Hogyan és kivel tovább?

Hogyan és kivel tovább?

Klaus Johannis győzelme azért meglepő, (de nem példátlan, hiszen hasonló civil társadalmi megmzdulással, de méreteiben mérsékeltebb, illetve kevésbé látható jelenséggel már az 1996-os, illetve a 2004-es elnökválasztáskor is találkoztunk), mert általa egy – Románia viszonylatában – új, nem pedig a megszokott és szociológiai értelemben legelterjedtebb politikai kultúra jut(ott) kifejezésre. Ugyanakkor az új elnököt győzelemre juttató demokratikus és részvevő politikai kultúra, hirtelen, a két választási forduló közötti időszakban, „avatkozott közbe”, és borította az első fordulóban kirajzolódó általános (parokiális) és megszokott politikai elrendeződést. A Ponta első fordulós negyven és Johannis harminc százaléka pontosan kirajzolta a mögöttük álló pártkonstrukciók támogatottságát, legalábbis az országban szavazó állampolgárok esetében, és egyben leképezte a jól ismert, viszonylag stabil, passzív és bizalmatlan (Almond és Verba híres, bár némiképp módosításokra szoruló, eredeti elemzésének kategóriáit használva) politikai orientációt és szavazói magatartást. Ezt viszont – az utolsó percben, deus ex machina módra – fölülírta a külföldön, pontosabban Nyugaton szavazó, eltérő politikai kultúrájú állampolgárok szavazói magatartása. Ez aztán a maga során előhívta az itthoni („reziduálisnak” neveztem máshol, olyannak, mely koncentráltan termeli újra a parokiális, de lényegében etno-nacionalista és túlnyomó részt keresztény (ortodox) fundamentalista politikai kultúrát) romániai társadalom fiatal, és magasabban iskolázott, urbánus polgárok hasonló (bár általában rejtőzködő) politikai kultúráját, beindította a participatív demokrácia meglevő, viszont széttöredezett elemeinek összeforrását az utcai tüntetéseken. Így csak részben maradt meg az első fordulóban kirajzolódó regionális, pontosabban az erdélyiséggel (meglátásom szerint poszttranszilván politikai orientációval, illetve kultúrával) kapcsolatos magatartás, amit Johannis hazai szavazói jelenítettek meg (ez sok elemzőt meg is tévesztett), és a külföldi, illetve elsősorban erdélyi megmozdulások összekapcsolódásával (deterritorializálódott), Johannis támogatása, jórészt, elveszítette regionális identitásra épülő jellegét. Kétségtelen, hogy utólag értelmezhető a regionális különbségekre és identitásokra rávetítve is ami történt (Thomas teoréma), és Johannist tekinthetik – politikai ízlésüknek és/vagy érdekeiknek megfelelően – a politika egyes aktorai, „erdélyi elnöknek”, a második fordulóra ez a megkülönböztetés eltompult.

