Beszéljük meg
Miközben egyre inkább a
népszerűség, a könnyen fogyaszthatóság (a közbeszéd, sőt maga az, amit
kultúrának nevezünk, egyféle junk food, fogyasztása pedig a fastfood-kultúra
felületességéhez, az instant-kávé és coca-cola fogyasztásához hasonlatos.
Ilyen körülmények közepette, a kommentariátus bekiabálásainak mezőnyeiben, a
tudatlanság, a szellemi restség, könnyen erénynek tűnhetnek föl.), az egyetlen
szempont, a dolgok megítélésekor, úgy vélem – különösen sajátos, kisebbségi
közéletünk esetében – a racionális érvelés kultúrájának megerősítése lenne a
célszerű. Meggyőződésem, hogy miközben éppen az ellenkező irányba haladunk
(kritikus szerkesztők-publicisták kirugása, cenzúra, kulturális lap
beszüntetése, a közbeszéd határainak, a nyilvánosságra tartozó dolgok körének hatalmi
szóval való beszűkítése, stb.), vagyis eltávolodunk azoktól a konszenzusoktól (preszuppozíciók),
melyek a kisebbségi politizálás eddigi keretét adták, valódi esélyt mégiscsak a
racionális cselekvés, (a Max Weber által jellemzett négy cselekvéstípús közül,
ma jószerével csak az affektív és a tradicionális dívik és egyre inkább háttérbe
szorul a célracionális és értékracionális cselekvés, és diskurzusok, ami már
általában a demokratikus rend válságával egyenlő), a társadalmi párbeszéd
megújítása és a konszenzusteremtés új gyakorlatának a kialakítása (a konszenzusra
orientált „kommunikatív cselekvés” szabályainak újragondolása és használata) jelenthet. Az a tény, hogy egy emberöltő alatt
sem alakult(/hatott) ki, a kisebbségi társadalom belső demokráciájának
intézményes kerete és gyakorlata, még fontosabbá teszi, hogy ne illúziókra és
érzelmekre, hanem a racionális megegyezés gyakorlatára („deliberatív demokrácia”
– Habermas) alapozzuk a kisebbségi politizálást. A rommagyar társadalom közös
problémái, csak nagy leegyszerűsítésekkel, tabusítással, elhallgatással és erősen
körülményesen értelmezhetők és fejthetők ki a jobb-bal, vagy akár liberális,
illetve egyéb klasszikus politikai doktrínák keretében, azok bevett elveinek
alapján. Mindenki meggyőződhet róla, hogy abszurdum mondjuk a jobboldali,
konzervatív/populáris politikai doktrína eröltetése számos, a kisebbség
szempontjából lényegbevágó közpolitika, nevezetesen szociálpolitikák, esetében.
Fölösleges is ezt eröltetni, kontraproduktív és hitelteleníti a politizálást, minden
szociológiai mérés azt mutatja t.i., hogy első helyen a hagyományosan a baloldalhoz
kapcsolódó szociális és gazdasági/munkaerőpiaci politikák foglalkoztatják a
rommagyar szavazókat. Miért kell(ene), a mi képviseletünknek, a jobboldali, és,
hogy az abszurd teljes legyen neoliberális, (miközben a liberális jelző,
felvett és kritikátlanul elfogadott importként, szitokszó) egykulcsos
adórendszert támogatni, a progresszív adózás helyett? A magam részéről, de
gondolom nagyon sokakkal egyetértésben, örvendetesnek tartom a kisnyugdíjak
adózásának eltörlését. Ezt lenne érdemes kiterjeszteni, vagy legalább részben
bevezetni, mondjuk egy alsó 8%-os jövedelemadót alkalmazni, a minimálbérre is,
úgy, hogy a legnagyobb jövedelmekre nagyobb adót kivetni, hogy pótolni lehessen
az így kieső költségvetési bevételeket. Másik példa az intoleráns beszéd, a
gyűlölködő politikai kommunikáció térhodítása (egyelőre kampányban, de egyre
szélesebb körben), mely nem lehet a kisebbségi politizálás háttere, miközben
toleranciáért, a másság elfogadására, sőt tiszteletére apellálunk. Egyáltalán a
türelmetlenség, a másság tagadása, valóban keresztény/konzervatív és jobboldali
„értékek”, melyeket védeni és promoválni kell? Különösen adott helyzetünkben,
kontraproduktív ez, akárki meggyőződhet róla, hogy semmiféle pozitív eredményre
nem vezet. Jó lenne legalább, tényekre alapozott, racionális vitát folytatni
erről is, de hát mi mindenről kellene végre kifejteni és nem csak hatalmi
szóval kommunikálni, manipulációval elfedni, illetve elhallgatni, tabusítani a
dolgokat?
Sajátos helyzetünkben a politizálás
hátterének érvelő kifejtése, a politikusok viselkedési motivációinak, és
mintázatainak stb., nyilvános megjelenítése, azután a megvitatása és konszenzus
kialakítása, nemcsak egyszerűen követendő gyakorlat, a jólneveltség és jóízlés kifejezője,
hanem a nyilvánosság értelme, és egyben a demokratikus intézményeket és
eljárásokat, a hiányzó szabályozásokat potló (a „diskurzus rendje” – Foucault – a közélet, a nyilvánosság és a
politizálás rendje is, hiszen a kommunikációra való nyitottság az ember
antropológiai sajátja) gyakorlat kell(ene), hogy legyen. (Kelemen Hunor, és
cenzorának válasz-féléje egy sajtóetikai kérdéssel kapcsolatban, sokak számára,
udvariassági gesztusnak tűnik, vajon miért? Vajon miért hagyjuk, hogy cenzorok
és egyéb hatalmasok jelöljék ki még azt is, hogy hol vannak a nyilvánosság
határai, és ezzel azt is, hogy mi a közérdek, mi tartozik a szavazókra és mi
nem?). A racionálisan átbeszélt tényszerű valóság, és a kialakított
konszenzusok, nemcsak megalapozzák, legitimálják a kisebbségi politizálást és
annak szóvívőit, hanem sokak (ideális esetben az egész választóközönség)
bevonását teszik szükségessé, aktivizál és mobilizál. Ez az eljárás, a dolgok
minél szélesebb körben való megvitatása, a problémák érvelő kifejtése, a
közbeszédben való részvételt tennék nemcsak lehetővé, hanem szinte kötelezővé. A
dialogikus diskurzus, az érvelőknek a döntésekbe való bevonása lehet(ne) az a
demokratikus intézmény, és eljárás, amely nemcsak az illúzióját, a
szimulákrumát, hanem a lényegét, a formáját és tartalmát ad(hat)ná a „belső” kisebbségi
politizálásnak. Egyszóval, a valódi párt-pluralizmust, és a demokratikus
szabályok hiányát, hitelesen és legitim módon építe(het)nénk át a racionális közvita,
a nyilvános konszenzusépítés szabályainak rendszerére. Az átláthatóság, a részvétel
nyilvános szcénáját épít(het)nénk ki. És a vélemények sokfélesége, nem pártpolitikai
alapon és szinten, hanem az „életvilágok”, a hétköznapi tapasztalatok és a józan
ész, deliberatív, mérlegelő sokféleségeként jelentkez(het)ne, működ(het)ne,
ráadásul ezt egyben hitelesítené is a vita, és a vitakultúra, maga. Az így
kialakított, közmegegyezésen alapuló, álláspontokat azután – még a nem így
fölépített és működtetett – szélesebb politikai mezőnyben is sikeresen és
hitelesen le(het)ne képviselni, annak a bizonyosságával, hogy mögötte egy a
konszenzuskialakítási mechnaizmusok által strukturált és legitimált közösség
áll.
Ehhez viszont, olyan médiatérre,
olyan kommunikatív eszközökre lenne szükség, melyek a kényszermentes mérlegelést
és megegyezést támogatnák. A sajtószabadság ezért, minden más politikai (és jórészt
kulturális) intézménynél fontosabb kell(ene) legyen számunkra, rommagyar
közösség számára. Bővíteni és nem szűkíteni, kell(ene) a médiák terét és
sokszínűségét, elérhetőségét, a beleszólás lehetőségeit kell(ene) támogatni,
igen, anyagi ráfordítással, civil összefogással, és politikai ráhatással
egyaránt. Ha van esélyünk a megmaradásra, a fejlődésre, a közérzeti komfort
megteremtésére, az a kultúra terén, a kultúra segítségével lehetséges csupán. A
vitakultúra és a megegyezésre törekvés, a konszenzus-keresés/teremtés, ennek
szerves része, és ugyanakkor a politikai ténykedés alapja kell(ene), hogy
legyen. Különösen fontos, hogy a rommagyar mediatikus teret, mely ezidő szerint
rosszul strukturált, alulfinanszírozott és szétesőben, leépülőben van, stb.,
kontextusában értelmezzük és újragondoljuk, civil társadalmi működésmódozatra
állítsuk, az állampolgári részvételre és beleszólásra, a civil kurázsira
építsük. Még akkor is, ha nem piaci és nem civil társadalmi alapon (crowdfunding)
működik a támogatási rendszer: a tabusítás, elhallgatás/elhallgattatás, a
nyilvános vita tereinek és a
sajtószabadságnak szűkítése, ahogy mondani szokás, több, mint bűn politikai
szarvashiba. Árát pedig nem is a fellelősség elől folyton menekülő politikusok,
hanem az egész rommagyar társadalom fogja megfizetni, garantáltan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése