mi érdekünkben – maguk szándékoznak véghezvinni, hanem erre másokat szólítanak föl, illetve bíztatnak (ezt „székelyül” úgy szokták kifejezni, hogy „Gyerünk ragadjuk meg, oszt vigyétek”). Ezzel inkább passzív hozzáállást sugallnak az aktív föllépés helyett, és meglátásom szerint, ez jól jelzi a bizonytalanságot, az önbizalom hiányát, és végső soron a szereptévesztést, ami a rommagyar politikai osztályt ma jellemzi.
Ma a kiállásnak különös formája divatos ugyanis, hiszen a szövetségi elnök ódzkodik a leginkább attól, hogy Székelyföldön kiálljon, akár korlátolt létszámú tömeg elé is, a szövetség szövetségese – az MPP elnöke – pedig éppen a napokban kapta meg a maga fütty- és bekiabálás adagját, hogy kedvét szegjék a további kiállástól. Szóval a korrupcióval megvádolt/elítélt bajtársak mellett való kiállás a trendi. Mégpedig a(z) – egyébként a média közvetítésével, azaz  teljességgel passzív, hiszen szintén csak jelszavakra korlátozódó – válogatatlan és félszájjal kimondott, stb., föllépés. Bevett jelszava a:„Veled vagyunk XY” (az ügyészségen, bíróságon, szökésben, vagy a börtöncellában, ha kell), és ennél aztán semmivel sem több. Azután nehéz lenne szociológiai vagy akár tapasztalati alapon körülhatárolni azt, hogy a mai rommagyar politikai mezőnyben ki, kit és mit képvisel (képviselve vagyunk-e egyáltalán? – kérdezik a legtöbben), hiszen immár négy (a politikai porondon már-már legfontosabb napirend kijelölő szerepben föllépő SZNT-vel, no meg a félig-meddig beolvadt MPP-vel, mondjuk három és fél) politikai formáció verseng a szavazók lelkéért, de rációját, józan eszét, senki sem szólítja meg. Tucadszorra mérik meg, hogy a szavazók többsége szociális, gazdasági és infrsatrukturális kérdésekben vár programot és előrelépést, ezért – ahogy már lenni szokott – az elnök az első adódó alkalommal a kisebbségi sérelmi politizálást tekinti prioritásnak. Kell ezért még mérni bármit is? És végül, de nem utolsó sorban a kiharcolás körül van a legnagyobb probléma, t.i. ebben az államban, ha nem is extratámogatást, de legalábbis méltányosat, kormánypozícióból lehet, szívós kijárással, alkudozással, politikai zsarolással elérni. Erről pedig önként (?) mondott le a szövetség nemrégiben, és azóta tűzoltás folyik, a meglevő javak kényszerű és kínkeserves megvédésének kísérlete. Figyelembe véve a magyarországi politika számunkra kedvezőtlen alakulását, a magyar külpolitika rossz irányát és hitelvesztését az euróatlanti mezőnyben, valamint az itthoni mai, és a választásokat követően előrelátható helyzetben, a kiharcolás esélyei, eufemisztikusan szólva, erősen közelítenek a nullához.
A legnagyobb gond mégsem a jelszó tartalmával van, hanem azzal, hogy nem képes lelkesíteni/mozgosítani, semleges, és nem tud az érzelmekre sem apellálni. És főként az a körülmény, hogy megingott az emberek meggyőződése/bizalma, és ekkor már egy új regiszterben gyűlnek, immár a rossz pontok, és az akár racionális, akár érzelemre alapozó érvek. A politika művészetének értelme ugyanis, hogy pontosan észleljék meddig gyűlnek a racionális és ugyanakkor érzelmileg beágyazott érvek egy pozitív regiszterbe, mondjuk úgy választói hitel bankszámlára, vagy meddig hajlandók a szavazók jószándékot megelőlegezni, és mikortól fordul át a regiszter negatívba. Szerintem a rommagyar politikai osztály olyannyira erodálódott, elvesztette hitelét, hogy a szavazói hitelbank becsődölt: nincs több hitel.


Miután évhosszat szitokszóként emlegetik, áldozzunk egy napot a liberális eszméknek: Jöjj el, Szabadság! Méltó és bensőséges Ünnepet!

