Eredeti görög joghurt
Amióta a „való világ”, vagy
legalábbis annak megtapasztalható, látható, hallható, olvasható, stb., részének
szinte minden szeglete politikai kommunikációs termék, megtervezett és áruként
kínált portéka, egyre nehezebben igazodunk el a dolgok között. Paradox módon,
olyan sok az információ és annyira mesterkélt, kimódolt a csomagolás, hogy a
rengeteg adat (big data) inkább összezavar és persze megoszt, mint eligazítana
és a megegyezést, a valóság többé-kevésbé közös értelmezését támogatná. A
zavarba ejtő sokféleség, és sokszínűség önmagában nem gond, annál inkább annak
struktúrája, pontosabban struktúrátlansága az, ami kihívást jelent az értelmező
számára. Legyen szó akár a helyes, vagy egészséges táplálkozásról, vagy
gyógyításról, a gazdasági és társadalmi folyamatokig, de főként a politikai
életig bezáróan, minden téren lenyűgöző sokféleség működik. Sokan,
sokféleképpen értik és értelmezik a jelenségeket, és még többeket fáraszt az
állandó értelmezési kényszer, az, hogy folyton új dolgokkal és fogalmakkal kell
megbarátkozni (ma fél Magyarország népe rezsi-, gyűlölködési-, és menekültügyi szakértőnek képzeli magát!
Ennél több csak görög hitelszakértő lett hirtelenjében!), hogy újra meg újra
kell gondolni a valóság megannyi szeletét és vonatkozását. És minduntalan
fölmerül a kérdés – és nemcsak úgy általában, hanem nagyon is pedagógiai célzattal
–, hogy föl vagyunk-e készítve/készülve a nagyon is bonyolult világ legalábbis
elfogadható és gyakorlati céljainkat szolgáló, stb. megértésére? Nem kétlem,
hogy (egyébként a jelenséget vizsgáló politikai szociológusokkal egyetértésben)
a legkéznélevőbb válasz az, hogy tömegesen tévelygünk a politikai történések
dzsungeljében, anélkül, hogy lilagőzünk is lenne mi fán teremnek a folyamatok,
hogy nem értjük a politikai aktorok viselkedését, nem látjuk át ténykedéseik –
elsősorban persze nyilatkozataik (kommunikatív cselekvéseik) – mögöttes
tartalmát és motívumait, sőt még valós intencióikat sem. (A politikai
kommunikáció és a pr „csele”, hogy nemcsak a megrendelők, a politikai osztály
oldalán, hanem a befogadók oldalán is keresletet termel saját árui iránt:
egyfelől csomagolástechnika, megmutatja, hogyan lehet eladni vagy éppen
ellenkezőleg elrejteni tartalmakat, másfelől pedig saját termékeinek és
csomagolástechnikáinak leleplezéséhez nyújt fogódzókat – magam ez utóbbi oldalon
igyekszem némi eligazítással szolgálni). Egy generációval ezelőtt a homo
politicus-t egyre inkább racionális alapokon döntő, a játékelméletben rögzített
egyszerű, átlátható, modellezhető (matematikai) képletek alapján cselekvő,
közérdeket szolgáló „játékosnak” (aktornak) képzeltük, és a legtöbben titkon
abban reménykedtünk, hogy a közönség – a tömegek politikai kultúrája – szintén ebbe
az irányba fog fejlődni, a minél racionálisabb és professzionálisabb
elvárásokat fogja preferálni. De, ez az elképzelés (illúzió és/vagy utópia),
mára már mindenestől idejét múlta, naivak képzelgésévé lett, afféle múzeumba
való anakronisztikus ereklye. Nem csak a populista politikusok, hanem
jószerével a teljes mezőny eltávolodott, nemcsak a racionális döntések
elméletének leképezésétől, gyakorlatba ültetésétől, hanem a szegmentált
választói közösségek egységesítésének ötletétől is, a politika ma leginkább
imagológia (játék az imidzsekkel, az érzelemre ható, de tartalmatlan
képzelettel). Ha ugyanis („Brit tudósok ...” – Lol) mérések mutatják, hogy a választó szellemileg
rest, de ideje, és érdeklődése sincs bonyolult dolgokat követni, ezért szinte mindent
befogad, ami pszichológiai (és egyéb) komfortzónáján belül van, amivel
azonosulni tud, és semmit, ami kihívás, ami bonyolult (ami „idegesítő”, más,
stb.), akkor szakértők hada termel, ilyen földszintes és leegyszerűsített
világokat (mert sok-sok egymás mellett élő, önmagában primitíven egyszerű,
viszont sokasága révén áttekinthetetlen világ adja a fönt említett kompexitást!)
és forgalmaz végtelenül lebutított, viszont nagyon is menő (unbelievable cool) nassolni
való politikai „termékcsomagokat” (egy-egy
komplett monászt, ami látszólag nem is érintkezik a többivel. Reklámvilág, mely
nem is valós termékeket (Baudrillard), hanem „életérzést”, életfilozófiát,
azonosulási felületeket, ilyesmit kínál! Aztán ahogy alig is érdekli a
felhasználót/fogyasztót, hogy mi van egy-egy elektronikus kütyű belsejében,
éppen úgy nem nézi a politikai kommunikációs termékek „alkatrészeit”, vagy
egyáltalán, csomagolástechnikán túli tartalmát. Éppen ezért egyre többen
követelik, többek között, a helyesírási szabályok fölfüggesztését is, minek
azzal bíbelődni, hisz anélkül is kétpofára habzsolhatjuk azt a keveset, amit a
szavakból és mondatokból egyáltalán fölfogunk. Az iskola is szellemi
bádogosokat (elnézést a szakma igazi művelőitől) „termel”, hiszen a látszatot,
a szimulákrumot, a mentális fast- és junk food-ot félszavakból és nyelvtani
szabályok nélkül is érteni vélik sokak, ezért virágzik nemcsak a szleng, hanem
immár a junk language: az eklektikus blődli ma a legkedvesebb életérzés, a „néplélek”
kifejezője!).
A közeli geopolitikai politika egyik
legtragikusabb következményeket előrevetítő, valódi drámája (az ukrán válság
mellett) a görög, mely sokféle és sorozatos rossz hatalmi/politikai döntésen és
gyakorlaton, félrevezetésen és elévült politikai kultúrán, korrupción és kapzsiságon,
klientelizmuson és antidemokratikus hagyományokon épült, és mára már olyan
helyzetben vetődik föl, mely szinte lehetetlenné teszi a kataszrofális összeomlás
megelőzését. Félreértés ne essék, a fenti jelzős sorozat nemcsak a görög politikai
valóságot jellemzi, hanem ugyanakkor az európait is, hiszen racionális
döntésekkel és jó kommunikációval rég véget lehetett volna vetni a görög
adósságválságnak, illetve megelőzhették volna annak kezelhetetlenné válását. És
most a
helyzet történelmi iróniája, hogy éppen egy elhibázott népszavazás (t.i.
népszavazást nemcsak nem szokás, de nem is szabályszerű, magyarán unfair, tartozást
vagy adózást érintő kérdésekben) tesz pontot a válság bevezető szakaszára, és
indítja el a biztos szakadékba való zuhanást. A politikusok máris keresik a
kiskapukat, hogyan kell kommunikálni a referendum eredményeit, hogy abból
pillanatnyi és önérdektől vezérelt hasznot lehessen húzni? (Maga a
miniszterelnök próbálja enyhíteni a dolgot és immár ismét a tárgyalások
folytatásának a fontosságát hangsúlyozza, úgy mondja – hogy valójában hogyan
tudja azt egyelőre nehéz megmondani – hogy megerősödtek tárgyalási pozíciói
/sic!/, és a legmélyebb krízis is szélsebesen közeleg. Ez Arisztotelész szerint
egyértelmű logikai bukfenc, de mit számít az egy nyakkendőmentes neogörög vezérnek?)
A nép szólt, és most már ünnepelhet, (Szirtaki a szakadék peremén) csak hát mit
is? Hogy percek alatt bezárhat a Görögország nevű zsibvásár? Hogy nem fognak
csökkenni a nyugdíjak és fizetések, csak az nem
lesz, amiből kifizetni azokat? Hogy hiperinfláció és bankcsőd viszi el a
megtakarításokat és teszi pokollá az életet, miközben az ország leszédül Európa
széléről és a
nagy medve karjaiba ájul? Vidámabb temetést Szaploncaiak sem láttak, mint a
vasárnap népszavazás jelszóval, tömegesen, önként és büszkén elkövetett görög
harakiri vége lehet! A pürhoszi
győzelem mámora gyászba fordul rögvest, és magával rántja Európa illúzióinkat.
Emlékeznek a cinikus amcsi reklámra,
miszerint „Tegyen egy utazást Európába, amíg még létezik!” (az ütős
reklámszöveg még hatásosabb, ha Európa helyett Görögországot mondunk). Nos, Európa
vagy föderálissá lesz, a közös valuta mellett, közös ágazati politikákkal, adórendszerrel,
stb., és mindenekelőtt alkotmánnyal, vagy nemsokára egyáltalán nem lesz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése