Virágszál a politikában
“Az ideológia funkciója egy
autonóm politika lehetővé tétele, azáltal, hogy biztosítja részint azokat a
megfellebbezhetetlen fogalmakat, melyek értelmessé, részint azokat a meggyőző
képeket, melyek kézzelfoghatóvá teszik.” – Clifford Geertz
Crin Antonescu politikai és
személyes karrierje – mert rá utal a cimbeli virágszál kifejezés – a maga
drámaiságában mutatja meg a mai romániai politikai mezőny minden nyomorúságát,
ellentmondásait, inkonzisztenciáját, stb., és megmutatja egyben a rendszerváltás
bukásának személyes és közösségi vonatkozásait; azt, hogy egy emberöltő alatt
sem alakult ki a liberális demokráciákra máshol jellemző politikai osztály, és
azt, hogy milyen kevés a remény, hogy a közeljövőben ilyesmi kialakulhasson.
Antonescu a posztkommunista román politika nemrég még elsőrendűnek tartott, de
minden esetre talán egyik legjobb „terméke”. Jó kiállású, (egyenesen sármos) jó
képességű és tisztakezű ifjú liberálisként indult, korán (talán túlságosan is
korán) államtitkári bársonyszékhez jutott, és jó retorikai képességének
köszönhetően, rövid időn belül, nagy népszerűségre tett szert. Karrierjének
felívelő szakaszában a „régi nemzeti liberális” gárda ellenében, mégis valahogyan
azok védőszárnyai alatt építkezett, tett szert egyre nagyobb ismertségre,
került egyre magasabb polcra és mutatta meg elsőrendű debattőri/politikusi
képességeit. Adott pillanatban, személyes karizmájából, kiváló politikusi imidzséből
pártjának is jutott, maga után húzta azt, és egyre népszerűbbé tette, akár a
nagyon kedvezőtlen konjunktúra – hiszen demagógia, szociális és nemzeti populizmus
uralták/ják a politikai szcénát – ellenére is; pártszakadások és politikai
földcsuszamlások, árulások és átállások (PLD), ellenszélben és válságos időkben
való kormányzás alatt is megmaradt elődjéhez, Tăriceanu-hoz, és a Nemzeti
Liberális Párthoz lojálisnak, és várt sorára; állam-elnök jelöltként pedig a legjobb alakítást
nyújtotta, bár alul maradt, akárki rá fogadott volna, mint jövendő köztársasági
elnökre. Szinte már a Cotrocen-i palota lakójának érezte magát, míg a jelenlegi
elnököt helyettesítette, és aztán valami megszakadt.
Ámokfutása és bukása (a párt- és
az elnökjelöltségtől való visszalépése, a liberális tábor elhagyása, stb.),
meglátásom szerint, nem politikusi személyiségének következménye, (bár nem
egyszer bíráltam az utóbbi időben kifejtett tevékenységét, többek között itt
és itt)
hiszen nem felfuvalkodottabb, nem szenvtelenebb, nem elvtelenebb, nem
agresszívabb, és még csak nem is paranoiásabb (kevésbé tehetséges) társainál. Ami
számlájára írható az talán türelmetlensége, az ahogyan előbe ment elnöki
szerepkörének, ahogyan beleélte magát, ahogyan „előre ivott a medve bőrére”. Hibája
talán, hogy bizonyos értelemben rendszeridegenként, a korrupt viszonyokat kíméletlenül
bíráló, a tisztaság szóvívőjeként indult, ez legitimálta és ezt jelenítette meg
a politikai porondon, és ezért szembekerült a rendszerrel; aztán egyféle
pályakorrekcióval kísérletezett – magyarán a szokványos román nacionalista
retorikával próbálta szélesíteni „liberális” szavazóbázisát –, megpróbált
konformálódni a mainstreamhez, és az nem engedte be területére: kíméletlenül
padlóra küldte. A nemzeti liberális párt néppártá alakítási kísérlete közben először
balra nyitott – éles, de elvszerű Băsescu
ellenessége okán ezt még elfogadták párttársai és szavazói, hiszen pártja igen
jó választási eredményeket ért el – majd jobbkanyart vett, ez viszont már sok
volt környezetének, meghátrálásra kényszerült. Antonescu-t a romániai politikai
mezőny strukturális jellegű rossz működése, azok a hibás „útfüggőségek” (path
dependency) és rossz beidegződések, azok a traumák és frusztrációk, azok a
működésbeli visszásságok és intézményi korlátok, stb. küldték padlóra,
kényszerítették (ki-, illetve) visszavonulásra, melyek a rendszerváltást
követően, a romániai politikai szcéna állandó velejárói voltak/lettek.
Nincs itt a helye sorra kifejteni
a román politikai mezőny hibás kristályosodásának minden csomópontját, jelentős
vonatkozását, de hadd térjek ki néhányra, melyek az általános
közéleti korrupción túl, Antonescu, és nem kétlem, további jóhiszeműként
indult politikusok pályáját képes kettétörni – hasonló sorsra, előreláthatóan,
Klaus Johannis juthat, igen rövid időn belül.
Az egyik legfontosabb
rendszerjellemzője az „új román demokráciának”, hogy rossz hangzású szakkifejezéssel
élve: poszt-kommunista poszt-demokrácia. Mégpedig sajátos fajta poszt-demokrácia[i],
ahol a formális demokratikus játékszabályokat fölülírják a legkülönfélébb
kiváltságos elitek elvárásai, sőt politikai programjai (agenda),
napirendkijelölő eljárásai. És esetünkben nem csak a befolyásos gazdasági
körök, hanem a nemzetközi (nemzet fölötti), elsősorban EU-s, és
pénzintézmények, befektetői csoportok., stb. is, de a média is, igen erős
befolyással rendelkeznek a politikai döntések fölött. Képesek megkerülni a
formális intézményi és demokratikus formákat, és ezt a befolyást mindenekelőtt
a jelenlegi elnök cinikus „beavatkozó” attitűdje mutatja meg.
Azután, egyik legfontosabb
vonatkozása a pártok jelenlegi állapotának/habitusának, hogy nem ideológiai
alapon szerveződnek, legfennebb pártideológia[ii]
biztosítja számukra, és az is csak ideig-óráig, a „kötőanyagot”; a román
politikai mezőny időnap előtt a posztideológiai korszakba lépett (ezért az
európai pártcsaládokhoz való kötődés is esetleges, és változó); az összes párt tömegpárt,
illetve néppárt (úgynevezett kartellpárt), vagy legalábbis az akar lenni.
Viszont liberális párt számára ez az út járhatatlan, ezért igyekszik Antonescu
átállni a néppárthoz. Ezért az összképet illiberálisnak[iii]
tekinthetjük, a demokratizálódási folyamatot egy visszalépés akasztotta meg,
amelyet türelmetlen helyi (kiskirályok) és központi (kormányzati, parlamentáris
szóvívők, szürke eminenciások) vezérek hoztak a rendszerbe, befolyásukkal
kiürítve az alig útjára indult demokrácia intézményeit. És ami a pártok belső
működési mechanizmusait illeti, már a kilencvenes évektől elterjedt és a pártversengés
logikájának keretében végül minden pártot elért, illetve szinte kötelezővé lett
az, amit a szakirodalomban párt patrónátusnak[iv]
hívnak. Ennek lényege, hogy a pártok zsákmányszerzésre szakosodnak, igyekeznek
a közszféra hatalmi pozícióit (központi és helyi adminisztráció, általában az állami
apparátus, ellenőrző szervek, stb.) pártalapon kisajátítani és klienseiknek
odaítélni, ezzel jutalmazva hűségüket, és szolgálataikat. Ezzel biztosítva a
patrónus-kliens viszony asszimetrikus kapcsolatának jutalmazó, atyáskodó oldalát.
Ehhez nem értett Crin Antonescu, és – megjósolom – ez miatt bukik meg nemcsak
Johannis, hanem jó ideig minden tisztességes politikus, aki nem áll be a sorba!
[i] Lásd. Colin Crouch, Post-Democracy, Polity
Press, 2004, ahol a Nyugati társadalmakra jellemző nem-demokratikus intézményi
befolyásról ír, de elméleti felvetéseit alkalmasnak találom a mi társadalmunkra
jelemző “sajátos”, azaz posztkommunista posztdemokráciákra is.
[ii] Az ideológia hiánya és a pártideológiák
előtérbe helyezése tulajdonképpen azt is hozza, hogy imidzsek és ratingek (hallgatósági,
nézői indexek) alapján alakul a politika, és ez a tematikzációs eljárásakat, illetve a
tematikát is bejelöli. A pártok nem – mégoly leegyszerűsítő, de mégis egyfajta
ethoszt képviselő, és lényegében befele egységesítő projektekre – alapozzák napirendkijelölő tevékenységüket, a
viták nem az ideológiák belső értékeiről folynak, hanem „alapszerepeket
tematizálnak”, politikai lókuszokról vitáznak, mint: ellenség, ellenfél,
idegen, szövetséges, stb.
[iii] A liberális demokráciák alternatíváit
kereső helyi és regionális vezérekről, lásd. Fareed Zakaria, The rise of illiberal
democracy, 1997, Foreign Affairs, 76.6, 22-43 pp.
[iv] Ezt írja le európai példák kapcsán Kopecky
Petr és Gerardo Scherlis, Party Patronage in Contemporary Europe, című
tanulmányában, European Review, vol. 16, No 3., 355-371 pp.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése