Vonuljunk haza

Vonuljunk ... haza

A hatalom birtokosainak, szemmel láthatóan nem kis meglepetést okozott, hogy miután igyekeztek – egyelőre az ígéretek, és a költségvetési-tervezet szintjén, de markáns módon föllépve – fizetés- és nyugdíjemeléssel megnyerni maguknak a lakosságot, mégis igen jelentős tömegek vonultak utcára tiltkozni, nem anyagi, illetve szociális jellegű követelésekért, hanem korrupció-ellenességből és a jogállam védelmének/kiépítésének igényével. Elszámolták magukat Dragnea és tsai, amikor úgy vélték, az embereket csak a viszonylagos anyagi jólétük érdekli és mozgosítja, az egyéb téren jelentkező „relatív hiányok” meg nem. A polgárok, illetve azok egyrésze, egyre inkább a feltörekvő, ifjabb, urbanizált és iskolázott (hipszter) társadalmi réteg került a politikai mozgalmak előterébe, akik nemcsak az anyagi körülmények, a szegénység és egyenlőtlenség, hanem a jogállammal, az igazságossággal, a mindent átszövő korrupcióval kapcsolatban is átélik a „relatív hiányt”. Feldühíti őket, hogy nincs valódi jogállam, hogy a politikai osztály „magának” hoz szabályokat, és a politikai pártok patrónus-pártok, azaz zsákmányszerzésre és nem képviseletre, a köz érdekének szolgálatára törekednek. De általában, a jelzett csoportok egyre kevésbé tűrik, a szakadékot, mely az ígéretek és a megvalósítás, illetve a megtapasztalt valóság és az között tátong, hogy minek kellene lennie, egy hosszúra nyúlt átmeneti időszak végén.

Rosszul gondolták, akik azt képzelték, hogy erőből, sőt a szabályos utat megkerülve hozhatnak sürgösségi rendeleteket, olyan érzékeny területeken, mint a közkegyelem és a Btk, valamint a perrendtartási törvény, korrupcióra (egész pontosan hivatali visszaélésre) vonatkozó cikkelyei.  Pedig tanulhattak volna az előzményekből, hiszen ha a jobboldalnak mondott ellenzék előtörténete nem foglalkoztatta, legalább a Ponta-kormány bukása közvetlen előzményként, figyelmeztethette volna a kormányt az elégedetlenség, a düh, és a követelések radikalizálódási lehetőségére. A mostani tüntetések csak mértéküket tekintve kivételesek, hiszen előzményként ott vannak a Raed Arafat elmozdítása elleni spontán tiltakozások (2012), a Verespatakért folytatott megmozdulások (2013), és főként a Colectiv-tragédiát követő dühös, kormánydöntő föllépések (2015), amelyek szintén nem bérkövetelésekért, vagy adókönnyítésekért folytak, hanem a jogszerűségért és a korrupció ellen, mely nemcsak a jelszavak szintjén öl. Továbbá azért képtelen kezelni a kialakult helyzetet a hatalom, mert rosszul értelmezi a helyzetet és azok karakterét, osztály és társadalmi hovatartozását, akik a tüntetések derékhadát adják. T.i. az iskolázott városi, idegen nyelvet beszélő csoportokat, a „belülről irányítottság” jellemzi. Szemben a többnyire „tradíció vezérelte” szülők/nagyszülők generációjával, magatartásuk eltér azok iránytűitől, elvei vannak és nem részletesen kidolgozott ritusai, vagy szigorú eljárási módozatai (David Riesman), viszont az elvek mellett stabilan kitart. A jelenlegi hatalom és az RMDSz egyre inkább csak az idősebb generációt, a tradicionalistákat, és vidékieket, az inaktivakat és alacsonyan iskolázottakat, képes megszólítani, és egyre kevésbé az új generációt, amely lassan átveszi a mozgalmak fölötti kontrollt. Az utcai tüntetők ugyanakkor nem is „kívülről irányítottak”, jelszavaikban, megnyilvánulásaikban egyaránt nonkonformisták, ezért az az igyekezet, hogy rájuk fogják, hogy többé-kevésbé okkult háttérhatalmak által vezéreltek, mint Dragnea és tsai üzenik, kudarcot vall. Meglehet vizionáriusok a tüntetők animátorai, mégsem könnyen vihetők el, jogi csűrés-csavarással a tények-utáni, illetve az alternatív tények világába, amivel szintén kísérletezik a hatalom, szemmel láthatóan sikertelenül.

Nehezen megválaszolható kérdés, hogy mikor kell abbahagyni egy tiltakozó-akciót annak tetőpontján, amikor vélhetően már nem lehet fokozni a további jelenlét nagyságát, vagy érdemes utcára menni a csúcspontot követően is, amikor leszálló ágban van a jelenlét, az intenzitás. Azt gondolom viszont, hogy most jobb húzás lenne (egyenesen stratégiai húzás), ha felfüggesztenék a tüntetéssorozatot annak szervezői. Miért? Mert egyfelől most még úgy értelmezhető, hogy sikerült elérni a közvetlen célokat, a sürgősségi rendeletet a kormány visszavonta, az igazságügy miniszter lemondott, csatát nyert a vox populi, és felhívta a nemzetközi közvélemény figyelmét is harcára, pozitív képet közvetített sajátmagáról, sőt az országról is. Egészen mostanig – az ultrák kísérletét leszámítva, amit sikerült helyén és idejében kezelni – békés maradt és ugyanakkor sem párt, sem külső nyomáscsoport nem sajátította ki, nem térítette el a tüntetéseket, eredeti korrupcióellenes célkitűzéseitől, nagy szó, de tiszta tudott maradni, ebből a szempontból is. És adjunk az ikonográfiára, a látványra is, azt hiszem nem lesz már fölemelőbb látvány, mely a nemzetközi médiák ingerküszöbét is eléri, sőt főoldalra helyezik, mint a telefon-világításos Victoria-tér, a mintegy háromszázezer tüntetővel. Ezt is kár lenne egy lehangoló, alig pár ezer embert mozgosító, rezignáltságot sugalló képekkel lerombolni. Másfelől pedig a további nyomásgyakorlás, az eszkalálódó követelések – amelyekről nem tudni meddig mászhatnak fel, az igények maslowi piramisán – pedig már a demokratikus játékszabályok határmezsgyéjén, illetve azon is túl vannak. Miért? Mert a kormány parlamenti megerősítést nyert azáltal, hogy a sebtében benyújtott bizalmatlansági indítvány, mint várható volt, elbukott. Mert nem sikerült a PSD-t belülről megosztani, vagy a PSD-ALDE-t egymás ellen fordítani – ez ugyan nem volt explicit célkitűzés, de kormánybuktatáshoz ez kellett volna – és így esélytelen a kormány lemondatása. Románia formálisan alkotmányos, képviseleti és liberális demokrácia, és ezt még akkor is érdemes megőrizni, ha valóban és sok esetben csupán formális. A tüntetők eddig a hatalmi ágak közötti egyensúlyt és nem az egyik vagy másik fél, a törvényhozó, a végrehajtó és az igazságszolgáltató ágak közötti egyenlőtlenség valamely fél javára való átbillentését követelték. Úgy érezték a jelenlegi kormány unotodox intézkedéseivel, amivel korrupciós bűncselekményeket akartak dezinkriminálni, a büntethetőségűket csökkenteni, elfogadhatatlan és ezért hajlandók voltak – az egyébként korrupció-gyanús – ügyészségek-bíróságok védelmére kelni.

Johannis is félgyőzelmet aratott, megmutatta, hogy képes maga körül hatalmi erőteret nagyon gyorsan létrehozni, illetve mozgosítani, és a kiírandó referendum, minden bizonnyal meg fogja erősíteni a korrupció-ellenes föllépés népszerűségét, az elnökével együtt.

Ajánlom, maradjunk családunkkal, barátainkkal esténként, de vigyázó tekintetünk a hatalmon tartsuk, és mozduljunk, ha ismét kell!