Cui bono?

Cui bono?

A korrupcióellenes vádhatósági föllépésekről nehéz volt eldönteni, hogy valójában jól elképzelt és megtervezett, politikailag támogatott forgatókönyv szerint történtek, illetve történnek-e (és nem kétséges, hogy a dolog sok esetben nem csak szűk ügyészségi kérdés, hanem és elsősorban társadalmi és politikai probléma, sőt törvénykezési és a demokrácia széles értelemben vett intézményesülésének a kérdése), vagy pedig az új elnök képtelenségének, és naivságának a mintapéldái (magam is nyitott kérdésnek tekintettem az ügyet, pl. itt). Ma már nem kétséges, hogy nem áll a korrupcióellenes föllépés mögött semmiféle koncepció, az elnök is csak a zavarosban való halászás terepének tekinti azt, és igyekszik az ügyészségi fellépést saját rejtett politikai napirendjének megvalósítására, kampányeszközként használni. Így aztán, amitől az (i)gazságszolgáltatás hitelének visszaszerzését remélhettük volna, a visszájára fordult, és annak nyomorúságos kiszolgáltatottságát mutatja meg, az (i)gazságszolgáltatás csak gazdát váltott az új elnök és a mögötte sürgő-forgó – korrupcióban a megvádolt félnél szemernyivel sem tisztább, vagy feddhetetlenebb – politikai aktorok játékszere lett.

Ugyanakkor lehullt a hallgatag bölcs maszkja Klaus Johannis államfőről és kivillant a földszintes, sőt pocsékul kommunikáló politikus fanyar mosolya, a Ponta-affér kapcsán. Az elnök kiesett közvetítő szerepéből és a Băsescu által kitaposott kényszerpályára lépett. Nem volt képes kilépni volt (még pontosabban „fogadott” pártjának – Johannis percig sem volt beágyazódva a „régi” PNL-be sem, nemhogy annak a PDL-hez csatlakozott új változatába) pártjának árnyékából ezért, az alkotmányos szabályozás szabta kereteket feszegető „játékos elnök” kísértete járja be újfent, a cotroceni palotát. Újabb játszma, a közelmúltbelitől némiképp eltérő (hiányzik egyelőre a volt elnök grobiánus, /„miștocar”, „mahalagiu”/, és alpári stílusa), de lényegét tekintve hasonló ciklus kezdeténél tartunk, a netes/fb-s forradalom szemmel láthatóan (itt is)  kifulladt, fantáziátlan és kétes tisztaságú politikai játszmába fordult. Tudom erős kijelentés az előbbi, ezért megpróbálom – amennyire időm engedi – tételesen kifejteni, illetve megérvelni.

A miniszterelnök gyors távozásra való elnöki felszólítása alapvetően aggályos, és azt is sugallja, hogy az elnök tudhatott a DNA időzítéséről, ez pedig – Tăriceanu érvelésének igazságát látszik alátámasztani – elnöki-puccskísérletként értelmezhető, a választások nyomán kialakult hatalmi elrendeződés felborítására tett kísérletként, más, nem demokratikus választások és parlamenti döntések során, meg nem engedett eszközök segítségével. A politikában nincsenek véletlenek, és az elnök – nyilatkozatának megfelelően – a bizalmatlansági indítvány megerősítésére használja az ügyészségi gyanúsítást és, az egyébként gyenge lábakon közlekedő, eljárást. És ezzel, elnöki, és fölöttébb káros hadjárat indult megmentendő a halovány, korrupciós ügyektől roskadozó, megújulni képtelen kétfejű néppárt népszerűségét, helyzetbe hozni azt, méghozzá ügyészségi segítséggel. Az elnök ezzel a Bősze-vonalon halad konfliktust gerjeszt, de képtelen azt alkotmányos mandátumának keretei között kezelni, többé már nem léphet fel a hatalmi ágak közötti ellentéteket feloldó, egyeztető, békítő szerepében, mindegy is, hogy azért mert csínybe vitték „régi” (már amennyiben az elnök valaha is beágyazódott volna a régi-új PNL, netán PDL ősbölényeinek sorába) harcostársai, vagy rosszul számoltak tanácsadói. A varázs megtört és a kocka el lett vetve, a Băsescu-séma – a kormányfő és elnök állóharca – beindult, mégpedig az (i)gazságszolgáltatás segítségével, melynek pártatlansága, jóhiszeműsége és szakszerűsége, illetve ezek látszata is elpárologni látszik.

Összeférhetetlenségi váddal lépett föl az ügyészség a miniszterelnök ellen (mintha egykori barátja és üzlettársa évekkel miniszterelnöki megbízatását megelőzően tudta volna, hogy ez be fog következni, és mintegy előre „lefizette volna”, hogy aztán utóbb miniszternek nevezze ki – nehezen bizonyítható, sőt primitív és átpolitizált, életszerűtlen vádak), és valóban Șovat miniszternek Ponta javasolta, de a parlament szavazta meg kinevezését (sőt a ma harcosan föllépő, akkor USL-tag PNL is rá szavazott!) és az akkori elnök nevezte ki. Mégpedig mérlegelést követően, hiszen emlékezhetünk még a „Norica Nicolai mappája” című szappanoperára, amikor is Băsescu kikérte magának, hogy látatlanban nevezne ki minisztereket, mindahányszor!

2012-ben az EU néppártos vezetői és különösen az USA vezető körei (akik különalkut kötöttek a volt román elnökkel) elhitték a puccselméletet az elnök szabályos felfüggesztése kapcsán, (lényegében fekete listára írták fel az akkor Băsescu ellen föllépő politikusokat, Pontat és Antonescut), most ismét döntési helyzetben vannak és még kétesélyes, hogy most kinek hisznek? A válasz politikai kommunikációs kérdés is, és elképzelhető, hogy Ponta most (sietett is a külfölddel saját interpretációját közölni!) jobban kommunikál és visszájára fordul a szabálytalan eltávolítására tett kísérlet. Kiváncsi lennék, hogy egyáltalán, hogyan is lehet elmagyarázni, mondjuk AEÁ-beli politikusoknak, vagy az ottani közvéleménynek, hogy miért is ne nevezhetné bármilyen tisztségbe is a miniszterelnök néhai kollégáját, üzlettársát, ez a bevett gyakorlat ugyanis az amerikai adminisztrációban! (Az AEÁ nagykövetsége máris várakozó álláspontra helyezkedett!)

Johannis mostani akciójával célt tévesztett és nem a korrupció hétfejű sárkányára, hanem az ügyészség/(i)gazságszolgáltatás maradék hitelére mért, végzetesnek tűnő, csapást. A korrupcióellenes ügyészség hitele – collateral damage? – végső döfést kaphat és torzóban maradhat az elkezdett korrupció ellenes fellépés, a jogosan elvárt és népszerű tisztogatás, melynek keretet, és alkalom adtán gátat szabni, és amelyet levezényelni képtelennek bizonyult az elnök!

Nem kétlem, hogy a puccskísérlet elbukik a parlament mai voksán, az elnöknek még van egy lehetősége kiállni a puccskísérlet mögül, mégis úgy tűnik nem ezt fogja tenni, és a konfliktus folytatódni fog, mindannyiunk veszteségére! Ha az álláspontok megmerevednek és a konfliktus általános politikai krízist, hónapokig tartó és esetleg előrehozott választásokba torkolló mély válságot eredményez, hiába kérdezzük, hogy cui bono („cui prodest”)?, csak vesztesek lesznek.