Csendes politikai karnevál
A rendszeres időközönként
megtartott helyi jellegű választások rengeteg és nagyon szerteágazó területen
fejtenek ki hatást a helyi közösségekre, és végső soron az egész társadalomra, megmutatják, azt is hogy hol tart ma, és azt
is, hogy merre veszi irányát. A választások (nagymértékben vagy egy kicsit)
mindig egy-egy szakasz végéről és egy új kezdetéről szólnak, nem érdemes
eltúlozni ezt a gyakran hangoztatott tényt, viszont elhallgatni sem érdemes,
hiszen életbevágó momentumok az ilyenek. A közösségek történetének alakulását
alapvetően befolyásoló politikai folyamatok legláthatóbb pillanatairól
beszélünk, szerencsés esetben, számadásról és tervek ismertetéséről a politikai
idő folyásának, a közéleti cselekvés alakulásának struktúrát adó mandátumokról.
A választások azok a kiemelt pillanatai a politikának, amikor a választott
képviselet és a szavazó négyévente egyszer, szemtől szemben találkoznak és
amikor ez utóbbi van viszonylagosan hatalmi helyzetben, és az előljáró a kiszolgáltatott,
az aki voksokért, ha nem is esdekel, de kéri azokat, és cserében ígér. Ugyanakkor
a választások a régi képviselet visszahívása és az új felhatalmazása, annak az
erős politikai eszköznek kell(ene) lennie, amikor gátat lehet vetni a
hatalomnak, különösen az azzal való visszaélésnek, amikor a civilek és hatalom
nélküliek fölléphetnek a hatalmasok ellenében, amikor közvetlenül beleszólhatnak
a képviselet és a képviselők dolgaiba.
Mielőtt legyintenének és hegyi
beszédként lefumigálnák kijelentéseimet, hadd jelezzem: magam is tudom, hogy a leírás
ideáltipikus, azaz olyan időkre és helyekre vonatkozik, melyek aligha
valóságosak, nem a meglévő valóságról (a Sein-ről), hanem az ideálisról, a
kívánatosról szólnak, arról, ahogy a dolgoknak lenniük kellene (a Sollen-ről). Ezzel
szemben tudjuk és tapasztaljuk, hogy a választási eljárás és a kampány igen
gyakran és nagyon sok helyen politikai karnevál, groteszk színjáték, jelmezes
népünnepély, harsány ki- és fölvonulás, melyben a hagyományos, a megszokott szerepek
fölcserélődnek, a dolgok rendje – egy megadott időre és korlátozott térben – megváltozik.
Álarcok kerülnek elő a sufniból és járják harsány táncukat, és álarcok hullnak
le, látni engedve, amit addig az „úri modor”, a hatalmi szerepek színjátéka, a
köznapok szürkesége eltakart, megmutatva a politikusok/előljárók „másik” arcát,
pillanat amikor a hatalom úgy tesz, mintha a néppel barátkozna, mintha egy
asztalnál ülne, ugyanazt a főtt kását enné, s még böffentgetne is melléje.
Mondom a választások sokszor csak arról szólnak, hogy a hatalom úgy tesz,
mintha engedné magát meg-, illetve legyőzni a választópolgárok által, nem
egyszer azért, hogy azután megújult erővel térjen vissza a saját hatalmi
érdekeihez, hogy legitimitást szerezzen ahhoz, hogy tovább basáskodhasson a
sokak fölött, hogy az elöljárók visszaéljenek hatalmukkal, hogy bebetonozzák
azt, hogy újabb álarcok mögül nézzennek le ránk a megerősített fölsöbbségtudat
kaján vigyorával.
Nem állítom, hogy a most folyó
választási procedúra és a kampány mindenhol csupán politikai karnevál (afféle az
ókori Rómát idéző Saturnalia, melynek elteltével minden visszaalakul régi
önmagává), de azt igen, hogy távol áll az ideálistól. Kezdve az új
szabályozástól, mely a szavazatok szétszóródásának és a kevesebb
legitimitásnak kedvez, és bezárólag a megfélemlítettségből, no meg a fellengzős
magabiztosság keverékéből származó jellegtelen
kampányig. Nincs értelmes közvita (talán Bukarestet leszámítva) és föl sem merül az eddigiek elszámoltatása, de
igazi politikai programokat sem látni, olyanokat melyek legalább a
megvalósíthatóság és a közhasznúság lehetőségével kecsegtetnének, és túlontúl
sok az „egzotikus” jelölt, a karneváli figura, és a láthatatlan
„biztos befutó”. A helyhatóságok tevékenységét pusztán fizikai/infrastrukturális
fejlesztésekben elgondoló – kampányokban épül a legtöbb autópálya, víz- és
csatorna vezeték, iskola, óvoda, kórház és játszótér, stb. , no nem betonból, aszfaltból, téglából és acélból, hanem szavakból – legtöbb jelöltnek eszébe sem jut, hogy
vannak/lehetnének más prioritások is. Amit a legkevésbé látok a tervek között,
az a helyhatósági tevékenység megújítása, modernizálása, mondjuk az
e-adminisztráció bevezetése, a participatív-büdzséképzés, elszámoltathatóság és
az átláthatóság növelése, az engedélyeztetési eljárások egyszerűsítése, az egyablakos
ügyintézés, a kapcsolattartás és tájékoztatás új formáinak létrehozása, a bürokratizmus
csökkentése, stb. Jellemző, hogy még akik újító szándékkal lépnek föl, azok sem
képesek fölvetni sem, a máshol már rutinszerűen működő új adminisztrációs
formák kérdését (tisztelet a kevés kivételnek) és ez sokat elárul
elmaradottságunkról, és sok esetben az elszigeteltségről is, melyben hétköznapjainkat
éljük. Kevés, nagyon kevés a tudás, az adminisztratív know how a
helyhatóságokban, és az innováció, az
új megoldások keresése, ha egyáltalán lehetséges, még attól is kevesebb. Úgy
tűnik az innováció, az új iránti nyitottság nem trendi, nem divatos tájainkon,
nekünk a régi rossz beidegződések, mentalitások, a
jó korrupt adminisztráció megörzendő érték (és erre a
maradi tradicionalizmusra hallatlanul büszkék is vagyunk!), a merre tovább
kérdése el sem hangzik. Viszont annál nagyobb a múltbaforduló hajlam, sok
helyen a hangadóknak a múlt a jövő, mégpedig egy olyan múlt, mely fogolyként
tart, kezünk-lábunk megköti, esélyt
sem ad a változásra, a megújulásra. Erre a rosszul kondicionált,
demokratikus politikai kultúrával nem rendelkező választók is vevők, különösen
ott, ahol semmi más csak etnikai
mozgosítás folyik, mindkét oldalon, a múlt szimbolumainak újboli kisajátítása,
anélkül, hogy ezek priorítását, előremutató jellegét (ha ugyan van nekik?)
egyáltalán fölvetnék.
Mégsem
haszontalan dolog résztvenni a voksoláson, mint ahogy nem értelmetlen
leírni az ideálisat, hiszen egyébként mihez mérhetnénk a „világot”, még a legeltorzultabbat
is. A távolmaradók úgy járnak, mint az egyszeri emberek, akik végigizgulják a
lottóhúzást miközben eszükbe sem jut, hogy ők maguk még szelvényt sem
váltottak, hogy nyerhetnének? Meg aztán a politikai hatalomátruházás, az elöljárók
ki- és megválasztása, annak eredménye, mindenkire kihat, azokra is, akik távol
akarják tartani magukat a „rusnya politikától”, hiszen ezzel nem tesznek mást (Max
Webert parafrazálva), minthogy másokra ruházzák át azt az egyetlen lehetőséget,
amivel beleszólhatnának: saját voksukat veszejtik el és ezzel engedik profitálni a magánhasznukat leső korrupt
politikusokat. A politikai folyamat nem áll meg, hanem mások döntései alapján
folytatódik, egyszóval illuzórikus azt gondolni, hogy a távolmaradás, a
részvétel megtagadása jobbá teszi a világot, miközben persze, opciót fejez ki
az is, csakhogy, ha úgy tetszik passzívat, a feladást közvetíti. Mintegy igaznak
és valósnak ismeri el a politikai karnevált, érzése szerint nem vesz részt
benne és a partvonalról nézi azt, de közben éppen mert passzív fogyasztója, és
többnyire kárvallotja annak, még a dolog kellemes, bizsergető érzéséből sem részesül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése