Grexit, but No Exits!

Grexit, but No Exits!

A görög válság – mely leginkább nem is gazdasági hanem, és mindenekelőtt, politikai krízis –  beigazolni látszik a körkörös időről való filozófiai elmélkedéseket, most már csak az kérdés, hogy annak Platon-i, Marcus Aurelius-i, vagy esetleg Nietzsche-i változata írja le jobban az (Borges által fölvetett) „örökkévalóság ciklikus jellegét”. A vasárnapra tervezett görög népszavazás a leginkább Európáról szól, annak jövőjéről, és nem egyszerűen egy bonyolult és szövevényes, mégis partikuláris, sajátosan görög dráma egyelőre katarzismentes (végső?) felvonása, hanem az „európai globalizáció” – lánykori nevén integráció – történetének mérföldköve. Az athéni kormány (radikálisan baloldali, sőt rendszerellenes párt és adminisztráció) által megfogalmazott kérdés csak látszólag szól a hitelezőkkel való tárgyalásokon fölmerült konkrét feltételek és várható eredményeik elfogadásáról vagy elvetéséről, a kormány felhatalmazásáról, és legitimálásáról,  és valójában – ismétcsak a médiapolitizálás logikájának megfelelően, hiszen ez a szélesebb és ugyanakkor mélyebb jelentőségű tét, nem kis mértékben, a médiák interpretációjának eredményeként került napirendre! –, Görögországnak az euróövezethez és végső soron a EU-hoz való tartozásáról határoz. És ezzel példátlan előzménnyel szolgálhat, mintegy modellt nyújthat arra, hogy mi történhet az EU-val, hiszen az eurózónából való kiválásnak nincs forgatókönyve (Grexit, but no exits?), a számtalan módon félreértett Európa-utópia kijárat nélküli, csak beléptető rendszer van. A belépés feltételeit (acquis communautaire) akkurátusan meghatározták és legalábbis látszólag sokszorosan (a gond többek között az, hogy Görögország, „mint ó-demokrácia”, alapító tag, stb., stb. esetében, az euróhoz való csatlakozáskor sem tartották be a feltételeket! – a kettős, illetve többes mérce bájosan szép példájaként) ellenőrzik, a kilépés viszont ugrás a semmibe, nem tudja senki, hogy mivel is jár, nemcsak a kilépő, hanem a (még?) „maradók” számára sem. A görög válság, és a népszavazás tétje, éppen ezért az európai-, sőt a világméretű globalizáció próbaköve, amely a jelenlegi világrendszer legsebezhetőbb metszéspontján keletkezett, hiszen megjelennek benne mind az Észak-Dél, a Kelet-Nyugat, (-Balkán), közötti ellentétek. A válság ugyanakkor a globalizáció tektonikus lemezeinek surlódási vonalán türemkedett ki: fölveti és megjeleníti a nemzeti és/vagy jóléti állam, illetve a nemzetek Európája és/vagy az „Európai Egyesült Államok”, a föderális Európa, a liberális, illetve illiberális demokrácia, stb., kérdéskörét. És mindenekelőtt megmutatja azt a paradoxont, hogy az EU egyfelől globalizációs termék (pontosabban neoliberális filozófián szerveződött vállalkozás, azaz részvénytársaság), másfelől és ugyanakkor a világméretű globalizáció (úgy is, mint deterritorializáció) ellensúlyozásának érdekében lett kitalálva. Nemzetállamok fölöttisége éppen a globalizáció egy szélesebb, népesebb, és gazdaságilag ütőképesebb, stb., sajátos területiségének a kijelölésére, és a globális piacokon való esélynövelés érdekében jött létre. A globalizáció-ellenesek, akik „nemzeti” (azaz esszencialista, etno-nacionalista, monokulturális homogenitáson, identitáspolitikai kérdésként értelmezett /Zygmund Bauman – Identitás és globalizáció/, stb.) alapon, de végső soron a liberális demokráciát és egyenlőséget xenofób és etnocentrikus eszmék nevében megkérdőjelezve lépnek föl, Európa szerte jól ismertek. A fundamentalista, nemzeti bezárkózást képviselő, idegengyűlölő (Jürgen Habermas – Az európai nemzetállam és a globalizáció hatásai), stb. populista pártok, rendszerint jobboldaliak, és Magyarország figyelemre méltó kivételétől eltekintve – egyelőre! – mindenfele ellenzékiek, ezért (még!) nem képesek hatalmi pozícióból „diktálni” a „nemzetek Európájának” önmagában is ellentmondásos, és láthatóan illiberális demokráciához vezető, eszméit. Ezzel szemben – akárhogyan is értékeljük a Szyriza és Alexis Tsziprász politikai stílusát alku- és tárgyalókészségét, és politikai alkalmasságát, stb. – a hivatalos görög álláspont lényegét tekintve baloldali, a jóléti állam védelmét, az európai szolidarítás kiterjesztését célozza. Az ellen lép fel, amit a tragikus hirtelenséggel nemrég elhúnyt kiváló német szociológus Ulrich Beck, a történelem fintorának nevez, hogy „a globalizáció veszteseinek kell a jövőben mind a jóléti állam, mind a működő demokráciáért megfizetni, miközben a globalizáció nyertesei óriási haszonra tesznek szert, kibújnak a jövő demokráciájáért viselendő felelősség alól” (Ulrich Beck – Mi a globalizáció?). A görög kormány a jóléti állam leépítése ellen, az európai szolidarítás és szociális biztonság mellett lép fel, és ezzel homlokegyenest ellentétes oldalon áll a magyar kormányhoz képest, amelyik a maga során „szigorúan nemzeti” (sőt kurucos-szabadságharcos, gőgösen Európa-ellenes, etno-nacionalista és nemzeti oligarchista, stb.) alapon számolja föl – az amúgy is halovány – meglévő magyar jóléti rendszert (és ne feledjük, hogy ebben Băsescu ex-elnök hű követője, aki egységesen 25%-al vágta vissza a fizetéseket és emelte meg 5%-al az áfát, és aki már öt éve kifejtette, hogy „Az állam nem felelős minden állampolgár/jólétéért/-ért.”) Ma a görög kormány a radikális „baloldaliság”, a magyar pedig a radikális „jobboldaliság” nevében (ha értelme van még eszerint a klasszikus ideológiai besorolás alapján osztályozni a minden oldalon merőben populista és demagóg politizálást!), rombolják az európai eszmét, a föderális európai globalizációs modellt és/vagy utópiát, és természetesen követőik is akadnak (többek között a spanyol Podemos a Szyriza föltétel nélküli támogatója, míg a brit UKIP pedig, a magyar kormány igaz, csupán föltételes, drukkere, de hasonlóan lép föl az éppen görög, „Arany Hajnal” is, stb.).

A politikában (és különösképpen a nemzetköziben, melyben mindig nagymértékben közrejátszik a „közvetett-politika”/Subpolitik – Ulrich Beck/, amit ez esetben egyfelől a pénzügyi hitelezők tárgyaló-trojkája fejez ki, amely a globális pénz- és hiteltőke érdekeit képviseli, másfelől pedig a maga során, a Szyriza csak folytatója a korrupt/klienteláris görög politikai kurzusnak, és mint örökös, paradox módon nem is elsősorban a szegények, hanem a hitelbizniszen és túlköltekezésen meggazdagodott oligarchák érdekeit (is) képviseli, stb.) soha nincsenek igazán „tiszta, és átlátható döntési helyzetek”, a válság hátterében nyugat felől fölsejlik Angela Merkel elnyújtott és ironikus félmosolya, míg keleten Putyin kimerevített és agyarvillantó vigyora rémlik!

A görög kérdés végül is az, hogy a kétféle ellenhatás metszéspontján, képes lesz-e egyben maradni az EU-nak, vagy a disszolúció, a szétesés következik? Mi európaiak (bármit is jelentsen ez) mindnyájan és újfent görögök vagyunk, és borzongva-bizakodva figyeljük, hogy mit dönt az Agora: az Olümposziak legyenek velünk!