Szakítópróba

Szakítópróba

Jó egy hete monopolizálja a politikai napirendet és a média terét Marian Munteanu (továbbiakban MM) – az egykori diákvezető, a ’90-es Egyetem-téri tüntetéssorozat megkopott és átlényegült hőse (mivel jelenkori történelmünk egyik fordulópontja volt az esemény, és annak még életben levő főszereplői: Ion Iliescu, Miron Cozma, és az ismert (Virgil Măgureanu), meg a láthatatlan szekus sereg mellett szakállas hősünk is. Érdemes lenne egyszer alaposan és tudománnyos eszközökkel, ugyanakkor távolságtartással feltárni a jelenséget és annak utóéletét, de egy ilyen munka még várat magára) – bukaresti főpolgármesternek való pénélés jelölése. És mint lenni szokott rengeteg írás, és még több kép, vita és a főszereplő véget nem érő magyarázkodásai, értelmezések és felhívások, tiltakozások és védekezések, magyarázatok és félremagyarázások, kísérik a némiképp meglepő fordulatként bekövetkezett jelenséget. Ismét egy olyan helyzet adódott, melyben nehéz, már-már lehetetlen eligazodni, miközben – szimbolikus értelemben – magába sűrít rengeteg mindent, tisztázatlan történelmi eseményektől kezdődően, morális, ideológiai és politikai életünk megannyi feltáratlan vonatkozását. A történetben kevésbé a főhős jelleme, életrajza, meggyőződéseinek, politikusi és magánemberi fejlődésének, egész habitusának, az alakulása érdekes – más vonatkozásban viszont, ezektől sem lehet eltekinteni –, hanem a jelenség, melyet személyének előtérbe kerülése felszínre dobott: hogyan tekintsünk a politikai történelemben jelenlevő, de az elmúlt 25 esztendőben jószerével rejtőzködő, látensen alakuló, két VH közötti ideológiákra? Mi történt a hagyományos politikai doktrínákkal, végképp kikoptak, vagy csak időszakosan szorultak háttérbe? Mi van a jelenlegi, arctalan és ideológiamentesnek tűnő pártstruktúra mögött, mi lett a ceausizmus, a nacionál-kommunizmus (Katerine Verdery korszakalkotó fogalma és értelmezése, ma is aktuális a jelenség megértéséhez) vehemensen antidemokratikus hagyományával? (Érdemes lenne egyszer azt is tüzetesen megvizsgálni, hogy a szociológiai eszközök, nevezetesen a közvélemény-kutatásokban használt kérdőívek, hogyan és mennyiben tárnak föl valós társadalmi problémákat, és mennyiben rejtenek el, neveznek át és helyeznek más regiszterbe jelenségeket. T.i. régóta mérik, hogy a Ceusescu-nosztalgikusok nemcsak igen nagy szában vannak jelen minden korosztályban, hanem azt is, hogy számarányuk egyre növekvő, csak nem mérik és főként nem közlik azt, hogy ezzel összefüggésben mekkora a totalitárius rendszereket, a messianisztikus vezért és a nyugatellenességet támogatók aránya? Mellékes hozadéka lehet a MM színrelépésének, hogy a népszerűségét mérő kutatások majd ezt a kérdéskört is megvuilágíthatják – akár meglepetésekkel szolgálva – ráirányíthatják a figyelmet az elfelejtettnek vélt politikai doktrínák, és az autoritér vezérek társadalmi vonzására.) Nem hiszek az összeesküvés-elméletekben (összeesküvések azért voltak és vannak!), és ezért nem gondolom, hogy a komplex, vagy a politikai kommunikáció által folyton manipulált médiákból kihámozhatatlan történések mögött, mindenkor rejtett összeesküvéseket kellene keresnünk, de a politikában nincsenek véletelnek sem. Ezért úgy vélem, hogy elégtelen az MM jelenséget szigorúan a pénélé válságából, leadership-hiányából, esetleg fantáziátlanságából, vezetőinek pillanatnyi megtévelyedettségéből magyarázni. (Kevésbé lepődtem volna meg, ha Băsescu és újonnan grundolt pártja a PMP, jelentkezik hasonló profilú, vagy egyenesen ugyanezzel a jelölttel.) Sokkal inkább ahhoz az általánosabb trendhez kapcsolható, a legionárius szimpátiákat soha meg nem tagadó, jelöltnek a fölbukkanása, mely régiónkban, sőt ettől tágabb körben, a demokrácia intézményeibe vetett hit hanyatlásával (lásd. illiberalizmus), a totalitárius diskurzusok iránti fogékonysággal (lásd. Donald Trump föllépése), euroszkepticizmussal (brexit, PEGIDA, PiS, stb., vagy akár az Orbán-Fidesz-Jobbik diskurzusok), múltbafordulással, etno-nacionalista reflexek fölélesztésével, idegengyűlölettel, iszlamofóbiával, stb., stb. kapcsolatos. MM tehát, eszmei értelemben sem véletlenül és előzménytelenül (lásd Ana Blandiana, Andrei Plesu, Gabriel Liiceanu, hasonló eszmék iránt a napokban kifejezett nyitottságát, a Taxi együttes és az ortodox egyház konfliktusát, stb.) jelentkezett a politikai porondon, de kedvez az ilyen föllépésnek a román politikai mezőny hallatlan szétziláltsága is. Egyfelől, hogy a DNA (rulez), más titkosszolgálatokkal és erőszakszervezetekkel karöltve, diktálja a politikai személyiségek fölemelkedését és/vagy bukását, a parlament csupán bokréta az áldemokratikus működés nemlétező kalapján, a technokratának mondott kormány képtelen ügyvezetni, illetve folyton pályát téveszt és politikai vitákba keveredik, az elnök meg hallgat.

