Most kellene újragombolni
Egy meglehetősen zaklatott és
atipikus, vagyis a politikai kommunikáció szabályaitól és kampánylogikától
szinte mindenben eltérő – több szó és kép beszélt a korrupcióellenes ügyészség
legújabb eljárásairól, és a titkosszolgálatok viselt dolgairól, mint a
politikai programokról, hála a még elnöknek és alkotmányellenesen támogaott (alibi)jelöltjeinek
–, egzotikus, de esélytelen jelöltekkel tűzdelt elnökválasztási kampányt
követően, egyszerűsödött le a kép két jelölt versenyére. Az egész kampány és a
felállás sajátosságát Crin Antonescu meglepő ámokfutása eredményezte, amivel
feladta liberális elköteleződését, sőt pártja identitását is egyik percről a
másikra megváltoztatta; ha marad a liberális párt „liberálisnak”, ha megmarad
az USL, akkor akár Antonescu, akár Johannis első fordulóban nyer, Ponta pedig
marad miniszterelnök és el sem indul az elnökválasztásokon.
Még nem ismerhetjük a jelöltek
második fordulós kampánystratégiáit – mellesleg nem várható komoly és
ambiciózus programok bevetése, inkább folytatni fogják a már elkezdett „stílusban”,
és nagyon éles személyeskedő hangnemben – a közvetlen viták hozhatnak újat,
persze, amennyiben létrejönnek. Ponta megerősödhet azáltal is, hogy
miniszterelnök-jelöltet jelent be és, amennyiben minden valószínűség szerint Tăriceaunuval
kettősben fog tovább kampányolni, minden esélye megvan az elnökké váláshoz.
És bár józan számítás szerint a mérközés lefutott, azaz Johannisnak nincs
esélye, alapvetően fontos, hogy a romániai választóközönségnek, talán előszőr
van lehetősége arra, hogy két „jó” jelölt közül választhat elnököt (gondoljunk
csak arra, hogy tíz éve a jelenlegi elnök mondta: „miféle átok úl ezen a népen,
hogy még mindig csak két kommunista közül választhat” – ma erről szó sincs,
egyik versenyben maradt jelölt sem folytatója a năstase-i, vagy băsescu-i „rossz”
hagyománynak).
Ponta javára írható, hogy
fiatalsága ellenére komoly politikai tapasztalatot szerzett, dinamikus és
toleráns személyiség, jó kommunikátor, egyszóval személyiségét még nem torzították
el a politikusi paranoia vonásai, van humorérzéke, nem érintette meg sem a
korrupció, sem a személyi kultusz végzetes szele. Személyiségét tekintve
teljesen más profil Johannis, aki a megfontolt és átgondolt „szász” pozitív
mitológiájának megtestesítője, viszont nem jó kommunikátor és talán túlságosan
is távolságtartó, hiányzik belőle egyfajta latinos lendület, lassúsága és
alapossága hátrányba hozza egy közvetlen vitában, de persze akár segíthetné is,
konszenzusteremtő elnöki munkájában, nem úgy tapasztalatlansága a
nagypolitiukában. Ebből a szempontból, egymást kiegészítő személyiségek,
sajnálhatjuk, hogy nem egymás mellett, hanem egymás ellenében indultak,
egy másik felállásban, minden bizonnyal,
jó tandemet (kettőst) alkothattak volna.
Születnek már az önfelmentő
magyarázatok és utólagos racionalizációk a rommagyar szavazók távolmaradását,
az alacsony részvételt és román jelöltekre való átszavazást illetően. A dolog
lényege viszont mégiscsak az, hogy a tisztán szimbolikus jelentőségű, még a
belső megmérettetés vonatkozásában is árnyékbokszolásra hajazó párhuzamos
monologokat elmondó, stb. politikai kommunikáció csak ennyire képes
mozgosítani. Mindkét rommagyar jelölt mintha elfelejtette volna – és ez az
RMDSz-jelölt esetében a meglepőbb, aki az eddigi mérések és elemzések nyomán
tudatában lehetett volna, az egyoldalú kampány hátrányainak –, hogy a rommagyar
szavazó profiljának központi eleme a kétfele tájékozódás: egyformán érdekli a
szimbolikus politizálás (nemzeti/kisebbségi mítoszok, jelképek és identitást
erősítő rítusok, stb.) és a köznapi életben való boldogulás mintázatainak,
kilátásainak és lehetőségeinek a felmutatása, a pragmatikus/programatikus
politizálás (infrastruktúra, gazdasági és szociális kérdések, stb.). Ezért aztán
a mozgosítás és a voks struktúrája, és motivációs háttere, a két pillér
egyensúlyának kérdése, szeretik hallani a szimbolikus dolgokat és szeretik
hasznosnak tudni voksukat a politikai „haszon”, a gyakorlati befolyás értelmében.
És ha mindenki tudta, hogy a rommagyar jelöltek esélytelenek a második
fordulóba jutni, nem látták/láthatták, hogy mi fog történni a szavazataikkal a
második fordulóban, mire lesz az jó? A politikusok hajlamosak leértékleni a
szavazók tudatosságát, de az is világos volt, hogy egyik jelölt szavazatai sem
perdöntőek az elnökválasztás kimenetelét illetően, sem az RMDSz, sem az
aprópárt nem lehet mérleg nyelve, politikai zsarolási potenciáljuk minimális. Különös
módon az a jelölt, akitől több pragmatizmust vártak, egy „új” (egyébként
használhatatlan) autonómia-tervezettel állt elő, melyről maga is elismerte,
hogy „nincs realitása”, jelenleg kivihetetlen. A másik jelölt pedig egymásnak
ellentmondó projektekkel az SZNT-s, úgymond radikális, autonómia-tervezettel és
az eddig jószerével ismeretlen (egyébként hosszú távon ígéretes) föderalizációs
ötlettel egyszerre kampányolt, már ha sikerült egyáltalán eljuttatni a közönséghez
üzeneteit.
Mind a elnökválasztási kampány,
mind az eredmények a rommagyar politizálás mély válságát tükrözik, a
tehetségtelenséget, ötlettelenséget, a rossz beidegződéseket (path dependency),
az elévült kommunikációs sémákat, a megújulás és a kihívásoknak való megfelelés
hiányát, stb. Maliciózusan szólva, nincs itt semmi gond, csak a rommagyar
politikai mianstream – annak úgy többségi mint törpe tagozatát is beleértve –
„elvesztette” a rommagyar szavazókat, mind tematikusan/tartalmában, mind
kommunikációs vonatkozásban, azaz hangnemében, és diskurzusában képtelen
megszólítani a közösség többségét. És ez tényleg még csak az enyhébb
értelmezése a választási eredményeknek, mert egyébként azt kellene gondoljuk,
hogy az autonómia (pontosabban, persze az „autonómiázás”,
megintcsak annak kelemeni és izsákbalázsi wisdom-jában) azonmód megbukott,
megbukott még a Székelyföldön is, ahol csak a szavazók egy kisebbsége szavazott
rá! (A 83%-ban magyarok lakta Hargita megyében csak a szavazatok 74%-át kapta
meg a két autonomista jelölt, a 71%-ban magyarlakta Kovászna megyében ez az
arány 60%, míg a 36.5%-ban magyar Maros megyében 25.5%. Ezért kontraproduktív,
sőt megengedhetetlen a reális autonómia ügyét kampánytémává tenni és ezként propagálni).
Aztán az orbáni
homlokcsók hatásáról is azt kellene gondoljuk: a „halál csókja”, nem hoz
szavazatokat, viszont elvisz! (Ezért nem kell magyarországi politikát
belekeverni az itteni dolgokba, főként nem az
illiberális Orbán Viktorét, aki kifele húz az
EU-ból, de ez hosszú kifejtést igényelne).
3T és Szisz, úgy folytatja a
derék munkát, hogy „felkínálta lemondását” (gondolom ezt a Fidesz-es EP
képviselő Tőkés Lászlónak tették!), apró respect! De mielőtt Kelemen Hunor
dagadó mellkassal (és málészájjal) kiállna öndícsérni zsenialitását és a
győzelmet, talán azt is meg kellene magyaráznia, hogy hogyan jutott a
rommagyarság az elnökválasztásokon a Frunda által ’96-ban elért 760 ezer szavazattól
a mostani 320 ezerig? Még egy-két ilyen győzelem és végképp elveszítettük a háborút,
a boltot be lehet zárni, az utolsó fújja el a gyertyát. Országosan új politikai
kurzus következik, a rommagyar politikának viszont, alig van már lennebb: most kellene
újragombolni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése