Legyünk korszerűtlenek

Legyünk korszerűtlenek

Amióta a valóság nem tartalom, tényekre épülő konzisztencia, vagy ontológiai adottság, hanem a legtudatlanabb néző, vagy hallgató, esetleg olvasó (akit csak eufemizmusként említek) felfogóképességéhez igazított kommunikáció kérdése, megváltozott a világ. Amióta a „térkép előbbre való a területnél” (Baudrillard – a szimulákrum elsőbbsége), az óhatatlanul torz tükörképek a tükrözött dolgoknál, úgy tűnik, a következetesség a politikusok és közéleti szereplők ellensége, és nem hitelük mércéje. A nyakló nélküli hazudozás a politikai kommunikáció szinonímája, és azért lehet az, mert mögötte valós hatalom van, vele szemben, vagy még inkább alatta, kiszolgáltatottság, eszköztelenség, tehetetlenség. A média terének hatalmi megszállása, annak kísérlete, ami most éppen az AEÁ-ban okoz fölfordulást – ahol még nincs minden veszve, mert a média ellenáll – és ami mondjuk, Oroszországban, Törökországban, Magyarországon és részben Lengyelországban, de szűkebb kis mezőnyünkben, igen, a rommagyar megmaradt, illetve féloldalas és vulnerábilis médiában, zajlik, a hatalom különösen perverz játszmája. Mégpedig olyan játszma, mely a kisemberek – meg ne tévesszen, hogy tudatlanságukban gyakran éppen ők támogatják a hatalmasokat, hogy „népszerűvé”, „közérthetővé”, stb. tegyék a médiát – világát sajátítja ki, és kétség nem férhet hozzá: függőséget okoz. Nem lehet a konteóktól, a manipulációtól, a kamuhírektől és áligazságoktól, stb., az egész szimulált valóságtól egykönnyen megszabadulni, hiszen ezek előítéletekként gyorsan beépülnek a médiafogyasztók tudatába. A félelemnek/rettegésnek különös vonzereje van, közösséget képez, a gyülölet pedig eszkalálódik és egyre többeket berángat bűvkörébe, nem ismer határt, vagy legalábbis amire felismernék, akkorra már késő, nem ismeretelméleti probléma, hanem pszichózis, nevezetesen kollektív paranoia. Ebben a közegben vannak otthon a kor populista/demagóg és paranoias politikus akarnokai, a putyinok, trumpok, farage-ok, erdogánok, és persze az orbánok, és társaik hada, akik előszőr félelmet keltenek, álellenséget „lepleznek le”, manipulált módon tematizálnak, stb., hogy azután faék egyszerűségű álmegoldásokat, egyszerű receptet és útmutatást harsogjanak, melyről sokan elhiszik, hogy működik, még akkor is, ha nyilvánvalóan nem. Az utóbbi néhány évben fölvetett politikai problémák, a nagypolitika ágendái, ilyen szimulált valóságot építgetnek igen nagy szorgalommal. Így lesz először Oroszország szimulált világhatalom (a volt Szovjetúnió „jogos” utódja), az amerikai álom, egy fékezett habzású tv-show foglya, a Fehér Ház pedig inasiskola. Így teljesít Magyarország jobban és egyre jobban, lesz az RMDSz sikere a rommagyarság sikere, mégha arról kódulunk is, a Székelyföld önellátó (itt is van ám „saját láb”), még akkor is, ha az egész ország nem az, ha maga az EU (a világ legerősebb piaca) sem az. Egyre inkább elszektásodik a világ, és egyre kevesebb a manipuláció és propaganda által teremtett sajátosan torz társadalmi valóságon kívülről érkező hang, mely mérce lehet(ne), hogy visszataláljunk a nagybetűs VALÓSÁGhoz. Nemcsak konkrét, hanem szellemi értelemben is pengedrót kerítéseket húzunk föl magunk köré, falakat, mely elzárja a nemzethy barlang kijáratát, mely egyre inkább rövidlátóvá, sőt vakká tesz, és démonizál minden új ötletet, gondolatot és projektet. És ami különös, hogy a közélet és közvélekedés, stb., el- és lebutításában vagyunk mi magyarok, anyaországiak és itteniek egyaránt, de egymástól nem függetlenül, a leginkább versenyképesek, sőt sokak számára útmutatók.

Paradox módon a politikai üzenetek zavarodottsága, és a tanácstalanság, amit a rommagyar politikában (is) látok, az egyetlen remény arra, hogy még van esély a VALÓSÁG újrafelfedezésére. Az a magabiztosság, amivel a putyinok, trumpok, erdogánok és orbánok föllépnek, márcsak kisebbségi helyzetünknél fogva sincs még jelen a közéletünkben, a mainstream hatalmi kommunikációban. És mondom, a bizonytalankodás, bármennyire is paradoxonnak tűnik reménykeltő, mégha kontraproduktív, érdekeink ellen való is. Mert nincs más szövetségesünk csak a megalapozott elvi, értékorientált, és a célracionális politizálás, mégha ezek manapság nem is divatosak, a szív hangjai megtévesztenek, mégha mégoly trendiek is. Ebben az összefüggésben tekintem, némi megengedő malíciával, ami az utóbbi másfél hónap rommagyar politizálását meghatározza, a keménykedést és a bizonytalanságot, a következetlenséget és a korrigálási kísérleteket, a legtöbb fölmerült ügy kapcsán. Jobb lenne a következetesség, a türelmes és átgondolt politizálás, az átláthatóság és a tolerancia, a sokféle vélemény meghallgatása, a nyilvános okoskodás, de még a bizonytalankodás is pozitív, a feltételes megfogalmazások is jelzik, hogy egy merőben kedvezőtlen kontextusban is maradt még valami a józan észből, amire talán építeni lehet a jövőben. Érthetetlen, hogy miért folyunk bele olyan meddő vitákba és napirendekbe, hacsak nem divatmajmolásból, melyekből jól kijönni nem lehet, azaz a politikai nyereség jó esetben nulla, a veszteség szinte biztosan kódolt. Mint a Sevil Shhaideh-ügy, akit először támogatott a szövetség a miniszterelnöki posztra, majd megtagadott, miniszterelnök-helyettesként megszavazott, most majd ott fog kalapozni lobbijában területfejlesztési pénzekért, és hogy kedvező adminisztratív felosztást szorgalmazzon. Vagy a kormány sürgösségi rendeleteinek ügye, a közkegyelemről és a Btk módosításáról, amit először üdvözölt, aztán megtagadott, végül most meg elmaszatol a vezérkar. De példa a korrupcióra is akad bőven, amit képtelen kezelni, álláspontját tisztázni a szövetség, ezért a nyilvánvalóan korrupcióba keveredett Olosz Gergely kitüntetett lehet, de főleg egy kalapba kerülhet másokkal, akik szintén elég nyilvánvalóan, politikai leszámolás áldozatai. De nagy a bizonytalanság a (párt)sajtóval kapcsolatos botrányos ügyekben is, amiket végül sem sikerült elhallgatni, de átlátszóság az továbbra sincs (Apropó, ha jól emlékszem abban maradtunk, „mi” a közvélemény (sic!), a Progress-vezérrel és főcenzorral, hogy az ER helyzetét még meggondolják, újratervezik és a felfüggesztés csak ideiglenes, hát történt azóta valami is?).

Újra kell gondolni egész politikai filozófiánkat az oktatási kérdésektől – ahol csak különféle botrányoktól hangos a mezőny, a tehetetlenségtől, az át nem gondolt, rosszul kommunikált felelőtlen politizálás eredményeitől – a gazdasági és demográfiai kérdéskörig, és a kisebbségi habitusunk megannyi újonnan fölmerülő vetületéig. De főként a tényekre alapozott, a szűkebb/tágabb kontextust föltáró, azt hasznosító projektekre lenne szükség, a közpolitikák minden területén. Talán még nem késő.