Mindenesetre a példátlan civil társadalmi mobilizáltság, és végül a győztes szavazatok – továbbra is állítom, hogy Johannis „tette de nem tudta” – nem a jelölt(ek) személyiségvonásainak, vagy rátermettségének szóltak, és nem is a pártok mozgósító képességének eredményei. A két elnökválasztási forduló között Johannis, olyan új, illetve más, eddig a közéletből hiányzó rétegeket mozgosított és vitt el az úrnákhoz, akiket a pártok és a politikai elit nem lett volna képes, ezért mandátuma – sajátos módon – nem pártkötődésű, hanem a participatív politikai kultúrát hordozó civil társadalomhoz kapcsolódik. Ez nem jelenti azt, hogy ő vagy környezete ne értelmezhetné pártkötődésűnek elnöki mandátumát, és azt sem, hogy más politikai aktorok és elemzők, ne ekként tekintsenek rá, viszont – és ebben az átmeneti időszakban fog ez eldőlni – nagyot téved(het)nek, akik pártlojalítást, a klientúra és pártkatonák helyzetbe juttatását, a „régi” politikai kultúrához való alkamazkodást remélik tőle (wishful thinking), illetve feltételezik esetében. A megválasztott elnök félig-meddig kötetlen (legalábbis párfüggetlen és heterogén) mandátuma, nagyobb szabadságfokot engedélyez, több és más típusú mozgásteret, mint amivel az erősen pártkötődésű Ponta rendelkezett volna megválasztása esetén, viszont kiszámíthatatlanná is teszi politikai habitusát. Ponta kiszámíthatóbb elnök lenne, már mandátuma elkezdése előtt is, Johannis számára több alternatíva létezik (mint már jeleztem is), és ami a legfontosabb, kötetlen mandátumával valóban átformálhatja az egész politikai mezőnyt. Ha elég erősnek érzi magát, ha megfelelő tanácsadókra hallgat (nem győzöm a kompetenciát hangsúlyozni!), akár azt is megkísérelheti, hogy a zsákmányszerző hadjáratokra szakosodott pártpolitikai, pontosabban korrupt/klienteláris, rendszert teljesen felforgassa és a problémamegoldó, közszolgálatra épülő politika irányába tegyen lépéseket. Megteheti, hogy a megválasztása mögött álló participatív, civil társadalmi politikai kultúrát „választja” elnöksége hatalmi bázisaként és azt próbálja meg érvényre juttatni. Persze ennek megvannak a kockázatai, könnyen belebukhat, afféle marginalizált és frusztrált elnökké válhat (Constantinescu esete), de mondom megpróbálhatja! Ehhez széles társadalmi, és politikai támogatottságra van szüksége, és legkevesebb három vonatkozásban gyors lépéseket kellene tennie: először a korrupció felszámolását kellene szorgalmazza és ennek eszközeként az igazságszolgáltatás „valódi” függetlenségét és korrekt működését kellene garantálja (kinevezésekkel és leváltásokkal, stb.); azután, ehhez is kapcsoltan szorgalmaznia kellene és elfogadtatnia egy új párt- és főként pártfinanszírozási törvényt; és harmadszor, ígéretéhez híven, sürgősen új választási törvényt kellene elfogadtasson, melynek része kell legyen, a külföldön élők számára fontos, elektronikus szavazás szabályozása.

A kontextusból számomra világos, hogy a rommagyar politikai osztály zavarodottsága mögött (már amikor nem egyszerűen az inkompetencia a meghatározó!) éppen az áll, hogy az összes szerveződés belesüllyedt a parokiális (nem tetszik, illetve pontatlannak gondolom a „balkáni”, illetve „dămboviţa-i” jelzők használata, de erre hajaznak!), a szavazók passzivitására, érdektelenségére, sőt tudatlanságára és ignoranciájára építő, zsákmányszerző pártpolitikai csatározások korrupt mocsarába. A politikai történéseket is csak ezen a csaló szemüvegen át képesek látni és próbálják meg láttatni – reális valóságkép, és különösen mindenfajta innovatív szellem nélkül kommunikálnak. A rommagyar politika sodródik az árral, sem (kognitív) eszközei, sem kompetenciái, sem víziói, stb. nincsenek: itt fekszik kiterítve, pőrén és gazdátlanul. Ha még meg is szólalnak a politikusok, akkor paradox és kontraproduktív politikai lépéseket szorgalmaznak (önként kilépni a kormányból), kölcsönösen elvtelen és átgondolatlan támadásokat indítanak (egymás kétségbeesett kicsinálása, szükséges tisztogatásnak álcázott bünbakkeresés), zavarosak és zavarodottak. Az „autonómiázás” megbukott, jobb híján majd pajzsra emelik annak leghangosabb képviselőit (remélem Izsák Balázs győzelemként értékeli, a Szilágyi Zsolt révén, a haragos és dölyfös „nagy- és bősz-székely” eszentés autonómia tervezetre kapott ötvenezer szavazatot!), miközben a racionális politizálás szorgalmazóit, szándék szerint, száműzik.

A válság megmutatta, a rommagyar szavazók felvilágosultabbak és „okosabbak” a politikai osztálynál, a mainstreamnél, ergo az a helyzet, hogy a rommagyarság a jelenleginél jobb politikai vezetőket (elitet) érdemel!