Levitáció

Levitáció

Az előítéletességről és az etnocentrizmusról, az azokból származó sajátos paradoxonokról akarok szólni, és akárhogy is igyekszem elkerülni a jelenleg zajló piszkos elnökválasztási kampánnyal való bármiféle érintkezést, ez szinte lehetetlennek tűnik. A propaganda általában, nemcsak épít a meglevő előítéletekre és sztereotip, végletesen leegyszerűsítő és elnagyolt fogalmakra és gondolkodásmódra, hanem tudatosan szaporítja is azokat. Példával élve a politikai propaganda sztereotipikus képeket alkot a jelöltekről, sőt démonizálja a politikusokat, amikor egyoldalú leegyszerűsítésekkel él és eltúlozza, összesűríti a jelöltek tulajdonságait, egy-egy üzenet hordozóivá teszi teljes és sokrétű személyiségüket, miközben már meglevő előítéletekre épít. Az ilyen típusú „működő tudás” leglényegesebb vonása, hogy zárójelbe teszi, nem veszi figyelembe a tapasztalati megismerést, sőt a józan ésszel sem számol, automatikusan, reflexszerűen alkalmaz gondolkásbeli sémákat, és teremt állandó kapcsolatokat, általános érvényűnek tekintett kategóriák és személyek, illetve viselkedések között, azután ezeket mereven, ismétlődően használja. Akárhányszor leszögezhetjük, és a gyakorlatban megtapasztaljuk, hogy például a közéleti/politikai korrupció pártfüggetlen, hogy a strukturális korrupció mindenik politikai formációt érinti, és ezt a közönség nagyrésze hajlandó is „általában” elismerni. Ennek ellenére a propaganda képes akárhányszor eltakarni ezt a tényt és a korrupciót egyik vagy másik politikai oldalnak tulajdonítani, azzal vádaskodni, stb. (Árulkodó jelek sokasága jelzi, hogy a korrupcióellenes ügyészség az elnöknek alárendelt, általa megszállt intézmény, a vezetők kinevezésétől kezdődően, egészen a kézivezérelt működésig, az ügyeknek elsülyesztésén, illetve napirendre tűzésén át, a politikai ellenfelek „kiemelt” kezeléséig, stb. Márpedig, ha ez így van fölösleges az elnökválasztás fő szereplőit korrupcióval vádolni, ha az elnök által még a titkosszolgálatok bevonásával sem sikerült Pontat, Johannist, Tăriceanut vagy Meleşcanut úgymond leleplezni, korrupción fogni, akkor ők éppen a „bombabiztos” korrumpálhatatlanok, mégis korrupciós sztereotípiák ragadnak hozzájuk, mintha valóban jellemző lenne rájuk. Mi más ez, mint az előítéletesség biztos jele?).

Ennél is jellemzőbb az etnocentrikus/előítéletes gondolkodásmód, ami azon alapul, hogy a saját etnikumunkhoz/nemzetünkhöz tartozó személyeket sokkal pozitívabban ítéljük meg, mint másokat, hogy elfogultan, különbözőképpen ítélünk meg saját, és más csoporthoz tartozó személyeket és viselkedéseket. Az etnocentrizmus paradoxonja, hogy a rommagyar szavazók minden előzetes érvelés, vagy magyarázat nélkül megbízhatóbbnak tartják a kisebbségi származású jelöltet, mint a többségit. A kisebbségi származású jelölt, tisztán liberális nemzetiségi politikát hirdet, azt mondja nem érdekli semmiféle kisebbségi/közösségi jog, a székelyföldi autonómiát meg explicit elutasítja. Ezzel szemben a többségi jelölt, azt mondja, hogy elismeri a kisebbségi (lényegében nyelvi) jogokat, és a szigorúan területi/adminisztratív autonómiákat is. Na mármost, mégis a rommagyarság többsége az előbbire szándékozik szavazni, aki, ha valóban megbízhatóbb, igazmondóbb, következetesebb, stb. akkor nemcsak a székelyföldi autonómiának, hanem a kisebbségi jogoknak is nix lesz! A többségi jelölt, ha valóban kevésbé következetes, vagy megbízható, akkor még változtathat meggyőződésén az etno/territoriális autonómia vonatkozásában, tehát a fő-fő autonomisták szavazataira nem érdemes? (A rommagyar jobboldalinak mondott, etno-nacionalista és autonomista politikai mainstream és hangadók számára, a liberalizmus általában és menthetetlenül szitokszóvá vált. Ez viszont nem akadályozza meg őket, hogy reflexszerűen liberális politikust és programot támogassanak, ha egyébként, a többséggel szemben táplált előítéletek ezt súgják, hacsak valóban nem mentek át mindannyian a szivárvány alatt, hirtelenjében). Úgy tűnik a politika manapság nem több futballhuliganizmusnál, illetve a legtöbben akként művelik, ha olyan attitűdök, mint mindenestől, a külsőségekben is, azonosulni a „csapattal”, elfogultnak és agresszívnek, legalábbis harsány és balhés drukkernek lenni dicsekvés tárgya, kit érdekelne a mérközés maga?

Az elnökválasztás első fordulója nyomán kialakult választói térképet vizsgálva, nagyon úgy tűnik, hogy az erdélyi román szavazók nagyrésze – legalábbis a választásokat meghatározó politikai motivációk tekintetében – képes volt túltennie magát az etnikai/vallási előítéleteken és szavazatával támogatni egy kisebbségi jelöltet. Ugyanez mondható el azon rommagyar szavazókról is, akik nem rommagyar jelöltre szavaztak, hanem politikai meggyőződésük szerint. Nem kétséges, hogy ez egy bíztató, emancipációs folyamat eredménye, mely az elmúlt 25 év egyik pozitív fejleménye (ilyen értelemben az erdélyi román szavazók szinte azonos profillal rendelkezenk a határontúl, pontosabban nyugaton, szavazókkal, éppen ezért feltételezhetően sokan közülük a következő választásokkor, már külföldről fognak voksolni!). A két forduló között szervezett és zajlott tüntetések, internetes, közösségi aktivizmus pedig azt mutatja, hogy különösen sokan, főként fiatal értelmiségiek levetkőzték a sokszor reflexszerűen nekik tulajdonított etnocentrizmusukat, nemzeti és vallási elfogultságaikat és a „régi stílus” helyett, ma egy kisebbségi jelöltet támogatnak. Az a paradox helyzet állt elő, hogy míg a kisebbségi jelölt mellett kampányoló román szavazók az etnikai/vallási emancipáció, az etnocentrizmust legyőző ráció és politikai projekt megjelenítői, motivációikat tekintve a nacionalista és ortodox fundamentalista jelszavak és attitűdök elutasítói, addig egészen más a helyzet a rommagyarság és hangadói körében. A rommagyarság elfogultsága és már-már irracionális, vagy láthatóan előítéletes ragaszkodása a kisebbségi jogokat figyelmen kívül hagyó (megveszekedetten liberális), viszont „kisebbségi és erdélyi” jelölt  melletti nagyon agresszív fellépés, éppen az előítéletesség és etnocentrizmus jele. A többséggel érzett ellenszenv, a kisebbségi sovinizmus biztos jele, az az agresszív és a rommagyarságon belül is törésvonalakat erősítő, intoleráns és kizárólagos, mindenféle észérvvel szemben süket fellépés, amit rommagyar közéleti szereplők egyrésze, és főként netes véleményformálók körében tapasztalhatunk. Ma még kevesen értelmezik ezt úgy, mint az erdélyi románság (és kisebb mértékben magyarság) emancipációját az elmúlt 25 év alatt, pedig arról van szó. Az oly sokak által lenézett, karikírozott, kigúnyolt, stb. romániai demokrácia, az ortodox és fundamentalistának tartott román szavazóközönség országosan egyharmada, Erdélyben pedig a többsége (ez hosszú kifejtést igényelne) egy lutheránus szászra szavazott! A két forduló közötti kampányban viszont világossá vált, hogy paradox módon, külsőre, ugyanazon szavazói viselkedés, egymástól merőben eltérő motivációs háttér mellett működik, ezért újra kell gondolni a többség-kisebbség viszonyt, és nem csak az elkövetkező szavazások vonatkozásában, ettől szélesebb körben. A választási kampány lassan lecseng, a politikai levitáció, vélhetően még hosszú ideig marad, és közeleg az etnikai pártok vége.