Mezítlábas utópia és vidéke

Mezítlábas utópia és vidéke

„És megkönnyebbülve, megalázva, elborzadva megértette: ő maga is csak jelenés, őt is álmodja valaki.” – Borges

A vizionárius Borges sokat töpreng azon, hogy álmaink milyen jellegűek, és nem abban az értelemben, ahogy mondjuk Freud álomfejtés-elmélete próbálja megérteni, feltárni az álmaink tartalmát, azok rejtett jelentéseit, hanem azt keresi, hogy ki az, aki álmodik, és az álom tartalma, a benne rejlő szimbólumok, hogyan viszonyulnak a valósághoz. Az egyéni álmok töredezettek, változékonyak és elmosódottak, elillannak és aztán újra előbukkannak. De létezik és hat az ébrenálmodásnak egy sajátosan közösségi változata, mely ha úgy tetszik módszeresebb az éjszakai álmok villogó képsorainál, és amely nagyban hozzájárul a társadalmi világ újratermeléséhez, mégpedig a „szellemi látszatok újratermelése révén” (ahogy azt Mannheim Károly mondaná), és ez nem más, mint az utópia. Az utópia a jövőképek és egyéni álmok összeszerkesztett, vagy határok közé illesztett rendszere, a „legyen”, vagy „lennie kellene” eljövendő, vagy legalábbis elképzelt világa, szemben a „van”, a „rögvalóság”, szűk perspektívájú és determinált világával, melyet mindenkor nyomasztónak, tökéletlennek, kritizálandónak találunk. Az utópia ideális, viszont nem irreális világ, eszményi hely, olyasmi, ami elképzelhető, de – a maga teljességében – nem megvalósítható, arra törekedni, hogy valósággá legyen („utópikus tett”) mégsem abszurd és nem is takargatni való; nincs ideális társadalom, sőt létrejöttének a valószínűsége is csekély, mégis ezer évek óta vitázunk róla – sőt a társadalomtudósok, tudományuk létalapját (raison d’etre) látják a felé való haladás segítésében –, ideális állam sem létezett és létrejötte is valószerűtlen, mégis Platón óta élő vízió, és a jó kormányzás mindenkori mércéje, paradicsom sincs, de odakerülni, nagyon sok halandó kétezeréves vágya. Egyszóval nehéz lenne emberi világról, társadalomról és kultúráról az utópia ideális képzetének, a tökéletességre való törekvésnek, a jelenléte nélkül beszélni vagy akár képzelődni, az emberi lét (condition humaine) sajátja a tökéletesre való áhitozás. Az univerzális utópia az a nemlétező, de elképzelt (megvágyott) hely, ahonnan körültekintve újragonolhatjuk a társadalmi természetünket, azt a kérdést feszegethetjük, hogy hol is állunk egy eképzelt tökéletes világhoz képest?

Politikai értelemben az utópia egyfelől motiváló képzet, irányt kijelölő, egy végső állapotot vázoló projekt – mi lenne kívánatos? –, másfelől pedig – az ideológiák, társadalomfilozófiák révén – társadalmi kohéziót teremt, integrálja a közösséget, még akkor is ha közben egymástól meg is különbözteti, sőt ütközteti azokat. És itt el is jutottunk addig, hogy kijelentsük az ideológiák a meg nem valósult, de ha úgy tetszik programmá formált, gyakorlati, vagy legalábbis a megvalósíthatóság ígéretével kecsegtető projektté (operacionalizált) alakított utópiák. Az utópia, akárcsak negatív párja a disztópia, mely oly gyakori társadalmunkban – mely társadalom sokkalta nyitottabbnak tűnik az „összeomláselméletek” befogadására, mint a pozitív víziók mozgosító erejének felismerésére – ideológikus, azaz alternatív viziókban jelenik meg: utópiaországban vagy a szabadság, vagy az egyenlőség, vagy a hagyománytisztelet és rend, stb. a társadalom könyörtelenül következetes szervező elve. Az ideológia, úgy is mint egy megvalósítandó utópia (tökéletes hely), vállaltan torz világkép, legalábbis abban az értelemben, hogy sokszor az ideálisat és nem a valóságosat, a praktikusat, stb. tekinti mérvadónak, viszont nélküle nincs valós politikai cselekvés (Az ideológia fogalmat Geertz-i értelemben használom, azaz modellszerűségében rejlő gyakorlati hasznát, funkcionalítását tartom fontosnak). Másfelől pedig a hatalom legitimálásának eszköze, arra való, hogy a mögötte fölsejlő vízió, illetve az az fele való haladás nevében, elfogadtassák a hatalmat, annak működésódjait, hogy arra szólítsák fel a közösséget, hogy áldozatot hozzon egy jobb, és szebb majdani világ eljövetelének érdekében. Ebben az értelemben, a ma oly divatos populizmus, mint elképzelten ideológiamentes politikai cselekvés abszurd, hiszen nem mutat perspektívát, csak a hatalmat igyekszik legitimálni, miközben, ha van bármennyire is obskurus világképe – a népakaratnak való vélt vagy valós megfelelés, sőt rájátszás (a népakaratnak, mely önmagában is ideológikus, hiszen „diszkrepancia van aközött, amit az emberek hisznek, és aközött, ami tudományosan helyesnek tartható”, mondja Parsons) –  azzal csupán a fennálló rendet, a hatalmat próbálja minden áron elfogadtatni, anélkül, hogy perspektívát mutatna.  

Ha azt a kérdést vetnénk fel, hogy hogyan állunk az utópiák és a nekik megfelelő, a feléjük mutató, ideológiák terén mi rommagyarok, akkor minden bizonnyal szegénységi bizonyítványt kellene kiállítanunk magunkról. A mi kis politikai mezőnyünket egyetlen és csupán egy mikrórégióra, a Székelyföldre, mint utópia-landre (találóbbnak gondolom rá a skanzen kifejezést) koncentráló, azt idealizáló félszárnyú utópia uralja. Ennek ideológiája, pedig az etno-territoriális autonómia zavaros konstrukciója. Azért félszárnyú ez az ígéret(föld) – mezítlábas utópia Kököstől egészen Nyárádtőig – és a hozzá ideális esetben vezető ideológia, mert csupán a közösség egy részét integrálja és mozgósítja. És persze azért is, mert alacsonyröptű képzelet szüleménye, meg akar kerülni minden felmerülő problémát (az etnikumközi viszonyoknak, a többség-kisebbség dinamikájának újragondolását, stb.), miközben újakat (asszimetrikus adminisztráció, még kiterjedtebb bürokratizmus, stb.) vet fel. Ezért szinte parodisztikus is utópiának, ideális világnak feltüntetni, azokat a zavaros képzeteket, melyekkel tervezetekben autonómiázással próbálják leírni a Székelyföldet, mint ideális helyet és mint eszményi („lófőséget”, akarom mondani) „köztársaságot”.

Van azért – legalábbis „tartalékban”, ritkán hangoztatott háttérképzetként – egy másik utópia: Erdély, mint önálló történelmi, geopolitikai,  multikulturális, stb., „virágos Éden-kert”, és ennek megfelelő ideológiai konstrukció is, amit poszt-transzilvanizmusnak nevezhetnénk. Én viszont érvrelni ez utóbbi mellett tudnék (meg is tettem máshol), mert azt hiszem, legalább utópiáinkban nagyravágyóak kellene lennünk és földhöz ragadt, vagy legalábbis akként megélt, valóságunkat egy nagyobb és – legalábbis elvben – működőképesebb „ígéret-földje” perspektívájából kellene újragondolnunk! Csak hát ehhez az is hozzátartozik, hogy ne az etnikai/nemzeti elzárkózást, hanem a sokféleségben rejlő dinamizmust és újító szellemet, a toleranciát tekintsük mérvadónak; hogy ne a múltban vájkáljunk, hanem a jövő horizontját fürkésszük; hogy – itt és most -  merjünk „mást” elképzelni (jut eszembe Bretter György és az ő kritikai mást akarása, mint lehetséges előzmény): szűklátókörűségünket, mi okozza? Merjünk álmodni, hanem előbb-utóbb minket fognak álomnak, tovatűnő emlékképnek nézni!