Konzervpolitika

Konzervpolitika

                                                            „Szeme a rácsok futásába veszve
úgy kimerűlt, hogy már semmit se lát.
Úgy érzi, mintha rács ezernyi lenne,
s ezer rács mögött nem lenne világ.”

Reiner Maria Rilke – A párduc (Szabó Lőrinc fordítása)

Nehéz szabatosan megnevezni azt a tetszhalott állapotot, a mély letargiát, amit a rommagyar politika produkál,  azt, ahogyan képtelen volt abból az eufóriából, mely a román társadalmat áthatotta, vagy legalábbis megpezsdítette egy (hangyafasznyit) hajszálnyit is „megszerezni” a rommagyar szavazóközönségnek, és azt is, hogy a mainstream képtelen ocsudni és reagálni a történésekre. Ezzel a szövetség, paradox módon, meghozta „a kormányszerep áldozatát”, majd hangulatváltás, vagy érthetetlen szeszély folytán, lemondott annak lehetséges relatív előnyeiről.

Ha lenne igazi rommagyar média – legalább olyan, amelyik, ha mondjuk télvíz idején kinyílik a pitypang, akkor azt megírja – tudnánk, kik szorgalmazták és „valóban” miért, a kormányból való önkéntes kivonulást, de napokkal a korszakos döntést követően sem tudjuk, miért kell kilépni? A vezérek csak annyit közöltek: a szövetség „megértette a szavazók üzenetét”, de az üzenet konkrét tartalma felől, meg arról, hogy valójában hogyan is értették azt, csak annyit közöltek: az RMDSz kilép a kormányból, és punktum. Számomra itt az a kérdés merül fel, hogy vajon a vezérek (már akiket nem manipuláltak) nem a fidesz üzenetét vették, és értették meg, illetve manipulatív módon a rommagyar szavazókénak tüntették azt fel? A kérdés azért is jogos, mert először az erdélyből Magyarországra majd (horibile dictu), az éppen végnapjait élő, nyugatra elszármazott volt püspök, a fideszes EP-képviselő Tőkés László üzent hasonlót. No meg azért sem valószerűtlen ez a forgatókönyv, mert ha azt kérdeznénk, kinek használ a kilépés (qui prodest?), akkor kiderül, egy gyenge és kiegyensúlyozatlan, anyagiakban is kiszolgáltatott szövetséget könnyebb kliensé tenni, úgy ahogyan azt a mai magyar kormány úgy jó 2 évtizede szeretné.

A valóság meg az, hogy az elnökválasztás második fordulójának nem volt igazi üzenete a rommagyarság fele (hogy voltak, némely olyannyira nekimecseredett székely atyafiak, akik tiltakozásként, azért mert a szövetség Pontára sugalmazta szavazni, pecsételtek Johannisra, azt percig nem kétlem), viszont nagyon erős össztársadalmi üzenete volt, amihez csatlakozni utólag már nem lehetséges! Meglehetősen világos, hogy az első fordulós eredmények tükrözték a politikai erőviszonyokat, és azt hogy az autonómiázás mindkét változata – az autonómia-tervezet is, amelyet Kelemen Hunor és a szövetség tett kampánytémává, és az is, amelyet az SZNT-től kölcsönözött és tűzött zászlajára Szilágyi Zsolt – csufosan megbukott: megmérettetek és könnyűnek találtattak!

A kormányból való önkéntes kilépés kontraproduktív, ha úgy tetszik egy apolitikus (inkább egyenesen anti-politikus) gesztus, hiszen normális esetben minden politikai formáció „a hatalmat akarja”, kormányra készül. Kormányon lenni erőforrás (anélkül, hogy korrupciós ügyletekbe kellene keveredni), részvétel a nagypolitikában, nagyobb esély a közösség javát szolgálni, stb, stb., de a szövetség szempontjából a belső egyensúly megteremtésének is az eszköze volt. Az RMDSz 1996 óta minden alkalommal arra használta – többek között, persze – a kormánypozícióját, hogy kiegyensúlyozza az erdélyi régiók közötti természetes politikai asszimetriákat, és hogy hivatalnoki szerephez juttassa azokat a hozzáértő (?) politikusokat, akik az önkormányzati választásokon – a regionálisan jellemző, hátrányos etnikai arányok miatt – nem juthattak hivatalhoz. Ez nemcsak egyszerű morális kiegyensúlyozás volt, hanem azt üzente a maradvány rommagyar közösségeknek, sőt az etnikai szigeteken élőknek is, hogy érdemes a köz dolgaival foglalkozni, hogy dévai, temesvári, nagybányai, vagy brassói, stb., magyar politikusok is szerepet kaphatnak az országos politikában (politics of recognition). Ma ezt önként adja fel a szövetség, szinte biztosan feladva ezzel szövetségi jellegét, és kivonulva az országos politikából, bezárva  magát egy kisrégióba. Azután, a szövetség a kilépéssel, és különösképpen a meglebegtetett zászlós, ki- meg bevonulásokkal, és az autonómiázás folytatásával, éppen azoknak a hangját hagyja figyelmen kívül, akik lelkesen csatlakoztak a modernizációs mozgalomhoz, akik a nagyvárosokban román társaikkal együtt az utcára vonultak a két forduló között, akik vigyázó tekintetüket, nem egy mind jobban elszigetelődő (ráadásul önként izolálódó) kisrégió, hanem a fejlett Nyugat fele fordították. Mitől hozhatna ez a gesztus szavazatokat a 2016-os választásokon, mivel könnyíti meg a belső radikális reformot, kérdezhetnénk? És hiába várnánk választ, mert meggyőződésem, hogy az „illetékesek” maguk sem tudják. És, mert nem tudják mitévők legyenek, előregyártott és ismételten lejáratott politikai kommunikációval, még több populista szólammal, és titkolózással, ködösítéssel kínálják meg közönségüket: a közös tarisznyából, nem a hamuban sült friss pogácsát, hanem a lejárt szavatosságú konzervet vették elő. És mi van a politika felíratú konzervben? Frusztrált kisebbségi, sérelmi politizálás, és dölyfős autonómiázás (helyenként „vesszen trianonos” csatakiáltásokkal), sündisznóállás, és visszavonulás a székelyföldi skanzenbe, egy magát erősnek gondoló (egyelőre csak önjelölt) székelyföldi aprókirály – Antal Árpád, sepsiszentgyörgyi polgármester – politikai kampányának nyitóakkordjai – lerágott csontok, és avas bőrkocsonya.

A román társadalom java átlépte az ortodox fundamentalizmus politikai kultúráját (még akkor is, ha utóbb kiderül, hogy csak időszakosan), nekünk pedig – amint azt a Mikó-ügy fejleményei és politikai kommunikációs kliséi jelzik („A ploiesti bíróság isten vagyonát lopta el”, „háborúba indulunk”, stb.), jön a fundamentalista (keresztyény) konzervpolitika, bicskával, idejétmúlt újságpapírról fogyasztva. Mint Rilke párduca vergődik önépítette rácsai között a rommagyar politika, és képtelen kitörni onnan, tehetetlenségében legrosszabb reflexeihez (path dependency) fordul, ösztönszerű magatartása visszavezet az elszigeteltségbe, a „rossz” tradícióhoz, a politikai homokozóba, ahol csupa önsorsrontó szerep és beszükült, torz világkép vár.