Spiriturizmus[i]
Elmúlt pünkösd és újra csendes
Csíkszereda-Csíksomlyó és környéke. Hazaindult a tömeg, bezártak a
zsibvásárosok, egy év múlva újra nagy lesz a sokaság, és zsúfolt a
zarándokhely, ismét búcsújárók özönlik el a Szék útját, a templomkertet és a
dombot, zászlósak és csendesen baktatók, hangosak és magukba szállottak
egyaránt; székely,
csángó vagy polgári ruhások, és a tarka politikus sereg, az elmaradhatatlanok.
Idén is sokan megfordultak a búcsú környékén, idén is nagy volt a tumultus, és
a médiaközvetítéseknek köszönhetően sokakhoz eljutottak
a búcsújárás képei,
a misék üzenetei, a résztvevők
gondolatai, véleménye.
Ha eredetileg a zarándoklat
értelmét a világ „szent és profán” felosztásának időszakos egyesítésétől, a
szent térben való megmártozás tapasztalatától nyerte el, ma már kevesen követik
a két térben való létezés modelljét, hiszik a hierophániát – a „szent”
megmutatkozását és „egészen más”-ságának megtapasztalását – és egyre többen
afféle vallásos turizmusnak, jó esetben problémáik felidézésére és önmagukban
való tisztázására használják. Mircea Eliade meggyőző erővel írja le és gazdag esettanulmányokkal,
hivatkozásokkal illusztrálja, hogy a hieróphánia, milyen jelentőséggel bír a
premodern társadalmak számára, hogy a szakrális térben, annak közelében élni,
hogyan adhat sajátos erőt, „élettel telítettséget”, hogy „a szent: valami, ami
léttel telített. A szent erő egyszerre jelent valóságot, örökkévalóságot és
hatóerőt.”[ii]
A modern zarándok, aki élete legnagyobb részét profán, hétköznapi térben tölti,
a szent teret jelenlétével egyre inkább deszakralizálja, olyan tevékenységek
részévé teszi, melyek nem a szent jelleghez, hanem az evilági, (kozmikus)
csodáktól mentes életvitelhez kapcsolódnak: spiriturista, aki élményekre
vadász.
Amióta tömegessé, ökuménikussá,
és főként médiaeseménnyé vált a búcsújárás, a jelenség eredeti értelme alaposan
megváltozott, társadalmi jelentősége megnőtt, olyan nyilvános reprezentációvá
lett, amely nem feltárja és erősíti, hanem inkább elfedi és megmásítja az
esemény eredeti funkcióját, és értelmét. A hangsúlyeltolódás, kölönösen a
reprezentációs jelleg miatt, és a résztvevők tarkasága, társadalmi összetételének
kiszélesedése okán, egyre inkább rétegspecifikus értelmezések felé viszi el a
vallási zarándoklat régi/eredeti jelentéseit, ugyanakkor ellentmondásossá is
teszi a jelenséget. A csíksomlyói búcsú, mint minden katolikus zarándoklat,
dogmatikája szerint, „a már megbocsájtott bűnökért kiszabott tisztítótűzbeli
büntetések elengedéséért” folyik. „Teljes búcsút nyerni” ezt a bűnbocsánatot
jelenti, a búcsújárás és az átélt megpróbáltatások, az imádság, a processzió
minden mozzanata, eredetileg ezért történt. Nem úgy a rendszerváltást követő csíksomlyói
zarándoklatok, amelyek nemcsak elfedni látszanak a vallásos jelentésréteget, de
egyenesen jelentésváltást hoznak: a katolikus megbocsájtás, a „tehermentesítés”
és a maradék bűnöktől való „kiüresedés” helyett feltöltöldésre használják a
résztvevők. Nem vallásos értelemben, hanem sokkal inkább nemzeti érzelmekkel és
közösségi élményekkel, melyek jelentősége messze megelőzi a vallásos tartalmat.
