2014/05/06

Válaszlevél-féle egy jobbernek



Válaszlevél-féle egy jobbernek, avagy kell-e rugózni egy vaskos szarkazmussal megírt, önvallomásos kiáltványszerűségre?
" ... ugyancsak kétes az a tudás, amelynek nem valamilyen gondolat az alapja, hanem egy puszta osztályozási sablon..." (Borges)

Határozott véleményem, hogy visszafordítani Demeter Szilárd szarkasztikus és megbélyegző kijelentéseit, még egy apró szösszenetet sem érne meg. Ha viszont szerző szövege, akármennyire is szűk (olvasói?) réteg véleményével egybeeső üzeneteket hordoz, és sejtem, hogy ez van, akkor talán megéri átvergődni a sarkos csúsztatások sűrű, de nem túl terjedelmes dzsungelén.
Azért maradt szép számmal számomra megfejthetetlen, hogy úgy mondjam, idegen kódolású üzenet, amelyekre természetszerűen nem reflektálhatok. Mindjárt ilyennel indul a szöveg, miszerint: „A határontúlimagyarozás a ballibek mocskoszsidózása” (itt az első paff). Még áttételesen, vagy jelképesen sem tudok – ha ugyan létezhet – olyan szinoníma-szótárról, amiben ez fellelhető lenne, ráadásul mindhárom terminus technicus (sic!), olyan szlengre utal, melynek szavait, így egymás mellett, én nem ért(het)em. Amit még hozzáfűz a szerző, hogy valaki(k) „ilyenképp”, azaz  „kontraproduktív módon”, „idegeníti/k/ el a  külhoni magyarokat a nemzettől”, az nekem valóban kínai, mégpedig annak valamely egzotikusan sajátos nyelvjárásából való.
Az is csak nemlétező dedós ellenvéleményre adott kategórikus válaszként érthető, hogy „... a magyar nemzet létezik. Ez tényállítás.” Viszont álljunk meg egy szóra annál, hogy létezne, léteznie kellene egy „közös nemzeti narratívának”, melyből a határon kívül rekedt magyarság kimaradt volna. Felvetődik a kérdés, létezett, létezik, vagy létezhet-e jövőben egy közös magyar nemzeti narratíva, mely integráló és nem kizáró, mely mindenki számára egyformán hozzáférhető, aki magyarnak mondja/gondolja/nyilatkozza magát? A különféleképpen megélt magyarság Magyarorországon belül is rétegzett és sokféle, és nemcsak az aktuális politikai törésvonalak mentén az, hanem például osztály, vagy társadalmi réteg, illetve szubkultúrák, generációs különbségek, stb., stb mentén is. De ami ettől is eltérőbb és egészen sajátos „rész-narratívák”-ban fejeződik ki, illetve válik megélhetővé, az a határon túliak esetében megélt és kialakított nemzeti narratíva-tár, és pont ez ne lenne része egy „közös” virtuális magyar nemzeti „narratívának”? Nem ez a sokféleség adja a narratíva szimbólikus tartalmát, a sokféleségen túli egységét, – ha úgy tetszik – a  nemzeti narratívák konvergenciáját? Tartok tőle, ez a fundamentalista és esszencialista nézet, miszerint csak egy nemzeti narratíva létezik/létezhet, amiből mi határon túliak, – különböző okok folytán, szerte a nagyvilágban (mert ugye az csak egy elírás lehet, hogy a nyugati magyar diaszpóra „nemzeti öntudata mély sebet kapott a kommunista diktatúrák idején”) – valamilyen kényszerűségek folytán „kimaradtunk”, és föltehetően történelmi vákuumban éltünk, az adott kontextusban, csak a kiadós komcsizást szolgálja, és semmi mást. A dolog márpedig úgy áll, hogy a magyar nemzeten belüli „szétfejlődések” és azok eredményeként kialakult és viszonylag hosszú történelmi korszakon át fennmaradt nemzeti narratívák önmagukban, és egyszersmind közösen alkotják a magyar nemzet nem túl egységes, mégis főbb vonalaiban integrált modenkori – megélt, megtapasztalt, spontánul átadott/átörökített, és elbeszélt – történetét (az írott történelem helyzete más, de nincs is itt a helye ezt kifejtenem). Úgy, hogy bármilyen meglepő, számomra (baloldali-liberális számára) semmi fura nincs abban, hogy „anyaországi, erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki vagy diaszpórabeli magyar”, hogy más-más „történetekbe vagyunk beágyazva” végképp nem fura, hanem ez a (geo)politikai realitás, és még csak nem is komcsi találmány, ahogy azt Demeter Szilárd sugallja.
Aztán jön a nagy logikai döccenő, hiszen miután – írja – „számunkra” (sic!) fura a többféle magyarság meglétének elfogadása, azt a költői kérdést veti fel, hogy a „... máshol élő magyarok szavazati joga valamiért mégsem természetes”. A kontextusból ugyanis azt kell értenünk, hogy magát is azon csoporthoz sorolja, aki már a Magyarországon kívüli magyarság létét is furcsállja, és utána azon lepődik meg, hogy a nemlétező határontúliak szavazati joga nem természetes? Csak érteném, mikor, kiről is beszél szerző? Már a közhely felmelegítésén túl, milyen igaza van, mikor azzal érvel, hogy a „mindenkori magyar kormányok teljesítménye” érint bennünket a határokon túl élő magyarokat is. Csakhát itt ugye a kijelentést, egy merőben elnagyolt értékítélet megalapozására akarja felhasználni. Úgy tűnik itt látja elérkezettnek az időt arra, hogy a jelenlegi kormányt szemrebbenés nélkül megdícsérje és egy jót „őszödibeszédezzen”, „gyurcsányhazudikozzon”, csak ugye érveket nem hoz arra, hogy a jelenleg regnáló kormány mennyivel tesz többet, a retorikai fogások és etno-nacionalista szóvirágok hangoztatásán túl mennyivel segíti jobban a határontúliak boldogulását. Ezt – gondolom – adottnak veszi, előzetes politikai elköteleződése szerves és természetes részének, holott a dolog egyáltalán nem magától értetődő. Legyen itt elég jelezni, hogy a határon túli oktatásra, kultúrára, stb., stb semmivel sem jutott több az elmúlt négyéves ciklusban (ha van erről tudomása érdemes lenne dokumentálni), mint az azelőtti kettőben, viszont az elosztás célzatosabb, felpántlikázottabb volt (erről itt olvashat). Ugyanakkor a határon túli magyarok boldogulásának egyik pillére Magyarország pozitív nemzetközi megítélése, és ez bizony csorbát szenvedett az elmúlt ciklusban, következésképpen a határon túli magyarok szervezeteinek érdekérvényesítő képessége is csökkent.
Minden bizonnyal konszenzus lehet közöttünk abban is, hogy én sem tudok „elképzelni (vagy helyeselni) olyan választói alapállást, amely a magyar nemzet megszüntetését tűzi ki feladatul a magyar politikusok számára”. Én ilyen szándékot viszont a magyarság legelvetemültebb külső ellenségeitől sem hallottam, nemhogy magyar szavazótól vagy politikustól, kivel is hadakozik Demeter Szilárd? Miféle démonok késztetik az „őket hibáztató” (sic!) ballibekhez fordulni? Költői, tudom, a csúsztatás, a rosszindulatú sugalmazás viszont nagyon is valós, és ismét, ki is mondja, és hol, hogy a nemzet ne legyen politikai közösség? Vajon a politikai közösség azáltal alakul(t) ki és (úgy ahogy) működik, hogy a határontúliak egy egészen elenyésző töredéke (hol van már a 15 millió magyar?) szavazhat/ott? És nem az szűkíti a kört, aki a kulturális értelemben vett nemzeten belül jelöl ki határokat és jelenti ki, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”, és azt is, hogy aki nem úgy nemzeti, mint „mi”, akik hatalmon vagyunk, az nemzetidegen?
És akkor a proklamációnak, mely a „Véreim” felkiáltással indul, van egy igen fura konnotációja. Úgy tűnik ez a korszerűtlen, olyan nyolcvan évvel megkésett (a szerző humortalansága okán iróniának nem olvasandó) wasalbertes modorosság kizárólag a mai magyar kormányt illetheti, hozzájuk a nyomatékos felszólítás. Ki más „küldi el a munkát kereső fiatalokat”, ha nem a jelenleg regnáló hatalom? A külföldön munkát vállalók, illetve kivándorlók számának megugrása ezt világosan jelzi (lásd itt és  itt). Viszont Demeter Szilárd itt látja elérkezettnek az időt, hogy bedobja a következő sztereotípiát éspedig az „emútnyócévezést”, azt mondván, hogy „Jelenleg állampolgárnak lenni és adózni a jóléti államokban jobb, mint Magyarországon, és amekkora versenyhátrány halmozódott fel a rendszerváltást követően, középtávon jobb is lesz.”
Végezetül, azt hiszem szerző nem akart mást, és megszólítani sem volt szándékában semmiféle ballibeket, csak alkalmat keresett és talált politikai lojalitásának felmondására; a jobberek által előszeretettel használt – azért sok helyen az itt felsoroltaknál némiképp szellemesebb, vagy igényesebb és kevésbé közhelyszerű – és a ballibekre projektált sztereotípiák felmondásával visszaigazolni a Fidesz-klánhoz való tartozását. Remélem az utolsó bekezdés balfogása miatt nem lesz klánon belüli csetepatéja, elfogultságának róvására íratik, hogy éppen a regnáló hatalmat ekézte kicsinydég: a vazallusi lét, az önként le-, illetve igába hajtott fő nem tesz bölccsé, sőt tompítja az agyat.

2 megjegyzés:

  1. A Nemzet akkor létezik, amikor a nemzeti narratívák nem tekintik magukat kizárólagos érvényességűnek, hanem elfogadják, hogy egy többszólamú metanarratíva részei. Nálunk nem ez a helyzet, hiszen minden létező nemzeti narratíva valamely belső ellenségre hivatkozik és esszencialista. Magyar nemzet tehát nem létezik, maximum magyarországi nemzetekről beszélhetünk.

    VálaszTörlés
  2. Igen, hasonló módon gondoljuk. Az nem gond, hogy többféle nemzeti narratíva, vagy al-narratíva (mítosz, legenda, történelmi előképek, stb.) létezik, és az sem, ha ezek adott pillanatban vitatkoznak/versengenek egymással. Az a lényeg, hogy ezek valahogyan összerendezhetők legyenek egy dinamikus, fejlődőképes, széles skálán érvényes, nem kirekesztő, stb.,nemzeti metanarratívává, a különféle identitásoknak alapot és keretet adó nemzettudat medencéjévé.
    A gond a szélsőségesen kirekesztő, támadó és sztereotipizáló, és meg nem engedett módon általánosító, stb. agresszív retorika, melyet DSz. is használ. Ez tényleg kontraproduktív a korszerű nemzeti konstrukciók és tudat kiépülésének és alakulásának szempontjából - sztem.

    VálaszTörlés