Retrospektív jegyzet - 2014

Retrospektív jegyzet – 2014

Hosszú ideje azzal foglalkozom, hogy építek magamnak egy jelképes (valójában módszertani) ki-, rá-, illetve belátó  tornyot, valami olyasmit, ahonnan félig-meddig álcázva, kellően távolról, vagyis (reményem szerint) lőtávolságon kívülről, de látótávolságon belülről, sőt lényegében alulról figyelhetem meg a politikai szcéna minden lényegesnek tűnő mozgását. Tákolmányom olyasfajta vadászles, mely anélkül enged megfigyelni és reflektálni, közvetlen közelről észrevehetetlen összefüggéseket feltárni, hogy belekeverednék az események folyásába, hogy az érintettség (ismét csak reményem szerint) elhomályosítaná tekintetem. Közben arra teszek kísérletet, hogy mégis kellően közel kerülhessek a dolgok alakulásához, hogy közvetlenül és szabad szemmel észlelhessem a politikai dráma feszültségeit, cselekvési motivációkat, projekteket és viselkedésmódokat, stb. vegyek észre és elemezzek, biztosnak tűnő fedezékből. Az egyszerre kint és bent, a részvevő megfigyelő pozícióját gyakorlom, módszertani értelemben terepen vagyok tehát, méghozzá nagyon sűrű leírásra készülve: információt, adatokat, kommunikációs gyakorlatokat, attitűdöket, tetteket és következményeket, de szándékokat és elvárásokat, stb. is vadászok. Igyekszem tekintetem nemcsak körbehordozni, hanem föntről és lentről is értő szemmel nézni, és racionális agyammal belátni, átfogni és analítikusan lebontani, majd rekonstruálni, ésatöbbi, a történéseket. Eljárásom bizonyos vonatkozásban szellemi kaland, eszközeim az elméleti tudás, és főként a ráció, aminek fényénél megpróbálom olvasni és megérteni a valóságot. Interpretatív/hermeneutikai eljárás amit végzek, mégis bizonyos értelemben – a nyilvánosságra hozás befolyásoló jellegének okán – ennél több, leginkább kognitív tapasztalat, egy zűrzavaros (és ezért föltétlen érdekes) terepen. Bonyolítja a helyzetet, hogy közben magam is figyelem, eljárásom önreflexív, hiszen a külvilág hatásait, hitelesen csak a „belvilág”, a szűrők és lencsék az interpretáció eszközei változásának nyomon követésével lehet „ábrázolni” és értelmezni.

Nemcsak a kikristályosodott, intézményes, és lényegében stabil politikai struktúrák foglakoztatnak, hanem és mindenekelőtt a politika alakulásának dinamikája, amihez megpróbálok hozzácsatlakozni, rátapadni és közelről követni, afféle etológiai eljárás az enyém, melyben soha nem a boncolás, hanem az élő szervezet viselkedése érdekel, az animal politicus működési módozatai. És, hogy a mozgás és változás, a politika világának örökös statu nascendi állapota, megfigyelésem tárgya, a terepmunka gyakorlatilag lezárhatatlan, vagy legalábbis nyitott végű gyakorlat: politikaföld, bár térben behatárolt, időben, aztán főként mentálisan, végtelen. Hát ez a foglalatosságom háttere: figyelek, elemzek és értelmezek, nincs más eszközöm, mint rációm és persze ami a legfontosabb „megalapozott intuícióm”, ha van objektív tartalma meglátásaimnak, azok nem kognitív eljárásaim és főként nem személyiségvonásaim háttérbe szorításából, hanem a vizsgálódások eredményeivel kapcsolatos elfogulatlanságom zárójelbe tételéből fakadnak.

Megfigyeléseimről és kezdő stádiumban levő értelmezéseimről följegyzéseket készítek, amit hetente közzé is teszek, illetve rádióadásban elmondok. 52 jegyzetet írtam ebben az évben, és ebben a retrospektív, áttekintő jegyzetben megpróbálok minél többől kiemelni egy kérdést (olykor persze ál-, illetve költői kérdést, valójában ptroblémát), azzal a jelszóval, hogy sokszor többet ér egy jól feltett kérdés száz érdektelen válasznál!

