Önáltatásaink és a valóság
A (majdnem) csoda éppen
megtörtént, és a romániai politikai mezőny „szimulákrum” jellege ezt ráadásul
még mérhetetlenné, illetve láthatatlanná is tette, hiszen – először az elmúlt
25 esztendőben – a városi fiatalok és magasa(bba)n képzettek, valamint a
nyugati országokban élő román állampolgárok szavazatai döntöttek. A nép szavazatain
keresztül beszélt és másoknak most hallgatni kell(ene)! Persze, az elemző (diskurzusnak)
beszédnek ideje van, talán majd jobban ráfigyelnek és többen, talán eljut a
döntéshozók füléhez is, mondom talán, de illúzióim nincsenek. A meglepő, hogy
az győzött, aki nem pillanatnyi és anyagi előnyöket, hanem a „jól végzett munka”
mítoszát ígérte, olyasmit, ami talán a legkevésbé jellemző mai társadalmunkra,
de amire valóban jövőt lehetne alapozni, ebben az értelemben pedig „kollektív
vágyak megtestesítője”. (Utópia, amit Johannis kínál, mégpedig egy elnagyolt és
alig körvonalazott vízió, de sokkal integratívabb, mint a rommagyar politikai
mainstream „mezítlábas
utópiája”, a székelyföldre koncentrált „autonómiázás”).
A győztes kampány központi (ikonja) alakja az alapos, hallgatag és gyakorlatias
erdélyi szász mítoszát hordozta, és mutatta fel, olyan vezető képét (felépített
imidzsét), akiben a „kollektív vágy ereje”, „társadalmi mágiába vetett hit” (mondaná
Ernst Cassirer) mutatkozik meg, a kampánynak viszont vége szakadt, a
kampányüzemmódot a köznapi politizálás váltja.
Johannis egy fehér csekket kapott
arra, hogy belátása szerint alakítsa az elnöki pozícióját és használja
hatalmát, ezt a csekket az “internet hangja” és mozgosító ereje, a bel- és
külhoni fiatal, aktív, iskolázott, viszont a politika iránt alapvetően nem érdeklődő,
társadalmi csoportoktól kapta. Proteszt szavazatokat gyűjtött be, olyanoktól,
akik joggal elégedetlenek, akikben a frusztráció és a változtatni akarás
egyszerre volt jelen, és akik képesek voltak túllépni egy Rubicon-on, egy emancipációs
lépést hajtottak végre azzal, hogy egy nem román, nem ortodox jelöltet
választottak meg Románia elnökének. Nehéz megjósolni mihez kezd hatalmával az
újonnan megválasztott elnök, de elvben – és hátulról kezdve a sorrendet – 3
dolgot tehet: először megtörténhet, hogy „gyenge” elnök marad, képtelen lesz szándékait megvalósítani, marginalizálódik és egymandátumos elnökké
válik, sok elszalasztott lehetőséggel – akárcsak Constantinescu-val történt,
akit legyőztek a “szolgálatok”; de megteheti, hogy visszaél hatalmával, beáll a
hatalmi harcba és hatalma/legitimitása ez miatt is erodálódik, végül nem lesz
képes sikerre vinni egyetlen projektjét sem, akarnok, de eredménytelen
elnökként vonul be a panoptikumba – Băsescu-val történt ez; illetve, a pozitív
forgatókönyv szerint, élni tud hatalmával és valóban tesz a politikai osztály és
mezőny megújításáért, a strukturális korrupció felszámolásáért, stb. Ebben
úttörő lehetne! Hogy milyen új elnökünk lesz, az a napokban – lényegében –
eldöl, és annak függvénye, hogy kikkel veszi körül magát, kikre támaszkodik,
milyen tanácsadókat lesz képes maga köré gyűjteni, még általánosabban, kire fog
hallgatni? (Na, itt a sorban, a rommagyar politikusok és holdudvaruk a végén
fognak kullogni, félig-meddig lesütött tekintettel!)
A most elkezdődött változás
következményeinek és a felborult mezőny újrastrukturálódásának elgondolása,
megtervezése viszont, csak most kezdődhet, meddig tart majd a levitáció?
