Unió fekete bakancsban

Unió fekete bakancsban

Eddig a pénzügyi-gazdasági krízis félrekezelése (gazdaság és belpolitika) és az ukrán válságban mutatott tehetetlenség (katonai és külpolitika) jelezték a leghatározottabb módon a válságot, most meg az EP választások eredményeinek vannak még drámaibb jelzésértékű vonatkozásai, melyek immár azt mutatják, hogy az Európa-projekt (ahogyan tudtuk, illetve jórészt fantáziáltuk) csődbe ment. Amikor euroszkeptikus, sőt nyiltan szélsőséges, az európai értékeket (tudjuk még, legalább elvben, hogy melyek is azok?) tagadó pártok és politikusok garmadája jut mandátumhoz, egy magát demokratikusnak mondó/gondoló „kontinentális parlamentben”, akkor az összeomlás imminens, („it is just around the corner”, ahogy azt angolnyelvűek mondanák), a nappali ajtaján kopog. A komplex projektből, mely lényegét tekintve az európai országok közötti békét és magát a pacifikálódást szerette volna minden eszközzel segíteni/szentesíteni és az öreg kontinenst egy közös jövőképben egyesíteni, a törékeny béke még megmaradt, szinte minden egyéb – és itt mindazokra az eszközökre gondolok, amelyek segítségével a tartós („örök” – mondaná Kant) és mindenki számára előnyös béke kiépíthető lenne – a tönk szélére került. Az a nagyon drámai kérdés került napirendre, hogy tartható-e a béketerv, az „egyesült”, vagy legalábbis egyre nagyobb mértékben integrálódó Európa víziója, ha annak demokratikus intézményi eszközei sorra becsődöltek? Lehet-e egy békés és hatékony, szolidarításra, kohézióra, együttműködésre és toleranciára épülő versenyképes, de nagyhatalmi allűröktől mentes Európát építeni, ha egy ilyen projekt eszközei elapadtak? Az EP választások – számomra azt jelzik – hogy újra kell gondolni és új eszközöket kell találni az Európa-projekt felélesztésére (új „bakancs-listára” van szükség), és meg kell újítani az intézményeket nem formálisan (nem elég új EB elnököt és néhány vezetőt formaszerint leváltani), hanem a legbensőbb tartalmukat illetően. Ellenkező esetben, a demokratikus látszatok fenntartása mellett, az Európa-projekt elpusztul a fekete bakancsok súlyos lábnyomai alatt. Csakhogy erre látszik a legkevesebb „politikai akarat”, a projekt megújítása, új tartalommal való feltöltése még csak kampánytéma sem volt; úgy föst, hogy a politikai osztály – szerte a kontinensen – föl sem fogja, nem is akar szembenézni a projekt csődjével. Inkább struccpolitizál, belpolitikai csörték és leszámolások, minden lojalitást nélkülöző belháborúk színterévé tette a mostani EP választások politikai szcénáját egy fantáziátlan és múltbaragadt, önző céljain kívül semmi mást nem ismerő, lejárt szavatosságú, politikai osztály (Nigel Farage-ok és Marine Le Pen-ek Európája jön?).

Hozzánk közelítve, szemben a magyarországi politikai színpad jobbra, sőt szélsőjobbra lejtésével, a román mezőny középen van (sőt enyhén balra húz), no nem azért mert toleránsabb vagy felvilágosultabb elitje lenne, hanem mert egy küldő ország, aktív állampolgárainak szinte a fele külföldön keresi (többnyire sanyarú) kenyerét, és mint ilyen, nem mehet el szélsőséges irányba, hiszen éppen a szélsőségek támadják lépten-nyomon. Ha mást nem, ezt tükrözi az amúgy hitvány romániai politikai osztály, és ez most pozitívum. Persze nincsenek hosszútávú garanciák a mérsékelt politikai programok és szereplők dominanciájának fennmaradására. És az sem igaz, hogy Európa a román politikában központi téma lett volna az EP választások kapcsán, napirendre a magát liberálisnak mondó egyre inkább fantomizálódó párt, és elnökének nem ma kezdődött ámokfutása, és a késő ősszel esedékes elnökválasztás előjátéka került. Ki beszél itt igazi gondokról, a közelmúlt politikai hibáiról, nézzük, sőt tátott szájjal bámuljuk az árulások és hazudozások, a titkos paktumok és a gyűlölködés Caragiale, vagy még inkább Ionesco tollára kívánkozó olcsó karneválját. Az éberség elaltatására ez éppen elég is, szappanopera a legsilányabb fajtából. Miközben a „rendszerellenes” független jelöltre leadott szavazatok, a politika intézményeiből és a mainstream politikusokból való mély kiábrándulást jelzik, a többség passzív, a szavazók nagy többsége a lemondások és árulások, az átállások és helyezkedések kavalkádját futballdrukkerként (ha nem egyenesen huligánként) szemléli, kit is érdekelnek Európa igazi gondjai?

Az EP választásokat ismét mindenki „megnyerte”, sőt a rommagyar szövetség (mint egyedüli versenyző) „az utóbbi 25 év legjobb kampányán” (sic!) van túl, apró és mellékes kérdés, hogy szavazatainak száma ismét csökkent, a 2009-es EP választásokhoz képest, mintegy 19,3%-al (83.152 szavazat). A magyar kormánypártok bíztatása ellenére, a független jelölt lekörözte a „teljes rommagyarság” képviseletét hangoztató politikai formációt. A mozgosítás – amit legfőbb célként jelöltek ki a kampányban – mégsem ment túl simán, belvita is keletkezett belőle. És mégis széles a mosoly, nagy a mellény, „fényes” a győzelem, bár EP képviselőt vesztettünk, „erős közösségnek még erősebb képviselete lett” (kit is érdekelne, akár középiskolás szinten, az a fránya matek, nemde?). Ne kekeckedjünk, hiszen a vezérek ismét túléltek egy fordulót (és nem kétséges, hogy ez volt politikájuk „titkos” napirendje), és – amolyan patópálosan – ismét elmondhatják, ráérünk még a megújulásra, igyunk a fényes győzelmre. Most a fideszhez való dörgölőzés van napirenden, úgy látszik a behódolás hoz a politikai osztály konyhájára, nem szavazatokat, nem valódi progressziót, nem a közjó hatékonyabb szolgálatát, nem megújuló Európát (ilyesmit még csak nem is ígérnek), hanem személyes előnyöket, zsíros penzumot, a bársonyszékek megtartását, felélhető/továbbosztható casht!

Carpe diem, s utánunk a vízözön üzenik a politikusok és pezsgőt bontanak, mi meg maradunk a temérdek kérdéssel, s köztük a legégetőbbel: hogyan újulhat meg Európa, ha a múlt kísértő és sötét árnyai jut(hat)nak szóhoz, egyre gyakrabban és egyre hangosabban a „szabadon”, és demokratikus módon, de nagy-nagy abszenteizmussal választott új EP-ben? Quo vadis Europe, merre tartunk, mi mindnyájan?