Posztmodern sárkányok, sorosok és boszorkányok

Posztmodern sárkányok, sorosok és boszorkányok

Elképzelni is nehéz, hogy miféle csodának kellene történnie ahhoz, hogy a régi, hagyományos politikai pártok képesek legyenek magukat megreformálni, úgy a saját doktrínájuknak (ha úgy tetszik ideológiájuknak. Az ideológiák maguk is leegyszerűsítő ábrázolásai és magyarázatai a komplex társadalmi valóságnak, hiszen csak egyik vagy másik politikafilozófiai nézetrendszer szempontjai szerint hajlandók végiggondolni és kommunikálni mondandójukat, viszont egyfelől helyet hagynak más interpretációknak és magyarázatoknak, ugyanakkor sokkal összetettebbek, árnyaltabbak a ma divatos összeesküvés-elméleteknél, és nyelvi szempontból is sokkal gazdagabbak.) megújításával, a jelenkor bonyolult társadalmi, gazdasági, vagy akár kulturális és technológiai kihívásaira adott új válaszokkal, a komplex valósághoz való igazodással, akár úgy, hogy a szervezetet, a pártokban érvényes intézményi kultúrát (a zsákmányszerzés logikáját megtestesítő működési módokat, a klientelizmust) megújítanák. Ezért a politikai mezőny szemmel láthatóan, és egyre fokozottabb mértékben tolódik a populizmus, a paranoias politikai stílus és ideológia fele, mely egyre inkább azt harsogja, hogy minden más ideológia, politikai filozófia halott, és ezért nem azok megújításán, hanem kiszorításán kell munkálkodni. Aki ma a hagyományos háromosztatú ideológiai mezőny halálát vizionálja és hirdeti, az lényegében (a legyakrabban, xenofób és menekültellenes, programatikusan politikailag inkorrekt, stb.) jobb-, vagy (formálisan antikapitalista) baloldali populista. Térhódításukhoz a hagyományos pártelit tehetetlensége, telhetetlensége és korruptsága, önreflexív és önkritikus képességeinek fokozatos elvesztése, a pártok lassú kiürülése és erodálódása nyújt, akarva-akaratlanul is segédkezet.

Miközben nem kevés perverz élvezettel temetik a hagyományos politikai doktrínákat, a mindenoldali populisták – és hangos szószólóik, kiszolgáló értelmiségük és csatolt részeik, a trollkodó, vagy identitásukat névvel vállaló elektronikus csőcselék – tenyerüket összesúrolva készülnek a vidám torra, aközben észre sem veszik, ha meg látják azt bűnös, és cinikus hallgatással elfödik, hogy a szélsőségnek ágyaznak meg. A szélsőségek előretörése a klasszikus nyugaton, valódi szélsőjobber, és szélsőbalos pártok és jelöltek – az előbbiek közül lásd., Trump, Hofer, LePen, Farage, et Co., illetve a Pegida, stb., az utóbbiakra példa, a Syriza, vagy a spanyol Podemos – megjelenésével, vagy előretörésével és hangos agitálásával, zajlik. K-K-_Európában pedig, inkább – viszonylag gyenge szélsőjobb, vagy szélsőbal mellett – a néppártok radikalizálódásával történik, jól jelzi ezt mindenekelőtt a Fidesz-KDNP, vagy a lengyel konzervatív-keresztény (PiS) kormánypárt extrémizmus fele való eltolódása, szélsőséges populizmusa. Az is jellemző, hogy mérsékelt-populista, vagy látszólag klasszikus keresztény-konzervatív programmal kerülnek hatalomra, és utóbb mozdulnak el a szélsőséges populizmus irányába. Nem mellesleg, a magyar kormányzó pártok úgy lettek másodszorra is megválasztva, hogy, azon kívül, hogy a szélsőséges populizmus, az illiberalizmus (whatever this mean) a vezérkultusz, az európaellenesség irányába viszik tovább a kormányzást, semmit sem ígértek. Ugyanakkor azt is elfelejtették közölni, hogy közben egyre inkább, csupán ahhoz a belső kör határán lebegő kliens-, illetve vazallus csoporthoz szólnak, mely kevés pénzért hajlandó  (elCÖFösítik a társadalmat, illetve álkonzultációval és kampányokkal), mondvacsinált visszaigazolást produkálni, békében hagyva, sőt elfödve a belső kör garázdaságát, az állam maffia-módszerekkel való szétlopását. Ezt szolgálja az is, hogy gátlástalanul átnevezik a strukturális korrupciót, az állam megszállását, és módszeres, valamint előre ad-hoc törvénykezéssel lepapírozott kifosztását, politikai krédónak nevezik (lásd. Lánczi-interjú). Egyébként, ahogy Orbán kifejtette „bármi megtörténhet”, midenféle populista beetetéshez és népbutításhoz eszközként nyúlhatnak a hatalmasok és lavírozhatnak kényük-kedve szerint, mondjuk a nyugati támogatások (sőt a „nagyobb tisztelet”!) kikövetelése, és a keleti despotizmus dícsérete között, anélkül, hogy bármiféle ellentmondást (kognitív disszonanciát) észlelnének a híveik.
A populista paranoiából nem vezet visszaút a pártszerű, demokratikus, politikai pluralizmushoz – legalábbis nem ismerünk rá példákat –, viszont annál inkább a szélsőségességhez, aminek egyik legfontosabb markere, a köznyelv kisajátítása, illetve a szóhasználaton, a sajátos zsargonon, keresztül történő kommunikációs megszállása, másfelől pedig – és az elsőtől egyáltalán nem függetlenül – az összesküvés-elméletek, a konteók rákszerű elburjánzásának (lásd. III. Birodalom hasonló propagandafogásait, ahogy az Victor Klemperer leírja, lásd. még erről, Papp Kornélia, és Marsovszky Magdolna) manipulatív elterjesztése, aminek tanúi lehetünk. A végletesen populista propaganda nyelve sivár és manipulatív, de szinte minden esetben egyszerre szentimentálisan giccses és ugyanakkor harcias-háborús retorika (Mártonfi Attila), erősen leegyszerűsítő kliséken és képszerű elemeken keresztül sikerül elfednie a valóság bonyolúlt összefüggéseit.

A magyar nyelvterületen egyre inkább teret hódító népszerű konteók motívumai, amilyenek a sorosozás, háttérhatalmazás különféle formái, a legelterjedtebbek. Azért tartják, minden racionális érv ellenében magukat, mert a hatalom nemcsak legitimálja, hanem szinte hungarikumként, maga terjeszti azokat és nemcsak a suttogópropaganda, a fizetett vagy elbűvölt, egyfajta misztikus vallási transzban tartott trollkodók és álújságírók, hanem a fő ágensek (miniszterelnök, miniszterek, pártvezetők, parlamenti elnök, stb.) révén, kormányzati kommunikáció szintjére emelték azokat. Érdemes megfigyelni, hogy a sorosozásnak az égvilágon semmi köze a jó nevű, vagy sokak által kontesztált, magyar származású filantrop milliárdoshoz (legfennebb, mint a judeoplutokrata világösszeesküvés szereplője lehet szimbolikus értelemben ősellenség, alig titkolt antiszemiták és elitellenesek szemében), annál inkább szolgál a már-már leleplezett (most éppen a Matolcsy alapítványok) központi korrupció elfedésére, no meg a kormányzat külpolitikájának sikertelenségét próbálja meg, nem magyarázni, hanem másra való mutogatással, szőnyeg alá söpörni.

Hozzánk közelebb (bár a magyarországi kormányzat konteói, egyre nagyobb mértékben fertőzik meg – különösen az ottani hivatalos médiák itteni fogyasztói körét –, de nemcsak őket), de  ugyanebből a populizmusból származó összeesküvés-elméleti keret, mint már-már egyeduralkodó ideológia akadályozza meg az olyan ügyek, közéleti történések, korrekt és árnyalt fölfogását, mint a terrorizmussal megvádolt HVIM-tagok esetét, vagy a román mediatikus térben, az éppen aktuális kórházi fertőtlenítőszerek botrányos főszereplőjének minapi öngyilkosságát.

Az erősen leegyszerűsítő konteókhoz való folyamodás, legfőképpen a demokratikus közélet és politikai kultúra zsákutcás fejlődését mutatja. Ebben az értelemben, ha nem sikerül a befogadók oldalán, a manipuláció átlátásával és leleplezésével tisztább képet kialakítani, ez már a „vég kezdete”. Azt hiszem azt bárki beláthatja, hogy korrupt és tehetségtelen, lejáratott és fantáziátlan, stb., politikusainktól hiába várjuk, hogy önként lemondjanak erről a fegyverként használt demagóg és buta eszközről. Azután meg ez az a terület, ahol csak az értelmiségi elit lehetne sikeres, ha sikerülne megszólaltatni őket, és ha lennének a hatékony kommunikációnak alternatív csatornái.