Kampányzene: szakállas nő tematizál

Kampányzene: szakállas nő tematizál

Európa-szerte fura jelenségen keresztül tematizálódik az idei EP választási kampány; a szakállas énekesnő Conchita, szokatlan (querr) másságának témájára lendül be a politikai kampány. Semmi kétségem, hogy az eredetileg (nyárs)polgár-pukkasztásnak indult hakni, olyan vitát robbant be a médiákba és különösképpen az interaktív-közösségiekbe, mely, szemben az Európát ért nagy kihívásokkal – mint az ukrán válság és (Kelet)-Európa megváltozni látszó geopolitikai helyzete; vagy a „fennálló” világrendszer(telenség) átalakulása; az integráció folyamata, lépései, üteme, és helyszínei; a pénzügyi-gazdasági válság utókezelése; a demokratikus intézmények kiürülése; az emberi és különösen a kisebbségi (lásd bevándorlók témáját is) jogok kérdésköre, etc. –  (végre) eléri a nagyközönség ingerküszöbét, és kampányt tematizál. Még mielőtt arról szólnék, hogy pontosabban milyen politikai kommunikációhoz kapcsolódó problémákat hoz reflektorfénybe; és most a sok színházzal és show-műsorral, médiahatással és szcénával kapcsolatos jelző és analógia a legadekvátabban fejezi ki az – lássuk be sokaknak igencsak bizarr –  esztétikai élmény szimbolumokkal közvetített hatását, és indokoltan válnak a leírás, és értelmezés szókészletévé; a szakállas énekesnő színrelépése, és váratlan sikere egy mérsékelten izgalmas popzenei vetélkedőn, szólnom kell néhány szót az előadásról, a performanszról magáról. Nem vagyok hirtelen lett zenekritikus, sem az előadóművészetek szakértője/kritikusa, stb., ezért azokat az összetevőit és vonatkozásait tekintem a „szakállas énekesnő” jelenségnek, melyek reflektorfénybe kerülésével alkalmasak arra, hogy szimbolikusan, és aztán „kampányrealitásként”, tematizáljanak, sőt kiprovokálják a pro és kontra politikai diskurzusokat, a vitát. Ráadásul a Celine Dion-os, kissé csepegős, romantikus slágerek kedvelője/fogyasztója sem vagyok. Magánvéleményem mégis az, hogy Conchitának „van hangja” és visszafogott, nem túlcicomázott előadásmódja, a zene lendülete, ritmusa és fordulatai, stb. átlagos fogyasztói kultúrán edzett – tehát nem túlságosan vájt – fület gyönyörködtetőek. Meggyőződésem, hogy sokaknak esztétikai élményt, de legalábbis fogyasztható populáris zenei artefaktumot jelent(het): apró katarzist hoz(hat). Ha a közönség mondjuk rádión hallgatja, és nem látja az előadó bizarr imidzsét, a produkció, talán a mostani szavazatoknál is többet vonzott volna, stb. Azt akarom ezzel jelezni, hogy ami a szakmai és közösségi zsürizést illeti, az osztrák énekesnő teljesítményének értékelését, dijazását, elfogadom, rendjén levőnek találom. A szakállas énekesnő polarizál, (végletesen) megosztja a véleményeket, nemiségének „irritáló meghatározatlanságával” kétszeresen is felborítja a világ (már-már elfogadott, sőt nyugaton a többség által tolerált) rendjét; igazi querr (furcsa, különös, szokatlan) jelenség, hiszen nem egyszerűen férfi nemi identitását nőire cserélő, és külsőségekben ezt bemutató, “sima” transzvesztita, mint szakáll nélkül lenne, hanem van még benne egy csavar: nőnek is csak „félig-meddig” nő, hiszen szakállat visel.

Conchita 

a két-, vagy semleges nemű, és ezzel „nemi identitás nélküli” díva, aki nem csak a vizuálisan is megjelenített nemiség esszencialista, kétosztatú kategóriáját írja fölül, hanem a nemek közti konzervatív/tradicionális sorrendet semlegesíti (gender order), karikírozza, és efemer, múló/múlandó voltát jeleníti meg. És itt van egy nagyon alapvető eleme annak, hogy a „jelenség” lényeges világnézeti/politikai vitát (sőt nagyon intenzív verbális összetűzéseket) képes kirobbantani. De nem csak a radikális férfipártiságot (macsóságot), a maszkulinitás bevett felmutatásának jeleit provokálja, hanem egyszersmind a radikális feminizmusnak a nemek közötti uralmi viszonyoknak radikális felborítási kísérletét, átfordítását, a női fennsőbbrendűség eszméjét, és a nők elsőbbségét is ironizálja, még helyesebben kritizálja. Ezzel viszont nem csak a (neo)konzervatív, fundamentalista és populista (stb.), hagyományos nemi szerepeket biológiai, természetes stb. alapokra visszavezetők (a közízlést a maguk ideáljai szerint meghatározónak gondolók, az ízlések fölötti monopóliumot maguknak revendikálók, stb.) számára botrányos, (szándéka szerint legelőször őket provokálja elsősorban – a nemi identitás megválasztásának szabadsága és a tolerancia nevében), hanem azon (nyárs)polgárokat és köznapi hipokritákat is fölháborítja, akik egyébiránt és privátban magukat toleránsnak (pontosabban szoft-toleránsnak, nyilvánosan a pc beszédet gyakorlónak, „butik multikulturalistának”, trendi eurókonformistának) a mindenféle másság iránt nyitottnak gondolják, illetve igyekeznek bemutatni, és akik most akaratlanul is lelepleződnek (tükörként szembesülnek a látvánnyal, és azzal is, hogy t.k. nem képesek a „megtapasztalt”, a „látható”, a nyilvánosan is felmutatott, stb. másságot tolerálni): a dupla fintor, a kettős tűkör, (melyben a fogyasztó filiszterek fura mód tükröződve/lelepleződve látj(hat)ják meg magukat), kétszeresen provokál. A szakállas énekesnő és performansza tehát messze túlmutat egy kissé avittas és gagyi dalfesztivál világsikert nem ígérő győztes előadásánál (és ennyiben már nem is pusztán a szórakoztatóipar része): allegorikus (olyan kifejezési mód, performansz, ami valami mást mond el, mint azt első látásra-hallásra gondolnánk, „egy dolgot mond és egy másikat jelent” – mégpedig „orientáló allegória”, amint James Clifford mondaná), maga a szimbolikus (tehát ambivalens, sokrétű és sok jelentésű) „Európa-látomás” (Eurovision). Valójában tehát, az ilyen bizarr módon megjelenített Európa allegóriája, a rajta keresztül megmutatkozó értékválasztások, filozófiák és politikai kommunikációs stratégiák vál(ha)t(n)ak a kampány témájává. Mégpedig úgy, és annyiban, hogy a mindennemű és rangú médiák és ezáltal a közvélekedés ingerküszöbét messze meghaladó módon, értsd botrányosan, stb. –  és itt van egy nagyon lényeges eleme annak, hogy a „jelenség” lényeges világnézeti/politikai vitát (sőt nagyon intenzív verbális összetűzéseket) képes kirobbantani –, szimbolizálja, és fejezi ki, a nemiségre, másságra és mindenféle kisebbségekre, stb. vonatkozó értékeket, és persze a hozzájuk kapcsolódó toleranciára, egyenlő jogokra, elismerésre, esélyegyenlőségre, stb. utal. Másfelől pedig provokálja az ezek korlátozását, konzervatív/keresztény cenzúráját, hagyományos elhallgatását, marginalizálását, ignorálását, a másság el nem ismerését, az ilyenszerű, egyébkét Európában szintén jelen levő attitűdöket provokálja, képviselőit színvallásra készteti.

Akár jól kitervelt (pr) reklám és/vagy kampányfogás volt a szakállas énekesnő színpadra állítása, akár, egy a versenyelőny megszerzésére irányuló figyelemfelkeltő hakni, showműsorban bocsánatos hatásvadász koreográfia (imagológia), a langyos és sok szempontból anakronisztikus, műfaját tekintve zavaros dalfesztivál sikeres meghekkelési kísérlete – véleményem szerint – a jelenségnek erős kampányhatása lesz. Azt prognosztizálom, hogy nem a baloldali-liberális félnek fognak kedvezni ezek a kampányhatások, hanem a konzervatív-populáris és szélsőjobboldaliak, no meg az eurószkeptikusok fognak profitálni belőle. Akkor is, ha a „hallgatag” többség még nagyobb arányban marad távol az urnáktól, és akkor is, ha a hangos jobboldal – amelyik most ismét egy húron pendül(het) a szélsőjobbal, sőt az EU-n kívüli (mindenekelőtt orosz, és fehérorosz) reakciós „támogatás” is begyűrüzhet[i] – aki a vita folyományaként (tiltakozó) proteszt szavazatokat lesz képes begyűjteni. Tisztán látszik, hogy az eurószkeptikus, intoleráns és ultrakonzervatív politikai mozgalmak, pártok és szóvívőik értik úgy, hogy „fogást találtak”a nyugati értékrenden és ezt ki akarják használni, fölöttébb eltúlozva a dolgot. Megtévesztő ebben az értelemben is a jelenség, hiszen toleranciát, szabadságot, a másság elismerését (lásd „elismerés politikája”) tűzte ki céljának (mind explicit, mind implicit formában), de közben hatásában az ezzel ellentétes normákat képviselő oldalt juttat(hat)ja szavazati előnyhöz. Azoknak kedvez(het), akik álságos módon gyerekeik megrontását vizionálják a gesztusban[ii], akik a toleráns, pluralista, nyitott, és minden vonatkozásban szabad Európa ellenségei, és élnek itt ilyenek, nagy számban.

---

[i] Az orosz és a fehérorosz politikusok jelezték radikális ellenségeskedéssel tiltakozással, hogy a Conchita szerepeltetését és első díját, a dekadens és minden vonatkozásban hanyatló Európa számlájára írják, azzal azonosítják az énekest. Paradox módon kerültek Conchitával szembe az orosz iker, euródalfesztiválon résztvevő lányok, akiket viszont – politikai meggondolásból – kifütyült a nagyérdemű Koppenhágában, és ezzel még az áldozati szerepet is felkínálták a habzó szájjal gyűlölködő orosz szónokoknak.

[ii] Javaslom azon szülőknek, akik a szakállas énekesnő láttán, hangos műfelháborodásuknak adtak hangot, hogy követeljék a farsangi mulatságok és mindenféle álarcos karneválok betiltását is. Vagy kecskének öltözni komilfó, csak más neműnek nem? Egyébként pedig nyugodtan mondják gyerekeiknek, ha azok rákérdeznek arra, hogy miért van nőnek öltözve a bácsi („bácsi, maga néni”- „néni maga bácsi”? szokták kérdezgetni régebbi gyerekek, és jól szórakoztak fölötte), hogy a showműsor olyan, mint az álarcos bál, az emberek különösen, másképpen öltöznek, mint a hétköznapokban, és meglátják: az apróságok rögtön érteni fogják, sőt mókásnak fogják tartani a dolgot.