·         Megoszlanak a vélemények azzal kapcsolatban, hogy túl van-e már a “világ”, s benne Európa, az évek óta húzódó egyre átfogóbb – a pénzügyi-gazdasági szférából induló, de mára már egyre inkább morális, vagy létfilozófiai mélységekig lejutó[i][i] – válságon, s főként, hogy eredményes lehet-e az a minden bizonnyal tüneti kezelés, melyet a nagyhatalmak ezidáig alkalmaztak a meghaladására? Az a kérdés, hogy létezik-e még visszaút a szó globális értelmében ahhoz a világhoz, mely röpke két évtizedre regiónk posztszocialista társadalmai számára is a jóléti állam, a szociálisan érzékeny liberális demokráciák világának ígéretét jelentette, és persze valóság volt a fejlett Nyugaton. (Előjelek)

·         A társadalmunkban zajló nyilvános viták színvonala – hamisan érvelő vagy egymást letaglózó, sértegető, becsületbe gázoló, és végső soron megalázó módja, a maguk vélt igazát hajtogató, agresszív és egyoldalú volta, az argumentációs készség szinte teljes hiánya, stb. – igen alacsony vitakultúrát jelez Van-e esély vitakultúra színvonalának növelésére? (Viták, kultúra nélkül)

·         Rációt keresni ott, ahol csak kétes minőségű virtuális termékek reklámhadjárata folyik, merő balgaság? (Mintha csak ...)

·         A politikai kampányból végképp eltűntek a szavazók, rájuk csak, mint biodíszletekre, felesleges, sőt idegesítő résztvevőkre tekintenek; mint, egyelőre, virtuálisan, majd persze valóságosan is pecsételni óhajtó „közönségre” számítanak a politikai aktorok; szemmel láthatóan még arra sem méltatják őket, hogy megismertessék velük a választási rendszert, a téteket, a várható előnyöket és/vagy hátrányokat, stb. Hogy fognak a biodíszletként, vagy jó esetben futball-, illetve pankráció-szurkolókként kezelt népek mozgosulni, miért is tennék, meddig még? (Fura hadjáratok)

·         Az élet valóságától „eloldott” (saját keretben folyó) politikai vita így a legtöbbször nem is értelmezhető, úgy mint a politikán kívüli józan észt és rációt megtestesítő, különösképpen nem morális értékeken alapuló, diskurzusok vetélkedése, hanem olyan „hadjáratoknak” értendők, amelyekben egyik vagy másik fél a maga kialakított „kereteit” megpróbálja „A” józan észként ráeröltetni politikai ellenfelére. A legképtelenebb ötletek, igazolhatatlan feltevések, és kijelentések is „elmennek”, ebben az igyekezetben, hiszen lényegük, hogy megfeleljenek a saját „mélyebb keret” kérdőre nem vont eljárásainak, elvárásainak, megerősítsék az azonos meggyőződésűek hitét saját dogmáik, metafóráik, sztereotípiáik, és anekdotáik érvényességében. Hol itt a ráció? (Közelgő fülkeforradalmak)

·         A látomásos zseni Jorge Luis Borges, lassan háromnegyed évszázada egy elképzelt, de mára a (cyber)valóságnak nagyban megfelelő bábeli könyvtárról írta: "Ma már tudjuk, hogy egy értelmes sor vagy egy pontos hír körül mérföld hosszúságú esztelen kakofónia, verbális limlom és összefüggéstelenség található" (Bábeli könyvtár – 1941). A közéleti diskurzusokat figyelve, igen gyakran egy ilyen könyvtár képzete – és mi más a cyber, a virtuális valóság, és a médiák termelte dimenzió mint állandó megfejtésre váró “összefüggéstelenség”? – ötlik az eszembe, és meggyőződésem, hogy sokan vagyunk így még ezzel. (Szétkommunikálni vagy elhallgatni, ez itt a kérdés)

·         Miért, hogy a lojalitás folytonos felmutatása most is fontosabbnak tűnik, mint a hosszútávú közösségi célok? Sem kritériumai, sem szabályai, sem a politikai kommunikáció értelmében vett logikája nincs a belső harcnak: ahogy a költő mondaná, “fecseg a felszín”, viszont mélysége nincs is a mai politikai közéletnek. (Fecseg a felszín)

·         Aztán ... a román politikai mezőnyben is újrarajzolódni látszik a politikai felvilág, minden este megkérdezhetjük, hogy szétesik, vagy esetleg „máma már nem szakad tovább” a kormánykoalíció, a magát baloldali-liberálisnak mondó hatalmi klikk?  (Félre az útból)

·         Nem tudhatom, hogy mit hoz a rommagyar közösség számára a mostani kormányzati szerepvállalás, de biztosan tudom, hogy a rommagyar polgárokat egyfajta „másfelől pedig programszerű, és számon kérhető, azaz gyakorlati megvalósításokat várnak, (és ennek sincs semmi köze a reálpolitikához, de annál több az ügyek „kijárásához”nem azonos a harsány etno-nacionalista zászlólengetéssel, nagyotmondással!  (Kormányra fel)

·         Miért nem látható, hogy az SzNT-s zászlólobogtatós, ki- meg felvonulásos, és autonómiázós sorozat-rítus, tartalmát tekintve üres és közömbös, a közfelkiáltással elfogadott újabb petíció pedig senkit sem érdekel; semmi újat nem mond, egy a megválaszolatlan beadványok sorában, érdektelen és semmit előbbre nem visz?  (Libikóka és közfelkiáltás)

·         Nyolcvankilencet követően, szinte az első pillanatban felmerült a korszakot végigkísérő kérdés, vagy dilemma: forradalom – netán máshol kitervelt forradalom – volt-e az, amit Tőkés elindított, amihez személyes sorsát, politikai legitimációs hátterét, karizmáját kötötte, a történelmi gesztus, amiből a Tőkés-jelenség kifejlődött?  (Önkéntes számüzetés)

·         Szoros olvasatban, a jelenlegi magyarországi választási folyamat a regisztrált hatumák esetében a felsorolt négy pont közül egyiket sem teljesíti, és végképp nem egyszerre az összeset (minden bizonnyal alacsony is lesz a részvétel /megrónak majd, ha ezért “magyarságteljesítményből” elbukunk?/ (Az átszavazás örömünnepe)

·         Hétfőn hajnalban kitört a szavazás, és átszavazás örömünnepe, és azóta is tart a bacchanália, ki pezsgővel, ki könnyekkel ünnepel, de mi is történt valójában az április 6-i választásokkal? (Ahol mutyi van, ott mutyi van)

·         Lehet-e szépen visszavonulni a nagypolitikából? Ott van a volt erdélyi püspök-politikus, aki kiszorult az itteni politikából, akinek hitele és megbízhatósága igencsak megkérdőjeleződött, manőverei, átigazolásai, örökös nyughatatlansága és nagyotmondó viszketegsége, no meg “magánéleti közbotrányai” okán. Aki nem a GYED-ről, hanem az EP-ből akar nyugdíjba vonulni, aki viszont nem kap Fideszes (valójában állami) magas stallumot, saját fantom-intézetet sem, “csak” listára kerül. (Vokshála, a Tőkés-saga vége)

·         Miért is? Hogy “ott (l)egyenek Brüsszelben”? Miért is? Hogy egyes kérdéseket halogassanak, hogy hárítsák a felelősséget, hogy a klientúra érdekeit egyengessék, nehogy be kelljen ismerni az államtitkár kudarcát (N.B. Király András még “ellenzékből” is államtitkár volt, hogy elfedhessék a tehetetlenségét, tehetségtelenségét? (Európa kihívás: faragott Pista-bá’t ajrópába)

·         Vajon ezzel Kelet-Európa és Eurázsia befagyasztott konfliktusai sorra kiolvadnak, a múlt démonjai felélednek, a világ többi/nyugati része pedig tehetetlen szemlélője az eddig elhalasztott szovjet utó(d)harcoknak? Ez még a „rövid huszadik század” utólsó hánykódása, a szovjet-orosz tetszhalott görcsös rángatózása, vagy „ilyen” lesz az „új világ”? (A „posztmodern világrend(etlenség)” vége)

·         Képes-e a „szakállas énekesnő”, Conchita, szimbolizálni, és kifejezni, a nemiségre, másságra és mindenféle kisebbségekre, stb. vonatkozó értékeket, és persze a hozzájuk kapcsolódó toleranciára, egyenlő jogokra, elismerésre, esélyegyenlőségre, stb. utalni? (Kampányzene: szakállas nő tematizál)

·         Nem azt mondják el, hogy: Mit akarunk? Milyen eszközökkel? Milyen célból? Mi fog történni, ha a programunk megvalósul? Miért ezt és nem más programot kínálunk? Milyen garanciák léteznek a program megvalósításához?, stb., stb., hanem sokkal inkább azt kérdezik, hogy mire van vevő? Mit akar hallani, mihez van kedve, mit “enne”, a közvéleménykutatásokban megjelenő modális politikafogyasztó “átlagember”? A termék, a politikai diskurzus önmagában érdektelen, értékét “csak” a piac, a fogyasztói szegmensek minél szélesebb köre, annak ízlése, elvárásai, pontosabban a fogyasztással/választással legitimált, vagy legalábbis jóváhagyott, másképpen a visszaigazolás mértéke (többségi voks) adja. (Lecsengőben az antikampány)

·         Az a nagyon drámai kérdés került napirendre, hogy tartható-e a béketerv, az „egyesült”, vagy legalábbis egyre nagyobb mértékben integrálódó Európa víziója, ha annak demokratikus intézményi eszközei sorra becsődöltek? Lehet-e egy békés és hatékony, szolidarításra, kohézióra, együttműködésre és toleranciára épülő versenyképes, de nagyhatalmi allűröktől mentes Európát építeni, ha egy ilyen projekt eszközei elapadtak? (Unió fekete bakancsban)

·         Miért a Crin Antonescu politikai ámokfutása? (Virágszál a politikában)

·         Mi más a csíksomlyói (posztmodenn) búcsújárás egy hiperreális térben előadott sajátos performansz, a nemzeti összetartozás szimulákruma, mely azt hivatott világgá kürtölni mégpedig a spiriturista tömegek által, hogy a „nemzeti egység valósága”, igazi valóság (true reality), holott a szimulált egység ellenére, a „való világban”, a magyar nemzet nagyon is szétszabdalt? (Spiriturizmus)

·         A politikai autonómia-harc lényegében, a fogalom kisajátításáért folyik, a tartalmi vonatkozások, a fogalom (denotatív) jelölő, vagy „leíró” ereje csak annyiban lényeges, hogy egy képzeletbeli radikalizmus skálán, mennyire számít radikálisnak, az, amit egyik vagy másik tervezet, illetve diskurzus „kijelent”? (Autonómiázás, mint puszta „nyelvjáték”, és valami „más”)

·         Kormányból való kilépéssel fenyegetni ma csak a visszájára sülhet el, és a nyomában keletkező  veszteség korántsem csak presztízs-, illetve imidzsveszteség (jó hírnév? az meg már rég nincs a hét határban), ilyesmiket veszíteni a politizálás velejárója, előkalkulált ára a politikai karriernek. Ezért a szövetségi elnök bejelentése, hogy „nem tudja elképzelni a kormányzati részvételt, mert személyesen tudathasadásos állapotba került” csupán rossz idegzetre vall, politikai szerepéből való kiesésre, pihennie kellene (esetleg vissza is vonulni?), azt hiszem.  (Szíverősítőt Kelemennek)

·         Miért nem képesek ellátni legalapvetőbb politikusi feladtukat előljáróink,? T.i. egy közképviseletet ellátó „megválasztott személy dolga jobb döntéseket hozni, mint ahogy  ezt a választók maguk tennék” (Richard Rorty).(Kit, mit, és hogyan képvisel?)

·         A (még) szövetségi elnök, Kelemen Hunor, elnökjelöltsége semmi jóval nem kecsegtet, nem hoz(hat) semmiféle többletet, sem a szövetség, sem a rommagyar szavazóközönség számára, viszont további hátrányokat eredményezhet, ha rosszul kampányol, és főként, ha a gyengekezű politikus, rosszul szerepel. Vajon a háttéremberek már el is engedték a kezét, vagy csak sakkvakság áldozata? (Háttérmozgások, láthatatlan kezek)

·         A meglepetést a demokrácia végének az a frank, közvetlen és derűs bejelentése okozhatja, amellyel Orbán mikrofonhoz ült, és egy szép nyári szombat délelőttön, újra elkápráztatta közönségét. Az „illiberális demokrácia”, mint fényes jövő lett ugyanis bejelentve, és ha valaki nem pontosan értette volna, hogy miről is beszél, annak példákat idézve segített a vezérszónok. Eszerint a jövő az orosz, kínai, török állammodell (mit vétett itt Szingapúr és India, az számomra már tényleg talány, mint, ahogy azt sem értem, miért nem lett a Boko Haram és Észak-Korea felsorolva?), az oligarchikus, és autoritér, áldemokratikus rendszerek, félkomcsi, zavaros és kiszámíthatatlan szerveződések, nacionalista és fundamentalista rezsimek példája.  (A „bármi” éppen megtörtént)

·         Illúziót kerget, aki azt gondolja a Fidesz és a vezér az autonómia-harc mögé áll. Nem, Orbán és hatalmi gépezete „hálózatosítani” akar, ami, ha sikerül mindenféle autonómiát gyökereinél akadályozna meg! A Fidesz határontúli politikájának lényege a posztkoloniális magatartás, a magyar államot, mint volt gyarmattartót tételezi és ilyenként áll szándékában maga alá rendelni az összes határontúli intézményt, de még kulturális/tudományos, stb. megvalósítást is! A határontúliak vonatkozásában ez a NER lényege, és erre hivatott az NSKI, ezt – Orbán árnyékában – már nem is titkolja az új intézet vezére, az orbáni „bármi” ezzel a határontúli politikában is be lett jelentve! (Nemzeti illiberál határontúliaknak (avagy a szomszéd kecskéje is elpusztítandó)

·         Hol húzódik a határ a politikai siker és a kudarc között?  (Elnöknek lenni, vagy nem lenni)

·         Pedig, állítólag, mindkét jelölt-jelölt azért indul az elnök-választáson, hogy megmutassa magát, és programját, hogy irányt mutasson, hogy mi mezei halandók is megtudjuk, merre van az előre, mi itt a teendő? Vagy legalábbis felvázolják, hogy mi lenne ha, egyszer végre megmutathatnánk, hogy „hogyan is célozunk mi”, ha elnökünk lenne? (Zsákutca és rengeteg kérdés)

·         Legfennebb csak sejthetem, hogy a jelöltállítást megelőzően fent jelzett jósok/mágusok és csatolt részeik – mindenekelőtt a közvéleményt kutatók és elemzők – hogyan értelmezték az égi és a nagyon is földi jeleket, mit láttak egy-egy jelölt esélyeit illetően, milyen tulajdonságaik okán ajánlották jelölésüket, stb., és hogyan értékelik esélyeiket?  (A populizmus ára)

·         Meglehet csak hónapok választanak el attól, hogy kiderüljön, az elmúlt 25 év, a szép új ezred első évei, a tranzíció (melyről eddig sem tudtuk hová vezet!) egy következő világégés előestéjeként válik a történelem részévé – hol van már a „történelem vége”? a liberális demokráciák győzelmének ünnepe? – vagy az átmenet folytatódik, és meglehet nem annyira tetszetős, de békés folytatást hoz. (Kortárs történelem lánctalpakon)

·         A politikai mezőny struktúráját tekintve, nem Tăriceanu gesztusa cinikus, hanem azoké, akik azért jajveszékelnek, hogy jaj, micsoda csúnya kampányfogás az elnök újboli felfüggesztése. Urak/hölgyek, tessenek észrevenni kampány van, ilyenkor, aki tematizál az nyer, ráadásul a rosszul strukturált politikai mezőnyben a „böszizmus-antiböszizmus” még mindig vízválasztó. És miért is lenne céltalan a leköszönő elnök viselt dolgainak megvitatása/büntetése az újabb elnökválasztási kampányban? Miért lenne, az elszámoltatás, és esetleges pellengérre állítás illegitím? Miért nem használható arra a kampány, hogy kimondassék: ilyen és ilyen elnököt többet nem akarunk, és ezzel azt is jelezzük, hogy milyent akarunk? (Elnökválasztási kampány reloaded: a Ponta-Tăriceanu tandem)

·         Márpedig, ha valóban meg- és itt akarunk maradni, sürgősen alternatívákra, mégpedig kreatív megoldásokra van szükségünk. A székelyföldi ajtonómiázás viszont nem segíti ezt, nem marasztal, elüldöz, olyan frontokat nyit és olyan célokat szentesít, melyek inkább arra késztetnek: ne vegyünk már tartós tejet, inkább útlevélre gyűjtsünk ... (Az autonómiázás színe és fonákja)

·         Elvi szempontjainak tisztázatlansága, annak a pontos felvázolása, hogy megalkotói miben látják a rommagyar, és elsősorban a székelyföldi –  hiszen, mind erre korlátozódnak – társadalom megoldandó problémáit, azt eredményezi, hogy egyfelől nincs meghatározva, hogy miféle eszköznek tekintik az autonómiát, másfelől pedig, egy következő körben, már (ön)célként tételezik azt. Akárhogyan is olvassuk és értelmezzük a közszájon forgó tervezeteket, nem válik világossá, hogy milyen problémahalmaz megoldására valók? Milyen létező akut problémák megoldását segítenék elő, magyarán, hogy mire valók? (Friss a tervezet, tessenek vitázni!)

·         A média és újságírótársadalom, a politikum, és (i)gazságszolgáltatás, stb. titkosszolgálati behálózása, a rejtett ügynökök beszivárogtatása világossá teszi: a román és rommagyar politikába minduntalan beavatkozó „láthatatlan kéz”, a volt szeku által létrehozott, de soha le nem leplezett, illetve fel nem számolt „szekus-kéz”! A rendszerváltás politikai kudarcának magja a szekusmúlt fel nem tárása, illetve szokásrendjének, sőt hálózati (ön)szerveződésének láthatatlan továbbélése; ez mára világosabb, mint bármikor az elmúlt 25 esztendőben. A mai politikai osztály – így pártállástól, vagy pillanatnyi pozicionálástól függetlenül – Ceauşescu bosszújának és örökségének az áldozata! (Látszat és valóság)

·         Azt hiszem, legalább utópiáinkban nagyravágyóak kellene lennünk és földhöz ragadt, vagy legalábbis akként megélt, valóságunkat egy nagyobb és – legalábbis elvben – működőképesebb „ígéret-földje” perspektívájából kellene újragondolnunk! Csak hát ehhez az is hozzátartozik, hogy ne az etnikai/nemzeti elzárkózást, hanem a sokféleségben rejlő dinamizmust és újító szellemet, a toleranciát tekintsük mérvadónak; hogy ne a múltban vájkáljunk, hanem a jövő horizontját fürkésszük; hogy – itt és most -  merjünk „mást” elképzelni (jut eszembe Bretter György és az ő kritikai mást akarása, mint lehetséges előzmény): szűklátókörűségünket, mi okozza?(Mezítlábas utópia és vidéke)

·         Az abszurd drámákban márpedig, valóban “bármi megtörténhet”: quo vadis Magyarország? (Európa, mítoszokban és ellenmítoszokban)

·         Számos jele van annak, hogy – egyelőre – a Băsescu-pártiak ügyeit kevésbé bolygatja az (i)gazságszolgáltatás, mint a ma kormányon levőkét, de jön a váltás, és a másik oldal korruptjainak megvádolása-elítélése is napirendre kerülhet, lehet a szeget szeggel stratégia segíti a korrupció felszámolását? (Szeget szeggel?)

·         Márpedig a külpolitikai bizonytalanság, a bizalomvesztés, egyben sebezhetőséget jelent, és azt a nyugtalanító kérdést veti fel: akik most úgy döntöttek, hogy – immár kinyílvánított szándék szerint – elhagyják a nyugati demokratikus közösséget és Magyarország jövőjét a posztszovjet kelethez kapcsolják, tévedhetnek, mégpedig a nemzet hosszú távú érdekeinek a fel nem ismerésében, és, ha ez bebizonyosodik, akkor viszont hogyan tovább? (Szelek útján)

·         3T és Szisz, úgy folytatja a derék munkát, hogy „felkínálta lemondását” (gondolom ezt a Fidesz-es EP képviselő Tőkés Lászlónak tették!), apró respect! De mielőtt Kelemen Hunor dagadó mellkassal (és málészájjal) kiállna öndícsérni zsenialitását és a győzelmet, talán azt is meg kellene magyaráznia, hogy hogyan jutott a rommagyarság az elnökválasztásokon a Frunda által ’96-ban elért 760 ezer szavazattól a mostani 320 ezerig? (Most kellene újragombolni)

·         Árulkodó jelek sokasága jelzi, hogy a korrupcióellenes ügyészség az elnöknek alárendelt, általa megszállt intézmény, a vezetők kinevezésétől kezdődően, egészen a kézivezérelt működésig, az ügyeknek elsülyesztésén, illetve napirendre tűzésén át, a politikai ellenfelek „kiemelt” kezeléséig, stb. Márpedig, ha ez így van fölösleges az elnökválasztás fő szereplőit korrupcióval vádolni, ha az elnök által még a titkosszolgálatok bevonásával sem sikerült Pontat, Johannist, Tăriceanut vagy Meleşcanut úgymond leleplezni, korrupción fogni, akkor ők éppen a „bombabiztos” korrumpálhatatlanok, mégis korrupciós sztereotípiák ragadnak hozzájuk, mintha valóban jellemző lenne rájuk. Mi más ez, mint az előítéletesség biztos jele? (Levitáció)

·         A most elkezdődött változás következményeinek és a felborult mezőny újrastrukturálódásának elgondolása, megtervezése viszont, csak most kezdődhet, meddig tart majd a levitáció? Hogyan fog kinézni az új politikai establishment? Miféle változások jönnek, és mennyire lesz meghatározó az új típusú/stílusú/profilú elnök? Csak néhány napig tart a csoda, vagy a most induló változás tartós lesz és meghatározó?  (Önáltatásaink és a valóság)

·         A válság megmutatta, a rommagyar szavazók felvilágosultabbak és „okosabbak” a politikai osztálynál, ergo az a helyzet, hogy a rommagyarság a jelenleginél jobb politikai vezetőket (elitet) érdemel! (Hogyan és kivel tovább?)

·         Mitől hozhatna ez a gesztus szavazatokat a 2016-os választásokon, mivel könnyíti meg a belső radikális reformot, kérdezhetnénk? És hiába várnánk választ, mert meggyőződésem, hogy az „illetékesek” maguk sem tudják. És, mert nem tudják mitévők legyenek, előregyártott és ismételten lejáratott politikai kommunikációval, még több populista szólammal, és titkolózással, ködösítéssel kínálják meg közönségüket: a közös tarisznyából, nem a hamuban sült friss pogácsát, hanem a lejárt szavatosságú konzervet vették elő. És mi van a politika felíratú konzervben?  (Konzervpolitika)

·         A kérdés viszont továbbra is aktuális és nem lehet elmenni mellette, hiszen enélkül nem lehet újratervezni és azután újrastrukturálni a rommagyar politikai mezőnyt: Mit üzentek a rommagyar szavazók, és mi áll az üzenet hátterében? (Azok a „kedves csirkefogók”, akik (meg)vezetnek)

·         Politikusaink nem veszik észre, de Az autonómiázásnak sem gyakorlati haszna, sem hitelessége, vagy bizalomerősítő, és végül mobilizáló hatása sincsen: szűkre méretezett keret és etno-nacionalista politikai paradigma, konzervpolitika, mely frusztráltságot és kolletktív kiábrándulást hordoz, csupán ilyesmit ígér. (Politikai kommunikáció reloaded?)

·         Mi van akkor, és főként mik lesznek a következményei, ha a politikai dráma az abszurd műfajában íródik és játszódik, meddig hányhat fittyet a valóságra (meddig írhat párhúzamos valóságot – amolyan mátrixosan) és mi történik, amikor azzal mégiscsak szembesülnie kell? (Az abszurd árnyalatai)

---