Szelek útján
A határontúli magyarság „történelmi
sorsának” alakulása ezer szálon kapcsolódik Magyarország „történelmi sorsának”
alakulásához, és ezen szálak közül sok nem csak érzelmi/identitás jellegű – az együvétartozás,
a közös nyelv és kultúra, hagyományok, történelem, stb., stb. – hanem egyben
gyakorlati jelentőséggel is bír. A kisebbségi magyarok léthelyzetét, a
leghétköznapibb kisebbségi/többségi interakcióktól és viszonyulásoktól, a
legbonyolultabb gazdasági, társadalmi, kulturális, politikai, stb. folyamatokig,
alapjaiban határozza meg az anyaország nemzetközi megítélése, beágyazottsága,
irányultsága, kapcsolatrendszere, és miért ne, „kijáró”, illetve nyomásgyakorló
képessége, helye a geopolitikai, hatalmi palettán. Ma Magyarország – különösen
a magyar kormány külpolitikai megítélése, sőt egész helyzete bizonytalan –:
kompország, minden jel szerint, eloldja csónakját az oly hőn áhitott, és
továbbra is viszonylag szilárd nyugati révtől, és az önmagában is bizonytalan „vad-keletre”
veszi útját, egy örvénylő folyón (kérdés, hogy ezúttal is a víz lesz-e az úr?).
Márpedig a külpolitikai bizonytalanság, a bizalomvesztés, egyben sebezhetőséget
jelent, és azt a nyugtalanító kérdést veti fel: akik most úgy döntöttek, hogy –
immár kinyílvánított szándék szerint – elhagyják a nyugati demokratikus
közösséget és Magyarország jövőjét a posztszovjet kelethez kapcsolják, tévedhetnek,
mégpedig a nemzet hosszú távú érdekeinek a fel nem ismerésében, és, ha
ez bebizonyosodik, akkor viszont hogyan tovább?
Amikor elbizonytalanodik a
politika, amikor már nemcsak a közélet iránt érdeklődő polgárok, hanem maguk a
politikusok sem „értik”, ami történik és látszólag kitőr a káosz, „bármi
megtörténhet”, a bénultság és a fejvesztett rohangálás, vagy éppen a
döbbent hallgatás lesz urrá a politikai kommunikáción, és kiderül, hogy nincs „rendes
megváltás”, ajánlatos visszatérni a kályha sarkához, esetünkben felidézni a
nyugati politikai berendezkedések, nevezetesen a liberális demokráciák
alapelveit.
Az a kormányzat, amely nem a
jobbítás őszinte szándékával kormányoz, hanem polgárainak ignoranciájára,
tudatlanságára, megvezethetőségére és érdektelenségére, rossz politikai
beidegződéseire, hiányos kultúrájára, stb. épít, eleve korrupt
kormányzat, és korrupt rendszert épít. Bár a demokrácia kritériumainak
formális leírásákor, a vonatkozó tankönyvek ritkán mennek el a választópolgárok
politikai kultúrájának, tájékozottságának, stb. kérdéséig, a probléma létezik,
figyelmen kívül hagyása több, mint bűn, politológusi hiba. Végső soron, a
demokratikus kormányzás, csakis a polgárok haladásra, biztonságra,
kiszámíthatóságra, és az egész közösség boldogulására irányuló szándékaira és
törekvéseire építhet, még akkor is, ha az ő felelőssége ezen szándékok és
törekvések „előhívása”, jogi és közpolitikai programokra való lebontása,
illetve átfordítása, és követése. Természetesen a jó(bbító) szándék messze nem
elég a modern és jó kormányzáshoz (good governance), sőt az „általános”
politikai felhatalmazás, de még a populista hatásvadász, behízelgő és/vagy megtévesztő,
(etno)nacionalista és manipuláló politikai kommunikáció sem lehet egy jó
kormányzat alapja, a modern kormányzást szakértelemre szükséges építeni. A
magyar kormánypártok uram-bátyám alapon megválogatott előléptetett lojális, de
tudatlan, lekenyerezett és kiszolgáltatott „vazallusai”, bürokrata mamelukjai márpedig,
híján vannak a szakértelemnek, csak a maffiállam
gátlástalan kiépítésében kompetensek.
A liberális demokrácia tökéletlen
rendszer, tele hibákkal és bizonytalan tényezőkkel, ezért kiegészítő fékek és
ellensúlyok rendszerére van szüksége – a győztes nem visz, nem vihet mindent, a
kisebbségi véleményeknek, álláspontoknak és elképzeléseknek helye van, helye
kell legyen a rendszerben – és főként állandó korrekcióra szorul, melynek
kezdeményezője, külső támogatója a hatalmi körökön kívül működő civil társadalom.
A nyugati értelemben vett demokrácia éppen arra való, hogy a hatalomváltás
békés eszközökkel történjék, hogy ne leszármazás alapján működjön, hogy a népakarat
megváltozásának kifejezésére ne legyen szükség forradalomra – horibile dictu –
polgárháborúra. Ezért a „fülkeforradalom”, és az „illiberális demokrácia” –
legyen az kétharmados, vagy másmilyen – azon túl, hogy kezdettől fogva nonszensz,
rendszeridegen álfogalom, félrefutott „jópofizás” lenne, ha nem a demokratikus
rend felforgatására használnák.
Minden nemzet külpolitikája, a közpolitikák
meghosszabbításaként, a „nemzeti érdek”-nek a más nemzetekkel szemben, illetve
mellett való definíciójára épít és igyekszik azt érvényesíteni a nemzetközi
politikai szcénán. Különösen érzékeny terület ez, hiszen itt kevés a helye a
voluntarizmusnak, az önkényes és át nem gondolt intézkedéseknek, a
diplomáciában minden szó súlyát százszor is megmérik, mielőtt kimondják/leírják.
Feltéve, de meg nem engedve, hogy a mai Magyarország és mindenekelőtt a
jelenlegi kormány, vagy „kurzus” rejtett, és általam be nem látott érdeke – még
a potenciális atomerőmű bővítési mutyi sem magyarázhatja a zsarnoki „kelet”hez
való igazodást – a posztszovjet zónához való közeledés, a „lassú kihátrálás az
EU-ból” (a magyar parlament elnökének szíves megjegyzése, illetve víziója). Egészen
biztos, hogy ez nem
lehet az egész nemzet érdeke, és nem utolsó sorban, a határontúli magyarság
érdekeivel megy szembe, sőt árulja el azokat! Nem árt ismételten és
hangsúlyosan kimondani, a határontúli
magyarság megmaradásának és boldogulásának egyedüli lehetősége az országaik
EU-s és atlanti elköteleződése, a nyugati világot jellemző liberális demokráciák
szövetségébe való betagozódása. Milyen esély van a boldogulásra, ha a fő
támaszunk Magyarország, egy másik szövetségi rendszer (Eurázsiai Szövetség) potenciális
tagságára vágyik, illetve oda igyekszik, és elszakad az eddigi nyugati
orientációtól (számomra nem vitás, hogy André Goodfriend, és nem Putyin, a „jó
barát”)? Mitől lenne pozitív számunkra, ha Szlovákia, Románia, Ausztria,
Horvátország és Szlovénia, és remélhetőleg előbb-utóbb Szerbia, sőt Ukrajna is
más hatalmi tömbbe tartozna, mint a posztszovjet érdekzónába igyekvő, oda
integrálódó Magyarország? Hangosan kell ezt kimondani, mert úgy látom, a lábon,
fejenként vagy kiscsoportosan megvásárolt/lekötelezett/megvezetett, a tudatlan
és felelőtlen kisebbségi politikusok – tisztelet a kevés kivételnek –, minden
rendű és rangú fullajtárok és pöffeszkedő kiskirályok, stb. igyekeznek
elhallgatni és elrejteni a magyarországi kormány külpolitikája és a határontúli
(nevezetesen rommagyar) érdekek közötti ellentétet. A székelyföldért autonómiázó
kiskirályok ez fölött még azt is elfelejtik kimondani, hogy a reális
autonómia, a liberális demokrácia – ha úgy tetszik vívmánya –, pontosabban a
központi hatalomnak ésszerű és kívánatos megosztása, a decentralizáció és
szubszidiarítás, stb., csak liberális
demokráciára való hatalmi berendezkedés mellett jöhetne létre és működhetne: Abházia
nem Dél-Tirol! A keleti szél halálos örvényt gerjeszt(het), és nem marad ki
leoltsa a villanyt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése