Az abszurd árnyalatai

Az abszurd árnyalatai

„Elutazott tőlünk családunk egyik tagja, akit oly hőn szerettünk, egy Valóság nevű nagybátyánk...”

Cseh Tamás – Bereményi Géza: Valóság nagybátyám https://www.youtube.com/watch?v=u7VQqessHYA&hd=1

A köznapi észjárás, mely többnyire behatárolt tapasztalatokon és jól körülhatárolt térben alakul, gyakran úgy tünteti föl a „valóságot”, mint rendkívülit, olyant, mely máshol és máskor nem létezett, sőt nem is létezhet, legalábbis nem a józan ész szabta határokon belül. De mi van akkor, ha ez a tulajdonított rendkívüliség (excepcionizmus) valóban elkezd két lábon járni, ha a történések, olyannyira egyedi módon zajlanak és az értelmezésük, olyannyira „sajátos”, hogy ez a partikularizmus fölülír minden képzeletet, tényleg csak itt és most történhet. Mi van akkor, és főként mik lesznek a következményei, ha a politikai dráma az abszurd műfajában íródik és játszódik, meddig hányhat fittyet a valóságra (meddig írhat párhúzamos valóságot – amolyan mátrixosan) és mi történik, amikor azzal mégiscsak szembesülnie kell? Következhetne most egy kis reszpíró a politikai életben – nemcsak mert ünnepek jönnek, hanem mert hosszú választási kampányokon vagyunk túl, és mert az új elnök „nyugalomra int” – de az abszurdba fordult dráma képtelen határt szabni magamagának, tovább pörög.

Ionesco szülőföldjén, az abszurdnak csupán világosabb árnyalata, és úgy tűnik mindenkinek természetes, a médiák számára meg nézettség növelő égi manna, a vasárnapi elnökváltás (fináléja) kimenetele, ami leginkább délamerikai, illetve banánköztársaságokból ismerős forgatókönyv szerint alakult. Az még hagyján, hogy az új elnök barátait, új munkahelyére invitálja pezsgőzni, jó kis kégli az elnöki palota, hadd lásson a baráti kör csodát. Furább viszont, hogy eközben az ex-prezident (akit a  „szőke ciklon” legkevesebb két helyen vár, egy számára előkészített, sőt médiában mutogatott párt-mufti-i irodában, és egy „baráti” sörözőben) éppen csak leváltja elnöki-fekete öltönyét, és máris egy éljenző kocsma forgatagában, hokedliről szónokól, hetet-havat összehord, és nagytorkú ivászatba kezd. Teszi ezt azzal a jelszóval, hogy "újra normális ember lettem"! (szó szerint:"am redevenit un om normal"). Szóval eddig, akkor mi is volt?

Az abszurd sötétebb árnyalatának címe az lehetne, „Szemben az árral” azzal az alcímmel, hogy „Kormányból ellenzékbe – egy képtelen történet”, mely ezidáig mindenben a politikai pikareszk legjobb hagyományainak forgatókönyve szerint alakul. És mivel a politikai cselekmény több szálon fut, hadd kezdjem az általánosabb történés felvázolásával. Az RMDSz értékeli az elnökválasztás második fordulójának eredményét és arra a következtetésre jut, hogy a rommagyar szavazók kormányszerepe elleni (protesztként) tiltakozásként szavaztak Johannisra, és ezért bizalmatlansági indítványt kezdeményez (SZÁT) sajátmaga ellen, amit meg is szavaz (SZKT), és önként kivonul a kormányból. Első lépésben viszont nem ellenzékbe, hanem „átmenetbe” lép (a szövelnök szíves közlése), megszavazza az új Ponta-kormányt, majd annak jövő évi költségvetését, kinevezi, illetve megtartja államtitkárait (felteszem a sok éve leghitványabb munkát végző oktatási államtitkár marad a helyén!), majd következő lépésben vonul csak „igazán” ellenzékbe, és januártól „autonómiázásba” kezd, illetve azt folytatja. És itt kérem ne váltsanak adót, a hiba nem az önök készülékében van. Ez a minden eresztékében képtelen (Heraus mit Uns felkiáltással elkövetett) történet ma, mint Valóság áll elő a rommagyar politikai mezőnyben. Ez a keret és stratégia, mely vezetőink szerint, kivezet a válságból: nem a szövetséget fogják megreformálni, átalakítani, hanem a valóságot fogják zárójelbe tenni, illetve irracionális érvekkel abszurd drámává alakítani. De legalább az abszurd dráma szereplői, passzív, és nem egyszer néma elszenvedői a képtelen és beláthatatlan történéseknek, vagy a történések hiányának, így nincsenek felelősök, és ez az amire vezéreink játszanak: menekülni a felelősség elől, minden áron, akár a politikai autizmusba is.

Az abszurdot árnyalják, illetve még groteszkebbé teszik a mellékcselekmények. Az RMDSz úgy értékeli, hogy át kell soroljon az ellenzéki oldalra, és főként Johannis mellé, ezért szembemegy minden olyan kezdeményezéssel, amit az új elnök meghirdetett. A korrupció elleni harcot úgy veszi fel a rommagyar formáció, hogy végsőkig kitart minden megvádolt, elítélt, stb. vezetője mellett, sőt egy éppen összeférhetetlenség miatt elítélt (Máthé András) képviselő kezdeményezi a törvényhozásban, az Összeférhetetlenségi Ügynökség (leánykori nevén – ANI) hatáskörének megnyirbálását. A szövetség szenátorai szemrebbenés nélkül megszavazzák a 3. Nagy-Testvér (lokálisabban a szekus lehallgatást engedő) törvényt, amely a leginkább Johannis szavazóinak fáj(hat), hiszen a fiatalabb, képzettebb és internetfüggőbb polgárokat érinti. (Remélhetőleg az új elnök az Ab-hez fordul miatta).

Aztán az abszurd átterjed az igazságszolgáltatással vívott harcra is, ami a legrosszabb konjunktúrában veti fel a hiteltelenség kérdését – t.i. most az igazságszolgáltatás megítélése pozitív, a korrupt „nagy halak” perbe fogásának okán – és a legrosszabb reflexek alapján mozgósít. A Mikó-gimnázium zavaros perének folyományaként az erdélyi református püspök először felkínálja lemondását, aztán körülnéz (pontosabban hátra) a hadra fogható hívek körében, és tábornoknak képzelve magát, háborút indít, feltehetően, a végleges ítélet és a bíróság ellen (sic!) és másokat is arra invitál. A szervezett bűnözés elleni ügyészség – melynek főnöke, éppen szervezett bűnözésben való részvétel miatt előzetesben ül – terrorizmussal vádolja az egyik háromszéki kiskirályt, a ’90-es marosvásárhelyi március emlegetéséért, aki ezért is utcára hívja támogatóit. Amúgy a kovásznai prefektus pénzbírsággal sujtja az MPP-t (és nem az RMDSz-t!) a magyar himnusz énekléséért, amire az orbánosan állandó magán szabadságharcukat vívó háromszéki kiskirályok, hetedhét országra szóló tiltakozó himnuszéneklést (sic!) szerveznek székely és magyar óriászászlók alatt, klérusi vezérszónokokkal. A kormányfő leváltja a prefektust, a szövetség üdvözli is a gesztust, viszont a tüntetés tovább növekszik és terebélyesedik, sőt egyre radikalizálódik.

Mi mást mondhatnánk erre, mint amit a karthágói Tertullianus mondott: „Credo quia absurdum est” („Hiszem, mert képtelenség”). Párhuzamos valóságot élünk, ahol a politikum önálló módon teremt magának keretet és épít benne irracionális világot, a falra festett ördög, ismét leszállni látszik a falról, alig leplezett módon, köztünk jár. Napjaink zsargonjára átköltve, a reality show árnyékszereplői, az apró kis celebzombik, ledöntötték a „szimulákrum-ház” falát és szabadon kószálnak a politika kertjében. De, vigyázat, az abszurd dráma, mégha politikai is, csak egy szűk réteget képes megszólítani, szubkulturához kötött, és néha végzetesen ütközik a valós világgal!