Mettől meddig?

Mettől meddig?

A tüntetők hangja – mely számomra leginkább a sok jól sikerült kreatívon, a humoros és mégis lényeget kifejező jelszón, sokszor kézzel készült üzenőtáblán, és skandáláson jön át – egyszerre több mindent kifejez. Először a demokráciát, mint társadalomszervezési filozófiát, szellemiséget, a szólás, gondolat és gyülekezési szabadságot, a beleszólás jogát, a hatalom civil kontrollját, gyakorlásának végső korlátját mutatja meg. A népharagot mutatja, mely megálljt kiált, de nem a rendszert akarja eltörölni, hanem azon belül üzen, tömören és határozottan mutatja meg, végülis, a demokrácia lényegét. Másodszor, a szervezett, illetve intézményesített képviseleti demokrácia korlátait mutatja meg, törékenységét, sebezhetőségét, a demokrácia ideális eszméjéhez méri azt, ami itt és most működik, azaz a demokrácia deficitet igyekszik kiigazítani. Mert végső soron a demokratikus intézményrendszer, a közvetlen, általános és titkos szavazással történő hatalomátruházás, a többségi elv, önmagában nem áll meg. Az a konvenció, hogy egy adott napon, adott kérdésekben és programok mellett konvencionális helyen megjelent ad hoc többség mire és kire voksol, csak akkor válik hatalom és társadalomszervező gesztussá, ha azután a közbizalom, szinte naponta, megerősíti a választás eredményeit, elfogadja a választásokon kialakult erőviszonyokat többségi népakaratnak. Ha meg nem, akkor a rendszer könnyen lebénulhat, az utca hangja eluralkodhat, anarchia és kormányozhatatlanság állhat elő, felfüggesztődhet a köznapi ügyvitel (business as usual), lebénulhat az ország. A győztesek igyekeznek sokkal stabilabbnak föltűntetni többségüket, amit választásokkor szereztek meg, mint amilyen az a valóságban, a rendszer törékeny. Olyan konvenciókon alapul, melyek a maguk során a közvélekedés nagyon is ingatag és vitás körülmények között – sokszor populista, megtévesztésre épülő kampányokat követően – kifejezésre juttatott számszerűsített „erőviszonyain” épül fel. Harmadszor a tüntetés, a politikai véleményeknek az utcákon és tereken való nyilvános kifejezése politikai cselekmény (valójában beszédcselekvés), ami a szimbolumokon, a látványon és a hangerőn, a testi jelenléten és civil kurázsin (bios és logos),  de magán a közösségi élményen keresztül is az engedetlenséget fejezi ki. A háborgó nép – nem szigorúan a demokratikus játékszabályoknak megfelelően, hanem egyéb eszközökkel – mutatja meg, hogy mettől meddig fogadja el a hatalom legitimitását, hogy mennyire bízik a vezetőkben, a politikai establishmentben, és hol van a türéshatára, ahol és amikor már nem. Az utcára vonuló tiltakozók soha nem teszik ki a lakosság többségét a szó matematikai értelmében, mégis nagy számukkal és elhatározottságukkal a nép akaratát fejezik ki, olyan politikai véleményt, amit azután minden bizonnyal a többség is magáénak vall. A proteszt kivonulásokon megjelenő vox populi sajátos eszközeivel képes meggyőzni a hallgatag többséget, és nota bene, azok is úgy érezhetik, hogy általa kifejezésre jutnak elvárásaik, akik különféle okokból nem vesznek részt a voksoláson, akiknek nincsenek eszközeik hangjuk hallatására. Vitatható, hogy mekkora tömeg kell ahhoz, hogy komolyan vegyék, hogy elérje a médiák és fogyasztóik, és főként a hatalom, ingerküszöbét. És az is, hogy mennyire tudatosan kell a tiltakozó gyűléseket megszervezni, hogy látható/hallható legyen az üzenet, amit kifejezni és közvetíteni akarnak. Ami most történik, minden bizonnyal eléri ezeket az ingerküszöböket, hiszen Románia ’89 utáni történelmének legnagyobb tüntetései zajlottak a hét végén.

Ezuttal a kiterjedt tiltakozó megmozdulások szimbolikus vonatkozásaira igyekszem koncentrálni, amikor azt mondom: csak úgy érthetjük meg a vox populi mély üzeneteit, ha erre a szimbolikus szintre és nem a konkrét megvalósítási tervekre, vagy a jogtechnikai, meg a kormányozhatóság pragmatikus vonatkozásaira koncentráljuk értelmező eljárásainkat. Hiszen a népharag nem egy konkrét szabályozás konkrét cikkelyének valamely paragrafusaira reagál, hanem egyfelől az eljárásra – „éjjel”, a közösség kizárásával hozott döntés – másfelől arra, hogy percepciójában minden könnyítés, ami a korrupciós büncselekményeket illeti csupán a korrupt politikusoknak kedvez. Ha most megtehetik, hogy „maguknak” hoznak törvényt, megkerülve a parlamentet, a közvéleményt, a nyilvánosságot, stb., akkor ezt minden bizonnyal más kérdésben és máskor is megteszik, és ezt nem akarja megengedni a köznép, itt kiállt nemet. Másfelől pedig, a nép nem jogtudós és nem a jogi megfogalmazások ügyvédi okoskodásai érdeklik, hanem a nagy kép, az üzenet, amely azt mondja: ha egyesek megúszhatják korrupt cselekedeteiket, akkor ezzel szabad út nyílik másoknak is, hogy garázdálkodjanak, visszaéljenek hatalmukkal, basáskodhassanak, miközben mélyen a közpénzek zsákjában jár enyves kezük (következmény etika). Nem elhanyagolható ugyanakkor az általános, a mostani kormányrendeletektől különböző okokra visszavezethető üzenet sem, mégpedig az, hogy szinte általános a bizalmatlanság a politikai osztállyal kapcsolatban. A közbizalmatlanság már-már a képviseleti demokrácia intézményeit kezdi ki, és előtérbe – legalábbis egyelőre – a közvetlen demokrácia intézménye, a politikai vélekedések közvetlen kifejezésének szintén ismerős (lásd. népszavazás, amit most Johannis kezdeményezett is) és demokratikus intézménye kerül. Az utca hangja még korrekciós tényezőként a fékek és ellensúlyok (a liberális demokrácia intézményeinek) megerősítését akarja, és nem konkrétan a DNA-t, vagy a kétes körülmények között működő, éppen leleplezett ügyészségeket élteti, mégha a jelszavakból ez is kiolvasható, hanem a jogszerűséget védi, azt, hogy mindenki egyenlő legyen a törvény előtt, és senki ne legyen a törvény fölött. De, amennyiben a hatalom nem mutat rugalmasságot, képtelen dialógusra és megegyezésre törekedni, és azt szimbolikusan is megjeníteni, a követelések radikalizálódhatnak és már nem korrekciót, hanem a rendszer eltörlését követelheti az utca hangja. Nem beszélve arról, hogy az ellentüntetések polgárháborús hangulatot, sőt helyzetet teremthetnek, ami eltéríti az egész folyamatot, és kontrollálhatatlan anarchiába torkollhat, és végül mindenki veszíteni fog, a társadalom alapszövete sérül.

Nem állítom, hogy könnyű lenne, de nincs más alternatíva, minthogy párbeszédet kezdeményezni a tiltakozókkal és kompromisszumos megoldásokat keresni, nincs ideje a taktikázásnak, immár túl nagy a tét, és minden az időzítésen múlik.

És nem is érdemes, nem is logikus, külön beszélni itt a rommagyar társadalom és politika kérdéséről, hiszen a ’89-es együttmozgást követően talán először vált – legalábbis jelképesen – megélhetővé, hogy egy társadalom és polgári közösség vagyunk (bár sokaknak ez egyáltalán nem tetszik) a román társadalommal, és együtt mozgunk azzal. Mert végső soron ugyanazok az intézmények irányítanak, törvények, jogok és kötelességek, stb. vonatkoznak ránk is – mégha a forrófejűbbek ezt váltig tagadják is – mint a többségi társadalomra. Jó az esély a kohézió megerősítésére, de el is ronthatják, az időzítés, a politikusi intuíció itt a kulcsszó, és ha túltolják, a korruptak elleni indulatok, az utca hangja, más célközösséget, vagy bűnbakot kereshet, és találhat magának. Óriási kár, végzetes hiba lenne.