2016/03/08

Állam és fb-vezérelt elnöke

Állam és fb-vezérelt elnöke

Tagadhatatlanul van abban némi balkáni smakk, akarom mondani fokhagymás-póréhagymás buké, ha 2 prominens kisebbségi verekedik össze egy román nemzeti kitüntetés fölött. Bár ezt kevesen fogják föl humorosan, és még kevesebben értékelik a maga helyén Tőkés kitüntetésének visszavonását, az eset bekerül(t) a román-magyar elhúzódó civakodások politikai történetébe: apró, de jellemző epizód, ami a sok hozzászóláson túl, vagy azok ellenében, megér egy további misét.
A hallgatag elnöknek jó alkalma lett volna arra, hogy – legalább a látszatok, a politikai kommunikáció, és a jól felfogott önérdek, na meg színtelen-szagtalan hatalomgyakorlásának megerősítése szempontjából – államférfinak tűnjék föl, ha egy (legalábbis látszólag) marginális kérdésben, a Tőkés Lászlónak nemrég adományozott magas állami kitüntetés visszavonásának kísérletében, nem enged egy diffúz nacionalista lobbinak. És bár folyton hangoztatja, hogy „figyelemmel kíséri a dolgokat”, azt ugye soha nem is mondta, hogy igazi kezdeményező, vagy újító, a dolgok élére álló, és nem azok után kullogó elnök lesz? Nem vette észre (és főként tanácsadói nem), hogy milyen hangyabolyba tenyerel bele, mi mindent érint ez a látszólag marginális politikai cselekvés, és miféle hitelvesztéshez vezet átgondolatlan tette. Nem azokra a csoportos román, agresszív nacionalista föllépésekre gondolok, melyek nyomást gyakoroltak, és aztán pillanatnyilag helyeslik, (de nyilván ennél is tovább mennének, és még drasztikusabb magyarellenes föllépést sugallnak, ha nem egyenesen követelnek), melyek uralják a szájbertért. A mimétikus román Johannisnak éppen az lesz a veszte, hogy miközben egyre több engedményt tesz a román nacionalizmusnak, akárcsak külsőségekben is, addig egyre nő annak a veszélye, hogy előbb-utóbb mint alogént, mint nemzetidegent fogják leleplezni, és nincs kiszállás a lehúzó spirálból. A társadalomtudományos értelemben (Michael Taussig, Mimesis and Alterity. A Particular History of the Senses, Routledge, 1993) vett mimézis, nem különben az etnikai-mimézis fogalma azt fejezik ki, hogy gyakran egy csoportot utánzó kívülálló, olyan közelségbe kerülhet az utánozni kívánt csoporthoz, hogy az először vetélytársat kezd látni benne, majd fenyegetésnek érezni a hasonlóságot, sőt egyfajta frusztráltsággal viszonyul hozzá. És ekkor hirtelen a különbözőség hangsúlyozása kerül előtérbe a megcélzott csoportban, azaz az utánzót, asszimilálódni szándékozót hirtelen idegenként kezdik felfogni, leleplezni, azaz másságát, mint alsóbbrendűséget (difference-as-inferiority) bélyegzik meg, illetve támadják. (Ez igen gyakran megesett az asszimilálódni igyekvő roma személyekkel, kiscsoportokkal, szerte a régióban. De gyakran ez történik a Magyarországra áttelepült erdélyi magyarokkal is, akik minél inkább igyekeznek elrejteni másságukat, hasonulni a helyiekhez, annál inkább megkapják a „román” jelzőt, illetve cimkét, és ennek nem az egyéni rosszindulatban, hanem szociálpszichológiai, az etnikumközi viszonyok dinamikájában rejlő, rengeteg kultúrában föllelhető, társadalmi háttere van. Johannissal szemben ez a mimetikus hatás a rommagyar közösség hangadóinak jó részével megesett máris. Sokan azok közül, akik az elnöki kampányban úgy érezték, hogy igaz ugyan, hogy Johannis nem magyar, de erdélyi, szintén kisebbségi, nem ortodox, és ezért már majdnem „magyar” (olyan hallgatag „székelyformának” tűnt), azok nemcsak rá szavaztak, hanem nyíltan vagy/és elsősorban a virtuális térben és a suttogó propaganda szintjén kampányoltak is neki, most „bakkszászoznak”.  A rommagyarság habitusához hasonló helyzetben felfogott Johannis egyes „barátságtalan” gesztusát is úgy fogták föl, hogy engedmény, melyet választási esélyeinek megtartása, megnövelése szempontjából követ el, de „mi tudjuk”, hogy valójában kisebbségiként mit is gondol az illető dolgokról, mégha nem is mondja ki. Maga az RMDSz is úgy képzelte, hogy el kell pártolnia Pontatól (aki, mellesleg, nem tett magyarellenes gesztusokat), és azt közvetítette, hogy „megértette Johannis üzenetét” (akármit is jelentsen ez), nem mellesleg a rommagyar szavazók túlnyomó többsége is rá szavazott. De maga Tőkés László is kampányolt neki, sőt még pár nappal ezelőtt is „bízott abban, hogy Johannis nem vonja vissza az állami kitüntetését”. Másfelől pedig – tekintve, hogy a romániai etnikumok közötti mentális hierarchia (ethnic order) értelmében a németek/szászok/svábok, stb., a germán eredetűek, egyetlen összevetésben sincsenek a „magyar kisebbség” alatt – nagyon sokan a magyar megszólalók közül, Johannis tettét úgy ítélik el, hogy „lerománozzák” az elnököt, azaz egy imagináriusan alacsonyabb státusú (bár nyilván többséget adó) etnikum és a román nemzetállam, egyenesen túlbuzgó, képviselőjeként hivatkoznak rá). Johannist saját előítéletei nem engedik stílust váltani, kilépni az alkotmány nacionalista szentségének tovább fetisizálásából, politikai paradigmát váltani. Ezt a támadóan föllépő román, magyar, és rommagyar megnyilvánulók és kommentariátus – akik csak a nemzeti idólumok mentén képesek nemcsak szolidarítást megélni, hanem egyáltalán a társadalmi jelenségeket percipiálni és értelmezni, és akik most jó alkalomhoz jutottak a tajtékozáshoz – saját erőből, nem tudták volna elérni.
Johannis politikai értelemben gyáva cselekedete, amivel gondolkodás nélkül – mert formai szempontból megtehette – visszavonta Tőkés ’89-es szerepéért odaítélt kitüntetését, messze nem egy egyedi és végképp nem elszigetelt gesztus: egyfelől a szuverén gyengeségének jele, mely gyengeség nem valamiféle sovány legitimitásból fakad, hiszen Johannis simán megszerezte a többség szavazatát jó egy éve, hanem a politikus személyiségének, pontosabban etnikai/vallási eredetének, családi hátterének, önmaga által is appercipiált másságából, kisebbségi identitása reprezentálhatatlanságából fakad; másfelöl pedig szinte tökéletesen kifejezi a román államiság minden nyomorát, nacionalista fertőzöttségét, amit éppen sajátos habitusánál fogva, lebonthatott volna (történelmi dekonstrukció); és végül fölvállalhatott volna egy „transzilván identitást”, illetve akár transzetnikus álláspontra is helyezkedhetett volna, ez esetben legalábbis kimarad a vitából, azaz azzal üzen, hogy nem tesz semmit.
A román állam soha nem volt ideológiailag semleges, alapirányultságát, elkötelezettségét az adta meg, amit a Spiru Haret által, még 1907-ben szerkesztett, pedagógusokat eligazító füzetecske címében hordoz: „Școala naționalistă”, azaz a román nacionalizmus (mindenekelőtt annak „regáti ideálja” /ahogy azt Lucian Boiatól tudhatjuk/,melyhez nemcsak a kisebbségieket, hanem a más provinciák románságát is asszimilálni, „elrománosítani” kellett). Az új román állam ezt a szellemet emelte be az oktatási rendszer Trianon utáni kiépítésének alapvetéseként nagyon mélyen a köztudatba, mint ahogy azt Lucian Boia, és előtte Irina Livezeanu is föltárták. Ez az alapvetése az elrománosításnak, ami az adminisztráció egész szellemét uralta, és uralja a mai napig, de legalábbis amihez minden a rendszerbe bekerülő, bármilyen magas szinten is levő, hivatalnoknak viszonyulnia kell: vagy adaptálódik, vagy marginalizálódik, esetünkben ez azt valószínűsíti, hogy nincs második mandátum. A rendszer sokat veszített agresszivitásából és következetességéből (Katherine Verdery azt írja le, h. ez a rendszer hogyan maradt fönn, sőt teljesedett ki, a késői Ceausizmusban, magam amolyan lassaiz fair nacionalizmusnak nevezném a most tapasztalhatót), de kétségtelenül itt van közöttünk.
Nincs sem történelemhamisítás, de új emlékezetpolitikai kurzus sincs, sem pedig a ’89-es események és Tőkés akkori szerepének újraértékelése, megvitatása, nem indul(t) be (Tismaneanu sugall ilyesmit), de az ominózus, és a visszavonás ürügyeként föltűntetett, 2013-as „védhatalom” követelése sem lesz/lett kibeszélve. A Johannis baklövése Tőkés kitüntetésének visszavonásával, paradox módon azt jelzi, hogy ha a volt elnököknek, az eddigi "escu"-knak, kisebbségi tanácsadóra volt szükségük (és hasznos is volt az, amíg volt), Johannisnak kisebbségi- és ugyanakkor többségi tanácsadóra is egyaránt nagy szüksége lenne. A megelőző elnökök legalább a "román álláspontot" pontosan értették és azt is zsigerből, hogy a kisebbségek "mit is akarnak", legalábbis a bevett sztereotípiák szintjén. Az új mimetikus román elnök a maga neofita igyekezetében valószínű egyiket sem érti: a kisebbségi habitust MÁR nem érti, a román többségit meg MÉG nem.

A kialakult vitában, német mondja, illetve üzeni magyarnak, hogy nem eléggé jó román. Csupa egy fordított multikulti, hát ettől erősödik csak igazán a román nacionalizmus, és nem is kell hozzá román. Nackósabb román polgártársaink ezután hátradölhetnek, és kérhetnek egy erős, és frissen főtt feketét, oszt Boldog Nőnapot!