A jelentésváltás ellentmondásos azért is, mert a katolicizmus „egyetemességét”
helyi(-regionális) csoportidentitással cseréli fel, nemzeti szimbolikát és
retorikát, magyar-székely-csángó identitástudat erősítését és közösségi
megélését kínálja az egyetemes vallási jelentés helyett. A zarándoklatban, a
bűneit megbánó személy – vallási meggyőződése szerint – az „egyetemeshez” való
csatlakozást, az általános szentségben való részesedést, és bűnbocsánatot remél;
a spiriturista pedig – nemzeti, etnikai jelképekbe burkolózva, egyházi énekek
helyett nemzeti-nemzetiségi himnuszokat harsányan dalolva – sajátosságának
meg-, illetve kiélését tekinti fő célnak, egy sajátos fajta kollektív, de
világi, lelkiállapotot (nemzeti mámort) keres. A szent tér elsődleges kisajátítása,
és nem csak a sűrűn lobogtatott nemzeti jelképek fizikai értelemben deszakralizáló
jellegére gondolok, hanem a vallásos hit és áhitat[iii]
spirituális, „ideológikus” kisajátítására is, az egyetemesnek a
sajátosra való váltásával, fölülírásával, történik. Azt mondja a
főesperes, hogy a jelenlevők és hallgatók/nézők katolikus hitüket
és magyarságukat ne válasszák szét: "Ha
becsületes emberként, elkötelezett emberként akarunk élni, a kettőt szorosan
össze kell kapcsolni, és meg kell élni" (sic!); mondanom sem kell, hogy mindezt az “arctalan démoni
erők” ellenében, akik a nemzetet és a székelységet “a multik
kénye-kedvének akarják kiszolgáltatni” (sic!). Az egyetemes szentség, a
búcsújárás eredeti jelentése, csak a profán nemzeti egységideálok, az
etno-nacionalizmus szolgálata miatt van jelen. Másodszor viszont, a spiriturizmus
performansz jellegét, azt hogy a búcsújárás a közönségnek (is), a
médiafigyelemnek szól, a leginkább a résztvevő politikusok jelenítik
meg/használják ki. A csíksomlyói szakrális térnek a megszállását – ahogy
Baudrillard mondaná: hiperreálissá alakítását[iv]
– az idén, az a groteszk képsorozat illusztrálhatná a legjobban, ahogy a magyar
államelnök és felesége békésen másszák a hegyet, miközben körülöttük
rezzenéstelen arcú, fekete öltönyös, napszemüveges, kigyúrt bodyguardok vonulnak,
fejüket kapkodva, a teret pásztázva, fülükben
elmaradhatatlan kütyüikkel.
A csíksomlyói (posztmodenn) búcsújárás
egy hiperreális térben előadott sajátos performansz, a nemzeti összetartozás
szimulákruma, mely azt hivatott világgá kürtölni mégpedig a spiriturista
tömegek által, hogy a „nemzeti egység valósága”, igazi valóság (true reality),
holott a szimulált egység ellenére, a „való világban”, a magyar nemzet nagyon
is szétszabdalt.
.
[i] [i] A kifejezést Vitos Botond fiatal
szaktársamtól-barátomtól kölcsönzöm, aki tudtommal elsőként használta,
lényegében hasonló tartalommal, összevonva a spirituális/szellemi tapasztalás
iránti vágyat a turizmussal, mint utazással, távoli másság felfedezésével,
illetve életvitellel. A szónak van némi irónikus és pejoratív üzenete és ezt
használom ki, amikor a csíksomlyói búcsú profán közönségének jellemzésére
alkalmazom, meg különösképpen a politikusok ott (is) jelenlevő performanszának
értékelésére.
[ii] Mircea Eliade, A szent és a profán, Európa,
Bp., 2009.
[iii] Nem tartom szerencsés választásnak azt a
bibliai idézetet sem, amit az idei búcsújárás mottójául, vagy jelszavának
választottak: „Boldog a méh, amely téged hordozott”. A (sűrűn vitatott) szűzen
fogantatásra való hivatkozásnak nem volt sajátos jelentése a
szövegkörnyezetben, amelybe belehelyezték. A nemzeti együvétartozás,
„ősegyházközségek alakítására való felszólítás”, és a vallásos ige „lenyelése”,
és „aprópénzre váltása” groteszk módon hat az említett, más szimbolikus
jelentésekkel telt, „történetre” való utalás környezetében. Hogy mégis milyen
szerepe volt/lehetett az idézett mottónak, a mise üzenetének kontextusában –
azt csak a főesperes mondhatná meg.
[iv] Megítélésem szerint Baudrillard híres
Disneyland hasonlatával ugyanarra a jelenségre reflektál, amelyet a csíksomlyói
búcsújárás helyszíne kapcsán magam is mondok, hogy t.i. a csíksomlyói, fizikailag
és ideológiailag is kisajátított szakrális tér, egyféle Disneayland-dé lett:
„azért van, hogy elleplezze: maga a „valódi” ország, az egész „valódi” Amerika
a Disneyland ... Disneylandet képzeletbelinek mutatják be azért, hogy
elhitessék, a maradék valódi, miközben ... ami körülveszi, nem valóságos többé,
hanem hiperreális és szimuláló típusú”(J. Baudrillard, Simulacre and
Simulation, 1994). Mutatis mutandis, a csíksomlyói búcsú kisajátított,
hiperreális terét, a hétköznapok valóságának „hitelesítésére” használják, a
nemzeti együvétartozás felmutatására: úgy reprezentálják a nemzeti egységet, mintha az "valóságos" lenne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése