Szégyentelenek
Hovatovább teljességgel kiöljük
politikai közéletünkből az állampolgárok és közösségek valós ügyeinek
képviseletét, a jól felfogott közérdek előmozdításának gyakorlatát. A politikát,
mint a hatalom megragadásáért, kiterjesztéséért és bebiztosításáért folytatott
mindenféle elvszerűséget és meggyőződést mellőző, sőt a morális megítélhetőség
területén kívül eső pártpolitikai csatározást tekintjük. Én ezt a jelenséget (máshol
is) a közélet szinte teljes
korrumpálódásaként értelmezem, amelynek nemcsak a politikai osztály, vagy elit
oldalán ténykedők, hanem a politikai ténykedés ilyen formáját – nyíltan vagy
alulértetten, illetve formálisan – támogatók is az ágensei, ha úgy tetszik,
morális értelemben vett „cinkosai”. Az eredeti értelmétől – közszolgálat,
hivatás teljesítés, közjóért való cselekvés, stb. – eltérített politikai
cselekvéseket azután, mint „természetes”, magától értetődő jelenséget fogják
fel, illetve tálalják mindazok, akik ilyen pusztán pártpolitikai, hatalmi
játszmában érdekeltek. Ugyanakkor megtévesztett közön(s)ségük szintén úgy gondolja:
elfogadható, hogy a hatalmasok, nem a látható programokba foglalt, vagy a
hatékony és korrekt intézményi működés szabályai szerint cselekedjenek, hanem rejtett
politikai napirendet (hidden political agenda) kövessenek, saját
„zsebre dolgozzanak” vagy egymáséra, visszaéljenek hatalmi helyzetükkel, stb.
Az eltorzult és a politikai
ténykedés eredeti értelmétől megfosztott, magyarán korrupt politikusokkal
megtűzdelt hatalmi osztály kialakulásának és eluralkodásának legjobb fokmérője,
hogy a polgárok, az alárendelt, sőt nem egyszer megvetett, a korrupciós hálózatokon
kívül rekedt, de passzívitásával annak létét támogató közvélekedés fel sem veti
a korrupción és csaláson kapott politikusok morális felelősségét, viselt
dolgaik nyilvánosságra kerülését követően sem. A közön(s)ség minden kritika
nélkül elfogadja a politikusok meggazdagodási vágyát és annak kiélését, nem is
igazán érdekli a hatalommal/hivatallal való visszaélés (vajon hatalmi
helyzetben ők is ugyanúgy járnának el?), sőt bizonyított bűnözökkel paktál le. Zsizsi lassanként össznépi hős, afféle
legendás alakká változik, miután kétszeres elítéltként „jól megérdemelt”
börtönbüntetését tölti (egyféle „betyárromantika” imádatában, az ártatlanság
vélelme sírig kíséri, még a buzgó ortodox egyház egyes képviselői szerint is). Ezzel,
az egyébiránt velejéig korruptnak vélt (itt-ott bizonyítottan is korrupt), és
hiteltelen (i)gazságszolgáltatás – ugyancsak eltérve eredeti funkciójától – a
médiák részének támogatásával nem igazságot tesz, hanem médiasztárokat,
háromnapos kiskirályokat, „ártatlan megvádoltak”-at termel, a cirkuszi közönség
legnagyobb megelégedésére. Az egyéb témák köré keltett ribillió (chalavari) most hatékonyan elfedi, hogy
a magát liberálisnak mondó párt miniszterét (tudom, tudom nem jogerősen!) és a
rommagyar érdekszövetség volt szenátorát (nem végleges ítéletben) korrupcióért
ítélték el (és az sem érdekli a kutyát sem, hogy Olosz lemondásával egy szenátori helyet is veszített a szövetség).
