Európa és a nemzeti hübrisz(ek)

Európa és a nemzeti hübrisz(ek)

A régiónkban egyre trendibb nacionalista ideológia sajátja, hogy csak annak árán képes társadalmi/közösségi kohéziót, illetve szolidarítást létrehozni, hogy azt mások ellenében teszi, mégpedig úgy, hogy egyfajta homogénnek és zártnak elképzelt etnikai, azaz egyszerre faji és azután kulturális (a kultúrának is csupán egy közös, történeti/tradicionális dimenzióját tekintve), stb., érdek és érzelmi közösségre vonatkoztatja az összetartást. Az egyenleg másik oldalán pedig föltétlenül szüksége van egy megkonstruált „másságra” (othering), sőt a legtöbbszőr ellenségre, aki mintha csak azért létezne (illetve képzelődne el – ha a saját nemzet egy olyan „imaginárius közösség” /Benedict Anderson/, amely meglévő kulturális hagyományok, közös nyelv, együtt megélt történelem, vagy legalábbis közös eredet- és áldozatmítoszok, stb., és főként közösként elképzelt jövő tégláiból építkezik. Ezzel szemben az ellenségkép – és végső soron minden más hasonló módon fölépített nemzet képe ellenségként tűnik föl a nacionalisták monitorján – a leggyakrabban tudatlanságra, elnagyolt és zavaros benyomásokra, sztereotípiákra, az előítéletes gondolkodás termékeire, stb., alapoz), hogy ezzel tagadja, ha nem egyenesen támadja a nép-nemzeti közösség, azaz magyarság, románság, szerbség, szlovákság, lengyelség, ukránság, bolgárság, horvátság, stb., stb., (hogy csak a térségünkbeli etnonacionalista ideológiákra utaljunk) föltételezett lényegét. Az újra kivirágzó etno-nacionalista – homogén etnikai közösségekként, nép-nemzetekként fölfogott zárt csoportokra vonatkoztatott nemzetképekre épülő – diskurzusok háborús retorikáját, éppen ez a megtámadott vár vagy veszélyben levő közösség képzete határozza meg, még akkor is, ha – legalábbis egyelőre –  értelmiségi köntösben, nem kimondva, csupán sejtetve, stb., adják is elő azokat.

Ilyen madárkahangon, a meghatottságtól el-elcsukló, mintha folyamatosan könnyekkel küszködő, törékeny-naiv-kislányos módon előadott, viszont valójában nagyon is szókimondó előadást tartott, Ana Blandiana költő (és sokak számára ellenállónak tűnő idólum) egyetemünkön, az BBTE-n (nota bene: a multikultis egyetem Európai Tanulmányok karán), a rektor laudációja és a nagyérdemű akadémikusok tenyércsapkodása közepette. Az eset nem önmagában, hanem abban a kontextusban, vagy konjunktúrában beszédes, amely az utóbbi időben a román közélet és politikai színpadon újra föltűnt (az etnonacionalista diszkurzusnak voltak előzményei nemcsak a két VH között, hanem a kilencvenes években is bőven, elég, ha a Vadim Tudor, vagy Gheorghe Funar, és társaikra vagy a többé-kevésbé bevallottan vasgárdista Marian Munteanu szövegeléseire, mozgalmaira gondolunk. Azután, az euróatlanti integráció kívánalmainak formális teljesítése okán, többé-kevésbé mégis a háttérbe szorultak a kétezres évekre, ahhoz, hogy most ismét föltűnjenek a mainstream román értelmiség fórumain), egyelőre egyféle kulturpesszimizmushoz kapcsolódó értelmiségi retorikában de jellemző módon, sőt megkeresve és megtalálva saját hagyományát, a szélsőjobboldali előzményekben. Blandiana előadásában ezt, a Római Birodalom bukását megelőző időkhöz hasonló („ugyanaz a szezonvégi levegő”) (köz)hangulatban véli fölfedezni, ezt a mintegy sorszerűen bekövetkezett, menekültválságra és terrorista akciókra, a (fül után értelmezett huntingtoni) „civilizációk összecsapására”, és a korunkra állítólag jellemző hitetlenségre vezeti vissza. Ellenségként a menekülteket állítja be, megbocsájthatatlan csúsztatásként társítva azokat a terrorizmussal, és ezzel már el is jut a főbűnöshöz, a tétlenkedő-bénázó Európához, saját alig rejtett (alulértetten az emberi jogok, a pc beszéd /mecsoda erénnyé kezd válni a toleráns és nem kirekesztő, valamint mások méltóságára figyelő beszéd elítélése, a „szókimondás” – valójában a sztereotíp és intoleráns, sőt gyűlölködő beszéd – dicséretének dörgedelmes bejelentésével, mintha csak Ana Blandiana magyar, és fideszes-kádéenpés-jobbikos szónok lenne, vagy Trump stábjából való/), meg a multikultis tolerancia eluralkodása miatt, (akármit is jelentsenek ezek a szirénhangú szónok képzetében), Európa-ellenességéhez, a paternalisztikus, keménykedő, harcias nemzetállam felélesztésének, a rendpártiság (autokrácia, illiberális állam) élesztgetésének vélt szükségességéhez. Nem először fogalmazódik meg, hogy a jelenkori nyugati társadalmakat ért részben valós, részben elképzelt válságok és kihívások ellenszereként a II.VH előtti, romantikus/nosztalgikus, vallási/ortodox fundamentalista és ultrakonzervatív etnonacionalista diskurzust ajánlják szíves figyelmünkbe. Nem csupán a felelősségkerülő politikusok teszik ezt, hanem az értelmiségi elit tehetetlen és fantáziátlan szóvívői, akik valójában saját szorongásaikra és az úgynevezett tranzíció kudarcára reagálva jövőnek látják a múltat, nem az innovációt, hanem a jól bevált – és tegyük hozzá mind fasiszta, mind kommunista, vagy újabban neoliberális változatában csődöt mondott – múltbéli modelleket élesztgetik, igyekeznek comme il fault-nak föltűntetni. Ilyen programatikus beszédet mondott el Ana Blandiana. De ehhez hasonlóan levitézlett modelleket emlegetnek társai, köztük a magát első européernek gondoló (a New Europe College alapítója, stb.) Andrei Pleșu, aki a neokolonializmus fölszámolása helyett, egyenesen a gyarmatosítás megismétlését látja kívánatosnak, visszatérést a gyarmatokra. Legalábbis azt kérdezi, sugallva is a választ, hogy: „Nem lenne-e a muszlim világnak is szüksége egy bölcs, barátságos (sic!) és funkcionális, újragyarmatosításra (re-colonializare)?” Olyan ez, mintha azt kérdeznénk, hogy nem kérne-e Románia egy kis ottomán uralmat, esetleg időnként orosz, vagy fanarióta intermezzókkal, vagy ne térjünk-e vissza egyfajta „bölcs, barátságos, és funkcionális” fasizmushoz, vagy szovjet-vezérelt kommunizmushoz?