Hogyan fog kinézni az új politikai establishment? Miféle változások jönnek, és
mennyire lesz meghatározó az új típusú/stílusú/profilú elnök? Csak néhány napig
tart a csoda, vagy a most induló változás tartós lesz és meghatározó? Sok a
kérdés, de egy dolog biztos, a rommagyar politikának is változnia kell, a
változás régóta esedékes, de most már elódázhatatlan, lezárult a kisebbségi
politizálás egy szakasza: „újra
kell gombolni”. Vízválasztó van és egy további emberöltőre (de még
hosszabb időre is) meghatározó szakasz következhet a román és a rommagyar
politizálásban is, csakhogy a politikai mainstream semmit nem ért az egészből,
elvesztette kapcsolatát, nemcsak a választóival, hanem a politika valóságával
is: tanácstalan és ugyanakkor felelőtlen. A rommagyar politikai vezetők
vérmérsékletüknek, indoktrinációs elfogultságaiknak, saját érdekeiknek, stb.
megfelelően hevesebben vagy mértékletesebben, de mindannyian a rossz irányba
nyilatkozgatnak, és keresik az önfelmentő stratégiákat és diskurzusokat,
miközben képtelenek felfogni a választók üzenetét: fel kell hagyni az eddigi
tematizálással, új politikai kommunikációra és új politikai elitre van szükség,
de sürgősen! A régi politikai stílus és tematizálás, képtelen találkozni a
választói elvárásokkal, a demagógia és populista szólamok már nem elegendőek
ahhoz, hogy voksokat hozzanak. Az önáltatás és a demagóg-populista
diskurzus évtizedes sulykolása után újra el kell gondolni a kisebbségi
politizálást, reálisabb önképre és víziókra kell építeni.
Jellemző példaként hadd utaljak
arra, ami az „autonómiázás” körüli csaták és egész politikai diskurzus körül
történt, és aminek meg kell változnia. Lassan húsz esztendeje, hogy – több kevesebb
rendszerességgel – mérjük/mérik a rommgyarság keretében is a közvéleményt,
legalábbis az alapvető politikai opciók és problémák vonatkozásában. Eddig
minden általam ismert mérés azt mutatta a romániai magyarságnak és különösképpen
a székelyföldinek alapvető problémái gazdasági és szociális jellegűek: kevés a
munkahely (főként a decens fizetést kínáló), alig van befektetés, fejletlen az
infrastruktúra, aggasztó méretű a szegénység és ennek következtében masszív az
elvándorlás. Ezzel szemben – első körben persze a magukat radikálisnak mondó
aprópártok, de egyre nagyobb mértékben az RMDSz is – nemzeti(es) szimbólumokat,
bizonytalan körvonalú és tartalmú autonómiát, még több zászlót és hangosabb
etno-nacionalista jelszavakat kínált, a rommagyar politikai esablishment.
Gyakorlati problémák megoldása helyett szimbolikus politizálás folyt,
kisebbségpolitikai vállalkozók, legtöbbszőr korrupciós összefonódásaik
elrejtésére használták ezt, a szavazatokat is ebben a szimbolikus értelemben („megmutatjuk,
hogy mennyien sorakozunk fel az autonómia mögé”) használták, etno-nacionalista
jelszavakra épített, és rosszul strukturált „kisebbségpolitikai” követelések
igazolására. A változtatás szükségességének legnyilvánvalóbb jele – bár,
politikusaink elhallgatják a dolgot, (illetve maguk is elhiszik, saját hamis
ideológiai kostrukciójukat) –, hogy az első fordulóban, a
székelyföldi „autonómiázó” Kelemen a rommagyar szavazatok egyharmadát
szerezte meg (ezt nevezte a szavazókkal való szövetség szorosabbra fűzésének a
vezér!), második fordulóban pedig a rommagyar szavazók egyhatoda követte, alig
rejtett opcióját. Szakadék tátong a szavazók és a szövetség között, egyelőre
áthídalhatatlan, valaki azt
írta a Kelemen Hunor tegnapi MTI-s nyilatkozata alá kommentként, hogy "Tük
münköt hülyének néztek", a dolog egyre inkább oda-vissza érvényes, a
szavazók azt üzenték a politikai osztálynak: „münk es hülyének nézünk tüktöket”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése