Megbuherált Hollywood-máz

Megbuherált Hollywood-máz

Első alkalom a kongresszusok szűk emberöltőnyi történetében, hogy kicsit sem szagoltam bele annak hangulatába, márpedig most rengeteg részvevő volt, és így persze rengeteg hangulat is, amelyeket csak közvetítésből, híradásból és az elfogadott dokumentumokból próbálhatok meg összeképzelni. A mediatizált kongresszus elemzése pedig kimondottan hátrány, hiszen köztudott, hogy a legfontosabb dolgok a folyosókon, a cigizésre kijelölt zúgokban – jelen esetben, sportcsarnokról lévén szó – a lelátón, esetleg parkolóban és közeli kiskocsmákban, no meg, el ne feledjem, az öltözőkben (locker roomokban, a szekrényes öltözőkben) lehetett. Szóval hűvös, füstös és esetleg szagos helyeken lehetett volna hangulatmérni, kitapogatni a küldöttek, részvevők rivaldafénybe nem vitt gondjait, bajait, értesüléseit, pletykáit, vágyait, elvárásait, mindazt, ami az „élet”, a hollywood-gőzös produkción innen és túl. Így én csak arról szólhatok, ami a monitoron átjött, vagyis a fesztivizmus jól kitervelt képeiről, hangjairól és a beszédekből visszaolvasható tartalomról (olykor persze az üresjáratokról is), na meg a nyúlfaroknyi, ráadásként elkövetett, kongresszusról. Úgy tűnik viszont, hogy az X-faktorra hajazó kiszerelésű kongresszus és happening sajátos feeling-jét pontosan érzékelték a legfőbb meghívottak és a kerethez igazították szereplésüket, keltették a jó, a felszabadult hangulatot, már ki-ki tehetsége és politikai kommunikációs szándékai, illetve elmondható tervei szerint.

A közvetlen partner és miért ne, potenciális vetélytárs, fikázását – korszerűbb kifejezéssel szivatását – a román miniszterelnök kezdte, amikor könnyed dícsérő szavak és az RMDSz-el való koalícióra lépés elmaradása felett érzett fájdalommal kapcsolatos kedélyes megjegyzéseit, lépten-nyomon Antonescu-nak szánt fricskákkal és nyilakkal fűszerezte (ha ugyan lehetséges beszédet nyilakkal fűszerezni). Azt hiszem, Ponta érti a legjobban a rommagyarság helyzetét és képes higgadtan, sőt némi humorral felfogni, nem pedig a megszokott összevont szemöldökű ánté-világbeli diskurzusba foglalni a kisebbség retorikai helyének és fontosságának kijelölését. Félreértés ne essék, semmit sem ígért csak jópofizott, de azt legalább jó érzéssel/érzékkel tette, azt hiszem, ő tényleg nem komplexált, tényleg otthonosan érzi magát a rommagyarok között is, jó politikus alkat. Azért kekeckedésével előkészítette a talajt az egyre inkább nemzetthy („zöldromán”), magát még liberálisnak mondó Antonescunak, aki bármi érdemi helyett Ponta csipkelődéseire reagálhatott. Alighanem előzetes terv volt ez, és így elmenekülhetett a kínosnak ígérkező mentegetőzés ízű, vagy netán ígérgetős beszéd elől.

És aztán voltak a magyarországi vezérek, akarom mondani alvezérek, az import-székelytől, a szocialista és a fideszes alelnökig (a nagyvizír Londonba repült, melyet a német könnyűlovasság, értsd focirajongó hordák éppen megszállottak, meccs következett, melyet – mint tudjuk - csakis németek nyerhettek). Újhelyinek jó szerep jutott, hiszen egyfajta fidesz-eremdéesz (foci?)meccs kimenetelét jelenthette be, ez utóbbi javára. Rogánnak pedig szemmel láthatóan kínos volt pelcznéildikó után elismerni, mit mindannyian tudunk, hogy az RMDSZ és a Kárpát-medence ... ízé legerősebb, khm, szervezete és a fidesz, khm, khm, támogatja. Nyögvenyelősen, de mégis azt mondta, hogy partnerség és támogatás, és ezzel persze azt is, hogy a két aprónéppárt sanyarú jövő elé néz, de azért kár lenne erre mérget venni, indokolatlan lenne a kibékülésre-összeborulásra nagy pénzt tenni.

Az ömlengős (ön)dícséret a kongresszusi idő majdnem kétharmadát tette ki, hogy a többi időt mivel töltötték? Nehéz lenne rálátni az alapszabály- és programmódosítások gyorsan lekevert sokaságára és az "eredményre". Döntöttek a döntéshozó testület (SzKT) üléseinek ritkításáról, női szervezetről és lehetséges platformokról, de azok létrejötte majd fél év múlva lesz esedékes (addig még ráadásul, mint megtudhattuk, a “női szervezetnek bizonyítania kell”(sic), csak tudnánk, hogy mit?). Az is érdekes színfoltja volt a legfőbb döntéshozó gyülekezetnek, hogy többen szóltak az alapszabálymódosítás, a centralizálás ellen, viszont szavazáskor vita, csont, és szálka nélkül, egyöntetűen lettek a módosítók elfogadva. Vagy meggondolták magukat a bírálók, vagy már olajra, (esetleg kámforra) léptek, és mint köztudott, könnyű estebéd fogyasztása közben engedékenyebb lesz az ember, különösen holmi alapszabálymódosítók ügyében. A mi kis rommagyar politikai shownk, kongresszusi része, igencsak horkolósra, holt unalmasra, sikeredett: vagy meglepetésszerűen kitőrt és mindenkit nyakon öntött az egyetértés szelleme, vagy (ami persze sokkal valószínűbb) mindenki enni szeretett volna már, meg este karosszékből meccset látni. És, hogy valami kézzelfogható eredmény is lássék, (már a női homokozó ígéretén túl is) elhatároztatott, így hát mostmár bizti, egészen bizti, hogy az autonómiaügyi szakik eztán, egy sokadik autonómia-tervet gányolnak össze és azt olyan férfiassággal csapják a parlament állandó és/vagy eseti bizottságának kisasztalkájára, hogy az csak úgy porzik majd bele.

Azért maradt bennem kérdés az "Oscar-gálás" kiszerelésű kongresszust követően. Az egyik kulcsszó és mozzanat az volt, hogy legyünk szolidárisak megtollasodott-felfuvalkodott és megvádolt vezéreinkkel, vagyis el a kezekkel a borbolyok-oloszok-borbélyok-markók és nagyoktól! És az világos volt, hogy ők nagyon is szolidárisak egymás között; jelenthetem: a politikai osztály nagyon együtt tud lenni a bajban. A kérdés csak az, hogy a megtollasodott, felfuvalkodott vezéreink mikor kezdenek velünk, egyszerű hegy-, és mezei népekkel is szolidárisak lenni, együtt lenni a bajban (melyet mellesleg nagyobbrészt éppen ők okoztak/nak)? Láttam ott olyan zakót, karórát, gyűrüt és tollat, (a gépkocsikról most ne essen szó), melynek árából (óh, szent demagógia - sóhajtanák a tulajok!) egy-egy elesett család akár egy évig is elélne. Szóval az ilyen magunkféle meg nem vádoltakkal, ki és mikor kezd együttérezni, hölgyek és nagyurak?