És apropó mondandóm lényege a hallgatag elnökről szól, akinek legnagyobb a szerepe és felelőssége a kialakult politikai konjunktúra miatt, és ezért a pénélé vállalhatatlan jelölésében is. Az elnök ugyanis mandátuma első negyedét, és a kampányból megmaradt lendületét, arra szánta, hogy ahogy fogalmazott „saját kormányt” hozzon létre, méghozzá bármilyen áron. Miután nem sikerült zsarolással/fenyegetéssel és ígérgetéssel, átülésre, illetve átállásra bírni elég képviselőt és szenátort – ezek mind-mind a román politikai mezőny rég bevett és standardizált eljárásai – és bizalmatlansági indítvánnyal megbuktatni Pontát, hát a vox populit, a domesztikált/kontrollált civil társadalmat „szólította meg”, felhasználva azt a döbbenetet, amit a Colectiv-diszkóban történt tragédia okozott. Az elnök – az utcára vonuló „civilek” segítségével – elmozdította Pontát a kormányról, de nem sikerült átjátszani a kormányzati hatalmat „saját pártja” kezére, és ezért kompromisszumra kényszerült, technokrata kormányt volt kénytelen személyesen létrehozni és érte felelősséget vállalni. Csakhogy a néphez, a sokszínű és ellentmondásos román civil társadalomhoz való fordulás, „hangjának meghallása”, energiáinak kisajátítási kísérlete és használata, kétélű fegyver. Mert a civil társadalomra való hivatkozás, a szervezett és intézményesített, liberális demokrácia intézményrendszerén kívüli, „unortodox” eljárás, a dolog a visszájára is elsülhet, éppen, ahogyan elsülni látszik. Korántsem Johannis az első politikus, aki megszállni és kontrollálni próbálja az úgynevezett civil társadalmat, ami egy lényegében zavaros, sokrétű és sokfajta, szervezettségét, érdekeit, hátterét, ideológiáját, célkitűzéseit, támogatottságát, stb. tekintve igen heterogén közeg. Megpróbálták ezt előtte a többi politikusok és elnökök is, szemmel láthatóan kevés sikerrel, és megtették – minden bizonnyal, és közvetlen bizonyítékok igazolják is ezt – a titkosszolgálatok és okkult körök, gazdasági lobbik, stb., és azok képviselői is. MM személyében ez a „másik civil társadalom” jelentkezett, és kesztyűt dobott a politikai osztálynak és mindenekelőtt az elnöknek, aki máris elhatárolódott tőle.

Nem hiszem, hogy MM polgármester-jelöltként való futtatásával, hirtelen veszélyesebb hellyé vált volna az ország, vagy a politikai színpad, és a fölösleges hisztéria keltés, a morális pánik fokozása rossz szolgálatot tesz a valóban morálisan érintetteknek. Azt viszont valószínűsíthetem, hogy Johannis legfontosabb szakítópróbája folyik, a mérközést pedig éppen saját pártjával, és az oly gyakran emlegetett civil társadalom, ellentáborával szemben kell megvívnia, és főként kikényszerül a hallgatásból, ha veszít – akár szimbolikusan is – második mandátumának annyi, mondhatja, mint sokkal jobb kiállású elődje tette: „a szeku áldozatává lett”. Ha győz – akár szimbolikusan is – saját pártját, és kedvenc pártelnöknőjét (Alina Gorghiut) győzi le. Az MM színrelépésével láthatóvá lett etnonacionalista, ortodox fundamentalista, ultrakonzervatív, és totalitárius ideológia és mentalitás nem gyömöszölhető vissza a palackba – talán jobb is, ha látható a képviselője – viszont kontrollálni a jelenséget az elnök feladata.