A többi megvádolt politikus (köztük növekvő számban rommagyar is) politikai
tőkét, közéleti szereplési lehetőséget és végletekig eltorzult kommunikációs
panellek puffogtatásának eszközét látják „megvádoltságukban”, sőt
népszerűségük, önviktimizációjuk nyomán, még szép (időközi) növekedésnek is
indul(t)! Olyan perverz hatásokról van itt szó, melyek eltakarják, illetve a
morális megítélés hatálya alól mintegy kimenekítik a politikusok cselekedeteit,
a legtöbben azt sem értik mit is jelent a hatalommal való visszaélés? Az
illojális konkurencia, a saját csoport favorizálása stb. pedig, idegen
szavakként hatnak abban a kontextusban, amelyben minden közéleti szereplő
egyformán korruptnak tételeződik, vagy legalábbis egyformán a hálózatok
részvevőjének, olyan profitálónak tűnik, aki nem tesz semmit a közjó érdekében.
A korrupt közélet szocializációs hatásaként már-már nincs olyan nyilvános hang,
amely legalább a leírás (az analítikus fogalmak) szintjén pontosan láttatná és
lényegéig megmutatná a jelenséget. (Máshol a megvádolt politikusok, magas
tisztségviselők a sajtó – olykor az ügyészek kérdéseinél is kínosabb – kérdéseire kellene keressék a nyilvános
válaszokat, arcpirító helyzetekben kellene magyarázzák, nemcsak bűnvádi vagy
jogi értelmeben vett ártatlanságukat, hanem erkölcsi feddhetettlenségüket is!
Az elhallgatásban a rommagyar sajtó jár az élen, kisebbségi komplexáltsága és a
rosszul felfogott etnikai „bajtársiasság” okán).
A közélet tisztaságának visszaszerzése,
a jó kormányzás gyakorlatának elterjedése hosszadalmas és nehéz feladat, ott
ahol az elterjedt társadalmi normák „magukban foglalják” a korrupt hálózatokhoz
való csatlakozás morálisan semlegesített változatait, az „ügyeskedést” (a
„smekker”-séget) és gyávaságnak, balekségnek („frájer”-ségnek) tekintik, az
azoktól való távolmaradást; a leleplezőket pedig megvetéssel büntetik. A
korrupció a társadalmi együttélés szabályainak megsértését jelenti, mégha nem
is vesszük észre azt, többek között az állammal szembeni bizalmatlanság, (a
volt rommagyar szenátor, a téves megítélés szerint, „csak” az államot károsította a bírák ítélete
szerint, az állam pedig „ők” és nem „mi” vagyunk), illetve a társadalmi
léptéket öltő normanélküliség miatt (társadalmi anómia, melynek következtében a
korrupt intézmények és hálózatok torz szabályai váltak elfogadott normává).
Gátlástalan és cinikus, kapzsi és vagyonhajhász politikusok mindenkor és
mindenhol előfordulnak, csakhogy jó esetben kisebbségben maradnak és kikopnak a
közéletből, hiszen a közösség oldalán működik a pellengérre állítás, a
kiközösítés, az erkölcsi ítélet. Ezért aztán szocializációs tényezőként hat, a
(meg)tévedők oldalán, a szégyenzérzet, a bűntudat, a megbánás (a folyamatban
hagyományosan szerepet játszottak az egyházak is, ma viszont egyre kevésbé
hallatják szavukat a „jó oldalon”, és ezzel áttélesen legitimálják a
gátlástalan és orcátlan hazudozó politikusokat és eljárásaikat). A „mi”
gátlástalan és cinikus politikusaink viszont körömszakadtukig bizonygatják
„ártatlanságukat”, bűntudatuknak, megbánásuknak nyomai sem lelhetők fel. A
közintézmények iránti bizalmatlanság, de az erkölcsi mércék, normák és
példaképek hiánya is teszi, hogy mindezt a közvélemény lenyeli, illetve
kézlegyintéssel, passzivitással elfogadja, legalábbis egy ideig. Nem kizárható
viszont, hogy a hosszú távon elfojtott kollektív szégyenérzet, „amely
neheztelésként szunnyad, /.../ időnként eszeveszett dühkitörésekben vezetődjék
le”[i].
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése