2014/11/18

Önáltatásaink és a valóság



Önáltatásaink és a valóság

A (majdnem) csoda éppen megtörtént, és a romániai politikai mezőny „szimulákrum” jellege ezt ráadásul még mérhetetlenné, illetve láthatatlanná is tette, hiszen – először az elmúlt 25 esztendőben – a városi fiatalok és magasa(bba)n képzettek, valamint a nyugati országokban élő román állampolgárok szavazatai döntöttek. A nép szavazatain keresztül beszélt és másoknak most hallgatni kell(ene)! Persze, az elemző (diskurzusnak) beszédnek ideje van, talán majd jobban ráfigyelnek és többen, talán eljut a döntéshozók füléhez is, mondom talán, de illúzióim nincsenek. A meglepő, hogy az győzött, aki nem pillanatnyi és anyagi előnyöket, hanem a „jól végzett munka” mítoszát ígérte, olyasmit, ami talán a legkevésbé jellemző mai társadalmunkra, de amire valóban jövőt lehetne alapozni, ebben az értelemben pedig „kollektív vágyak megtestesítője”. (Utópia, amit Johannis kínál, mégpedig egy elnagyolt és alig körvonalazott vízió, de sokkal integratívabb, mint a rommagyar politikai mainstream „mezítlábas utópiája”, a székelyföldre koncentrált „autonómiázás”). A győztes kampány központi (ikonja) alakja az alapos, hallgatag és gyakorlatias erdélyi szász mítoszát hordozta, és mutatta fel, olyan vezető képét (felépített imidzsét), akiben a „kollektív vágy ereje”, „társadalmi mágiába vetett hit” (mondaná Ernst Cassirer) mutatkozik meg, a kampánynak viszont vége szakadt, a kampányüzemmódot a köznapi politizálás váltja.
Johannis egy fehér csekket kapott arra, hogy belátása szerint alakítsa az elnöki pozícióját és használja hatalmát, ezt a csekket az “internet hangja” és mozgosító ereje, a bel- és külhoni fiatal, aktív, iskolázott, viszont a politika iránt alapvetően nem érdeklődő, társadalmi csoportoktól kapta. Proteszt szavazatokat gyűjtött be, olyanoktól, akik joggal elégedetlenek, akikben a frusztráció és a változtatni akarás egyszerre volt jelen, és akik képesek voltak túllépni egy Rubicon-on, egy emancipációs lépést hajtottak végre azzal, hogy egy nem román, nem ortodox jelöltet választottak meg Románia elnökének. Nehéz megjósolni mihez kezd hatalmával az újonnan megválasztott elnök, de elvben – és hátulról kezdve a sorrendet – 3 dolgot tehet: először megtörténhet, hogy „gyenge” elnök marad, képtelen lesz szándékait megvalósítani, marginalizálódik és egymandátumos elnökké válik, sok elszalasztott lehetőséggel – akárcsak Constantinescu-val történt, akit legyőztek a “szolgálatok”; de megteheti, hogy visszaél hatalmával, beáll a hatalmi harcba és hatalma/legitimitása ez miatt is erodálódik, végül nem lesz képes sikerre vinni egyetlen projektjét sem, akarnok, de eredménytelen elnökként vonul be a panoptikumba – Băsescu-val történt ez; illetve, a pozitív forgatókönyv szerint, élni tud hatalmával és valóban tesz a politikai osztály és mezőny megújításáért, a strukturális korrupció felszámolásáért, stb. Ebben úttörő lehetne! Hogy milyen új elnökünk lesz, az a napokban – lényegében – eldöl, és annak függvénye, hogy kikkel veszi körül magát, kikre támaszkodik, milyen tanácsadókat lesz képes maga köré gyűjteni, még általánosabban, kire fog hallgatni? (Na, itt a sorban, a rommagyar politikusok és holdudvaruk a végén fognak kullogni, félig-meddig lesütött tekintettel!)
A most elkezdődött változás következményeinek és a felborult mezőny újrastrukturálódásának elgondolása, megtervezése viszont, csak most kezdődhet, meddig tart majd a levitáció? Hogyan fog kinézni az új politikai establishment? Miféle változások jönnek, és mennyire lesz meghatározó az új típusú/stílusú/profilú elnök? Csak néhány napig tart a csoda, vagy a most induló változás tartós lesz és meghatározó? Sok a kérdés, de egy dolog biztos, a rommagyar politikának is változnia kell, a változás régóta esedékes, de most már elódázhatatlan, lezárult a kisebbségi politizálás egy szakasza: „újra kell gombolni”. Vízválasztó van és egy további emberöltőre (de még hosszabb időre is) meghatározó szakasz következhet a román és a rommagyar politizálásban is, csakhogy a politikai mainstream semmit nem ért az egészből, elvesztette kapcsolatát, nemcsak a választóival, hanem a politika valóságával is: tanácstalan és ugyanakkor felelőtlen. A rommagyar politikai vezetők vérmérsékletüknek, indoktrinációs elfogultságaiknak, saját érdekeiknek, stb. megfelelően hevesebben vagy mértékletesebben, de mindannyian a rossz irányba nyilatkozgatnak, és keresik az önfelmentő stratégiákat és diskurzusokat, miközben képtelenek felfogni a választók üzenetét: fel kell hagyni az eddigi tematizálással, új politikai kommunikációra és új politikai elitre van szükség, de sürgősen! A régi politikai stílus és tematizálás, képtelen találkozni a választói elvárásokkal, a demagógia és populista szólamok már nem elegendőek ahhoz, hogy voksokat hozzanak. Az önáltatás és a demagóg-populista diskurzus évtizedes sulykolása után újra el kell gondolni a kisebbségi politizálást, reálisabb önképre és víziókra kell építeni.
Jellemző példaként hadd utaljak arra, ami az „autonómiázás” körüli csaták és egész politikai diskurzus körül történt, és aminek meg kell változnia. Lassan húsz esztendeje, hogy – több kevesebb rendszerességgel – mérjük/mérik a rommgyarság keretében is a közvéleményt, legalábbis az alapvető politikai opciók és problémák vonatkozásában. Eddig minden általam ismert mérés azt mutatta a romániai magyarságnak és különösképpen a székelyföldinek alapvető problémái gazdasági és szociális jellegűek: kevés a munkahely (főként a decens fizetést kínáló), alig van befektetés, fejletlen az infrastruktúra, aggasztó méretű a szegénység és ennek következtében masszív az elvándorlás. Ezzel szemben – első körben persze a magukat radikálisnak mondó aprópártok, de egyre nagyobb mértékben az RMDSz is – nemzeti(es) szimbólumokat, bizonytalan körvonalú és tartalmú autonómiát, még több zászlót és hangosabb etno-nacionalista jelszavakat kínált, a rommagyar politikai esablishment. Gyakorlati problémák megoldása helyett szimbolikus politizálás folyt, kisebbségpolitikai vállalkozók, legtöbbszőr korrupciós összefonódásaik elrejtésére használták ezt, a szavazatokat is ebben a szimbolikus értelemben („megmutatjuk, hogy mennyien sorakozunk fel az autonómia mögé”) használták, etno-nacionalista jelszavakra épített, és rosszul strukturált „kisebbségpolitikai” követelések igazolására. A változtatás szükségességének legnyilvánvalóbb jele – bár, politikusaink elhallgatják a dolgot, (illetve maguk is elhiszik, saját hamis ideológiai kostrukciójukat) –, hogy az első fordulóban, a székelyföldi „autonómiázó” Kelemen a rommagyar szavazatok egyharmadát szerezte meg (ezt nevezte a szavazókkal való szövetség szorosabbra fűzésének a vezér!), második fordulóban pedig a rommagyar szavazók egyhatoda követte, alig rejtett opcióját. Szakadék tátong a szavazók és a szövetség között, egyelőre áthídalhatatlan, valaki azt írta a Kelemen Hunor tegnapi MTI-s nyilatkozata alá kommentként, hogy "Tük münköt hülyének néztek", a dolog egyre inkább oda-vissza érvényes, a szavazók azt üzenték a politikai osztálynak: „münk es hülyének nézünk tüktöket”.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése