Lecsengőben az antikampány
Hagyományosan a politikai
kampányokba sűrítődnek bele azok a momentumok, melyek ugyan leegyszerűsítik a
bonyolult politikai folyamatok jelentéseit, egy kévébe kötik és fokuszálják,
ráirányítják a történések kimenetelét a konkrét célra, de ez a sűrítés viszont,
csak akkor lehet sikeres, ha a köznapi politizálás megágyaz neki, ha a kampányidőszakokat
az intenzív felkészülés időszakai váltogatják. Ebből az általános szempontból
igyekszem értelmezni a mostani EP kampány ránk vonatkozó politikai
kommunikációját.
Közvéleményt, sőt horribile dictum,
valaminek/valakiknek kedvező közvéleményt “termelni”[i],
és fogyasztásra felkínálni, azután mozgosítani, és a kedvező véleményeket, a (párt)szimpátiát
szavazói viselkedésre konvertálni, voksokra átfordítani egy mediatizált
mezőnyben, a “fogyasztás helyszínévé tett” nyilvánosságban, a politikacsinálás –
mindenekelőtt a posztmodern politikai kommunikáció, marketing, és reklám (pr) –
“művészetének” a központi feladata.
A posztmodern kampány viszont nem
azzal kezdődik, hogy a pártok és politikai ágensek jól pontra tett és érthetően
megfogalmazott, racionálisan átlátható jövőképeket, azaz politikai programokat
írnak, és azután próbálnak meg elhelyezni egy versengő mezőnyben, a nyilvános dialógusok
szcénáján, hanem a mezőny elvárásainak, a fogyasztói igényeknek a felmérésével.
A politika üzeme nem az eladni kívánt, fogyasztásra szánt programokra, mint
sajátos “termékekre”, azok minőségére, fogyasztásuk következményeire koncentrál.
Nem azt mondják el, hogy: Mit akarunk? Milyen eszközökkel? Milyen célból? Mi
fog történni, ha a programunk megvalósul? Miért ezt és nem más programot
kínálunk? Milyen garanciák léteznek a program megvalósításához?, stb., stb.,
hanem sokkal inkább azt kérdezik, hogy mire van vevő? Mit akar hallani, mihez
van kedve, mit “enne”, a közvéleménykutatásokban megjelenő modális politikafogyasztó
“átlagember”? A termék, a politikai diskurzus önmagában érdektelen, értékét “csak”
a piac, a fogyasztói szegmensek minél szélesebb köre, annak ízlése, elvárásai,
pontosabban a fogyasztással/választással legitimált, vagy legalábbis
jóváhagyott, másképpen a visszaigazolás mértéke (többségi voks) adja. A
megszólítás mikéntje és a hatékony kommunikációs klisék megtalálása, az
üzenetek kódolásának technikái előbbre valóak a tartalomnál, röviden a
csomagolás és a reklám megelőzi és mintegy lényegtelenné teszi az eladni kívánt
termék tartalmát. A politikai kommunikáció sokkal inkább a csábítás és
lenyűgözés dramturgiája[ii],
mintsem a programok és jövőképek versengésének, megmérettetésének a aktív közvetítője.
És persze az örök kérdés, hogy mi az, ami eléri a médiák és rajtuk keresztül a
közönség ingerküszöbét? Mekkora balhé, és milyen hangos botrányra van szükség,
hány decibel kell ahhoz, hogy a(z egyébiránt tartalmatlan) közlés eljusson a „közvélemény”
füléhez? A botránykeltésre és hangoskodásra jó példa az elnök által provokált,
a román politikai nyilvánosságot uraló fülsiketítő zsivaj, a médiákon átütő
gyülöletkampány és ellenségképgyártás, a miniszterelnök földbe döngölési
kísérlete, és az arra adott viszontválaszok nem kevésbé hangos áradata. Azt is
mondhatnán, hogy ez a „veszekedés”, kardcsörtetés és zaj éppen megfelel annak a
politikai kultúrának, melynek egyfelől része, másfelől gerjesztője, harmadrészt
pedig fogyasztói ízlésének alakítója: a stílus itt is maga a politikus. Azt
viszont kétlem, hogy mozgosítana, minden bizonnyal nem is ez a célja,
megértéséhez azt kell(ene) megvizsgálnunk, hogy kinek kedvez(het) az alacsony
részvétel?
Közelebb vizeinkhez, döbbenten
olvasom Kelemen Hunor nagyinterjúját,
hiszen most a kampányfinisben, olyan kérdéseket tesz fel, olyan dilemmákról
beszél, melyeket a kampány kezdete előtt lett volna célszerű „megoldani”, vagy
legalábbis megnyugtatóan tisztázni, megvitatni és azután tervszerűen
kommunikálni, üzenetként eljuttatni a választókhoz. Ha jól értem a szövetségi
elnök dilemmáit, akkor azok lényegében akörül forognak, hogy mit mondjunk a
választóknak? Mint mondja: „Én nem látom azt, hogy az, ami szükséges és
indokolt lett volna, megtörtént volna: az, hogy európai uniós víziót, jövőképet
megjelenítve egy olyan kampány legyen, amely arról szól, ami a választások
tétje. Az igazság az, hogy mi is ebben az időszakban azzal a dilemmával
küszködünk minden nap, hogy hogyan vigyük ezt a kampányt végig”.[iii]
Nincs döntés és egységes kommunikáció a jelöltek arculatát, a bemutatandó politikusok
arcélét illetően sem: nem tudni, hogy valóban a hozzáértő szakpolitikusokat
akarják reklámozni, vagy a „tapasztalt” néppártiakat „árulják” nekünk („És mivel nálunk a 2-3 hely az, amit
reálisan meg lehet célozni, nem merül fel az a lehetőség, hogy itt van 4-5
hiper-szuper, ismert, listahúzó politikus, és van 3-4 szakpolitikus, aki a
politikában nem húzónév, nem ismert arc. Nálunk ennek is kell lennie, meg annak
is kell lennie annak, aki odakerül”).
A kételyek mögöttes tartalma sokrétű, de ami biztosan kiolvasható az interjúból az, hogy a szövetség nem döntött abban a sarkallatos kérdésben, hogy több vagy kevesebb Európára van-e szükségünk? Az miatt a vergődés, hogy egyfelől van az EU, mint “fennebviteli ítélőszék”, ahová problémáink megoldásáért, “igazunkért” fordulunk – elvinni problémáinkat és megjeleníteni az EP-ben –, másfelől meg vannak elvárások, melyeket az EU támaszt velünk szemben, de amelyeket – valamiféle átvett, vagy legalábbis sugallt eurószkepticizmusból – nem kívánunk teljesíteni. Azt szeretnénk, ha „ajrópa” nagyobb kontrollt gyakorolna a “román” (értsd ellenséges, nem kívánatos, stb.) hatalom fölött, de békén hagyna bennünket, sőt anyagilag támogatna minden ügyes-bajos dolgunk megoldásában („adj pénzt, és kuss!”); ha ellenpontozná a többségi hatalom túlsúlyát, magyarán letörné a többségiek szarvát, és közben érzékeny lenne minden kisebbségi elvárásra, a helyi ügyektől egészen a szimbolikusakig; ha másokat utasítana, nekünk pedig „nem szólna be” semmiről, csak bólogatna, ha (vélt vagy valós) „jussunkat” kérjük/követeljük, stb. Nem világos az sem, hogy idehozni akarjuk Európát, vagy odavinni sajátos problémáinkat, legalábbis ingadozás van a két állásponttal kapcsolatban (Tőkés már a múltkori kampányban „Erdélyt Európába” jelszóval kampányolt, az RMDSz pedig „európai Erdélyt” mondott, most viszont a szövetség is „odavinni akarja bajaink”, részt venni a döntésekben, stb.). Ezért érzékelem úgy, hogy Kelemen kampányban terápiát akar, mégpedig a „kishitűség, a közömbösség” kései, és többnyire ráolvasásos gyógyításával kísérletezik.
