Jobbra, és balra át

Jobbra, és balra át

Ahogy közeledik az elnökválasztások időpontja, a romániai politikai mezőny egyre inkább kétosztatúvá válik egyfajta – hangsúlyozom leginkább csak nevében – baloldalra és egyfajta jobboldalra sorol be az összes párt, politikai alakulat, és nem utolsó sorban politikus, valamint holdudvaruk, azaz gazdasági összefonódásaik, klienteláris hálózatuk, és értelmiségi drukkereik, média fan-jaik is. A kétosztatú mezőnyért való versenyfutás startpisztolyát Crin Antonescu és követői sütötték el azzal, hogy a liberálisnak mondott pártot felkínálták a populáris jobboldalnak, elhagyva pártcsaládjukat, és azonmód összebútorozva a nemrég (2012 nyara) még galád ellenségnek tekintett, elnöki támogatással klónozott, úgynevezett néppárti jobboldallal, akkor, amikor, legalábbis formálisan, hirtelen jobboldali keresztény-demokrataként léptek fel. Ezzel sokadszorra bizonyították, hogy a megnevezéseknek, a „szójátékoknak” (PNL), és az ígéreteknek csupán paraván jelentőségük van, hogy a romániai politikában Talleyrand-nak igaza lehet, amikor azt mondja: „A beszéd arra való, hogy elrejtsük vele gondolatainkat”. És nem is csak az van, hogy a határ egyre elmosódottabb, jobb- és baloldal között, hiszen mindenki egyfajta néppárti, pontosabban populista, és mindenki jobb híján választ egy oldalt, hanem mindkét fogalom belülről is kiürült, és harmadik, liberális pólus, egyáltalán nincs is. Hol van már az egykori ülésrendre való utalás tartalma, hol vannak azok az „értékek”, melyek irányították az ideológiai alapon szerveződő politikai formációkat: a szociálisan érzékeny egyenlőségpártiakat; a szabadságot legfőbb értéknek tekintőket; vagy a tisztességes tradíciót éltetőket? A kérdés, természetesen költői, sehol sincsenek. Meglátásom szerint a közbizalom olyan mély válsága van kialakulóban, mely nagyon könnyen azt mondathatja a választópolgárokkal: „a politikusok, az eddig kormányra került pártok és személyek mindenike annyira korrupt, annyira csak saját érdekeit tekinti, hogy jöjjön már egy erőskezű, egy akárki, aki MÁS”! És egy ilyen gesztus könnyen véget vethet a romániai demokratikus kísérletnek. És ne legyenek illúzióink, Európa „csendes” – a magyarországi fejlemények, a demokratikus fékek és ellensúlyok rendszeréhez, és a sajtószabadság, stb., leépítéséhez való európai asszisztálás, ezt jól illusztrálhatja – sem érdekei, sem eszközei, sem őszinte szándékai nincsenek, az alig szárba szökkent, Kelet-európai (ál)demokratikus rendszerek fölötti őrködésre. A Nyugat összevetési alapja ma Ukajna; ha nincs polgárháború, és közvetlen orosz fenyegetés, meg az éppen soron következő bevándorlási hullám sem fenyeget, akkor egyéb „minden elmegy” (sőt, akkor tutto bene), hadd főjenek meg, az amúgy is gyanús végeken, a maguk bűzös levében.

Érzékeljük, vagy sem a pártok és politikusok sűrű átállása egyik oldalról a másikra, és vissza, a strukturális és általánossá lett politikai-közéleti korrupció legfontosabb vonása, és azt se  feledjük, hogy az eredeti olasz corruzione (a megvesztegetés, amit Machiavelli a kormányzás megromlására használt) kifejezés szinonímája a decomposizione azaz a bomlás. A korrupció olyan méreteket öltött, hogy a gyenge, de legalább formálisan mégiscsak demokratikus intézmények, melyek működése fölött a politikai mainstream és a hatalmi intézmények vezetői hivatottak őrködni, minden eresztékében recseg-ropog. Csak egy példa: ma nem azok a pártok vannak hatalmon, akik alig két éve, elsöprő fölényű győzelmet arattak a parlamenti választásokon, a mezőny „menet közben” átstrukturálódott, sőt a hatalmi szerkezet olyan formációkat is beolvasztott, melyek választásokon meg nem mérettek, legitimitásuk tehát több, mint kétes (UNPR, PC).

És mi más lehetne a demokratikus rendszerek bomlásterméke, mint a tökéletes demokrácia-szimulákrum, a diktatúra. A romániai politikai szcéna úgy lépett a posztkommunista és egyben poszt-demokratikus (lásd Crouch Nyugat Európára érvényes modelljét), és posztideológiai korszakba, hogy – látszólag – ismét átugrott néhány történelmi lépcsőfokot: a liberális demokrácia intézményei még azelőtt indulnak bomlásnak, hogy megszilárdulhattak volna, a demokraták nélküli demokrácia (mint előrelátható volt) összeomlóban, végnapjait éli. És ne tévesszen meg senkit, hogy nincs klasszikus diktátor, erőszakos vezér, a láthatáron, a kellő pillanatban kerül majd valaki, aki beleillik egy ilyen szerepbe – apropos Băsescunak csak elnöki mandátuma jár le, informális hatalmi hálózatai kezében vannak, a legfontosabb szálakat még ő mozgatja! Meglehet egyszerű üveggolyójátéknak tűnik az, ami a politikai szcénán ma történik, hogy izgulva, tenyerünket súrolva kapcsolunk a hírtévékre, és élvezettel fogyasztjuk, már-már habzsoljuk az átállások és árulások zsibvásárának képeit, hogy ma éppen ki-kivel haver, kivel lett ellenség, vagy szövetséges. És akár fogadásokat is köthetünk arra, hogy holnap ez hogyan változik, a politikai helyzet közben mégiscsak drámai, a folyamat kimenetele semmi jóval nem kecsegtet. A tét végül is nem az, hogy Ponta, Johannis, esetleg Diaconescu, (vagy X-ulescu), a tét a demokratikus intézmények megerősítése az elnökválasztás rendszerén keresztül az, hogy reális alternatívák fogalmazódjanak meg, hogy tudjuk (amennyire tudható, persze), hogy kire, és főként mire szavazunk, és azt végül szabadon megtehessük. A fontos az lenne, hogy egy paraszthajszálnyit is visszaépítsünk a közbizalomból, és ehhez az kell, hogy a jelöltek hitelesek legyenek azon a politikai, vagyis szimbolikusan értelmezett, „helyen” (locus-on), abban a szerepkörben, ahol fellépnek.

A helyzet viszont az, hogy kamupártok és formációk (most éppen a DáDi – pépédéje körül folyik ádáznak tűnő, de értelmetlen „harc”), kamupolitizálnak egy virtuálisan is alig körülhatárolt szcénán – a romániai politikai szcéna határát észrevesszük, vagy sem, az ukrán polgárháború, illetve az egyre fenyegetőbb ukrán-orosz háború adja –  a következmény pedig a maradék közbizalom felszámolása és a korrupció teljes uralma, illetve végső soron, a demokratikus intézmények teljes kiürülése/felbomlása lehet.