A végig nem gondolt programok, irracionális, elfogult és szenvedélyekre épülő diskurzusok szép példái ezek, és nem is önmagukban veszélyesek, hanem azáltal, ha utat találnak a hatalom fele, amit minden erejükkel és befolyásukkal keresnek. Amikor a II. VH előtti román diktatórikus (fasiszta, legionárius, vasgárdista) rendszereket sírják vissza, vagy Magyarországon az irredenta Horthy-rendszernek állítanak műemlékeket (összemosva a nacionalizmust a patriotizmussal) és próbálják elfogadott ideológiaként rehabilitálni az akkori eszméket, felkínálni értelmiségi hitelüket és autoritásukat az ordas eszmék feléledéséhez (reload), veszélyes játszmát folytatnak az értelmiségiek. Olyan illuzórikus célkitűzéseket és barlangképeket ecsetelnek és sulykolnak, amikor a nemzetek Európájáról, a bezárkózó és múlt fele forduló „kulturális konzervativizmusról”, vagy netán az új gyarmatosítás szükségességéről beszélnek, mely mellett Európa éppen két elvi, morális és gyakorlati értelemben is legfontosabb pillérét veszítené el. A közös és végső célkitűzésként föderális Európa ugyanis, két elvi és morális szempontból is kifogástalan dologra (és nem is érdemes a keresztény és minden más hagyomány zsákutcás vitáját idekeverni): egyfelől a nemzetek közötti béke kívánatos voltára, másfelől és egyszerűen kifejezve pedig, az európaiak szabadságára és jólétére, az ehhez kapcsolódó, emberi jogokra, elfogadható és korszerű életszínvonalra, stb., vagy más szavakkal a gazdasági és az általános progresszióra épül. A néhány éve kibontakozó sokféle krízis valóban megtépázta a haladás- és az európai föderalizálódás, az egyre elmélyülő integráció eszméjét (azért is mert a politikusok nem ismerték föl a válság mélyebb okait, mert rossz döntéseket hoztak, vagy elmúlasztottak szükséges döntéseket meghozni, mert egyes tagállamok a mások kárára igyekeztek kimászni a válságból, mert a neoliberális köz- és monetáris politikák, stb., stb., csődöt mondtak), kiutat viszont mégsem a múltba révedés, hanem a társadalmi innováció, a valami, társadalmilag releváns újnak, a megtalálása és bevezetése hozhat (Wolfgang Zapf), a nyitás, a nemzetállamok képzetének eröltetése (ez a tendencia, mint azt Lucian Boia megemlíti, mindig is része volt a nagyromán állam kollektív képzetének és gyakorlatának: ”a kihangsúlyozottan  ’etnicista’ és vallási összetevőre alapozó hajlamnak, a kitartó román nacionalizmusnak”) helyett, a közös Európába való szerves integrálódás hozhat. Márpedig ez elképzelhetetlen azon a dichotómián, kettős mércén, hogy a „mi” nacionalizmusunk (amit ugye „csak” patriotizmusként emlegetnek) szép, jó, és fölöttébb kívánatos, míg a „ti” nacionalizmusotok, csúnya, rossz, elítélendő, és üldözendő: vissza kell találni Európához, az etnonacionalizmus nem a megoldás, hanem a probléma része.