A kételyek mögöttes tartalma sokrétű, de ami biztosan kiolvasható az interjúból az, hogy a szövetség nem döntött abban a sarkallatos kérdésben, hogy több vagy kevesebb Európára van-e szükségünk? Az miatt a vergődés, hogy egyfelől van az EU, mint “fennebviteli ítélőszék”, ahová problémáink megoldásáért, “igazunkért” fordulunk – elvinni problémáinkat és megjeleníteni az EP-ben –, másfelől meg vannak elvárások, melyeket az EU támaszt velünk szemben, de amelyeket – valamiféle átvett, vagy legalábbis sugallt eurószkepticizmusból – nem kívánunk teljesíteni. Azt szeretnénk, ha „ajrópa” nagyobb kontrollt gyakorolna a “román” (értsd ellenséges, nem kívánatos, stb.) hatalom fölött, de békén hagyna bennünket, sőt anyagilag támogatna minden ügyes-bajos dolgunk megoldásában („adj pénzt, és kuss!”); ha ellenpontozná a többségi hatalom túlsúlyát, magyarán letörné a többségiek szarvát, és közben érzékeny lenne minden kisebbségi elvárásra, a helyi ügyektől egészen a szimbolikusakig; ha másokat utasítana, nekünk pedig „nem szólna be” semmiről, csak bólogatna, ha (vélt vagy valós) „jussunkat” kérjük/követeljük, stb. Nem világos az sem, hogy idehozni akarjuk Európát, vagy odavinni sajátos problémáinkat, legalábbis ingadozás van a két állásponttal kapcsolatban (Tőkés már a múltkori kampányban „Erdélyt Európába” jelszóval kampányolt, az RMDSz pedig „európai Erdélyt” mondott, most viszont a szövetség is „odavinni akarja bajaink”, részt venni a döntésekben, stb.). Ezért érzékelem úgy, hogy Kelemen kampányban terápiát akar, mégpedig a „kishitűség, a közömbösség” kései, és többnyire ráolvasásos gyógyításával kísérletezik.
Nem nehéz észrevenni, hogy ez nem
független attól az ambivalens üzenettől és politikai magatartástól, amely a
regnáló magyar kormány (és az attól jobbra levő párt) politikai üzenete (keletre
nyitni, de „megfejni” a dekadens nyugatot), ez biza a „fideszeződés” jele,
akármennyire is tagadná az elnök.
Kampányfinis előtt úgy látom, a
legfőbb üzenet: „maradjatok otthon”; persze ezt szelektíven értve, azaz a “többiek”,
akik nem ránk szavaznak, azok ne jöjjenek! Mi más ez, ha nem antikampány?
[i] Több mint negyven éve vetette fel Pierre
Bourdieu, hogy „közvélemény nem létezik”, legalábbis függetlenül a
közvélemánykutatók és megrendelőik ténykedésétől, akik eljárásaikkal „kitermelik”
azt. (lásd Bourdieu, Pierre: L’Opinion publique n’existe pas. Temps Modernes,
1973, január, 1292-1309 p.)
[ii] Jean Baudrillard írja, hogy a fogyasztói
kultúra jellemzője, hogy a reklám a tárgyak és jelek nagyon széleskörű
elterjesztésével a jólét illúzióját képes kelteni, függetlenül a fogyasztásra
kínált „termékek” valós tulajdonságaitól és eltekintve a szükösségtől is, mely
nagyon sok embert kizár a fogyasztási láncból. A mediatizált, fogyasztásra
szánt, politikára különösen érvényes lehet, amit a francia filozófus a reklámról
mond, hogy t.i. „a reményt árulja”, az „önmagát beteljesítő jóslatot”, a
fogyasztásban való részvétel illúzióját, a fantázia-gazdagságot, promózza. (Lásd.
J. Baudrillard, The Consumer Society: Myths and Structures, Sage, 1998, 127 p.)
[iii] Egyszerre két dolgot is üzen az interjú –
ha csak az EP kampánnyal kapcsolatos részét tekintjük is –, hogy mennyire nem
professzionalizálódott a mi kis szimulált politikai mezőnyünkben ez a
foglalkozás, és másrészt, hogy az elnök mennyire képes kiesni politikusi
szerepéből: kételyt megosztani/közvetíteni kampányfinisben, botrányos
melléfogás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése