Demokratikus baloldali forgatóköny-félék

Demokratikus baloldali forgatóköny-félék

Viatindító, balról

Átfogó és kimerítő értelmezések helyett, csak tézisszerű felsorolást és (reményeim szerint) gondolatébresztő, vitát gerjesztő, (olykor idegesítően) sommás ítéleteket fogok bemutatni, azzal kapcsolatban, hogy mit gondolok a baloldaliság „állapotáról”, dinamikájáról, perspektíváiról, stb., legalább három általánossági szinten. Először is  1) a globális későkapitalista rendszert átfogó válság, és a körvonalazódó kilábalási esélyek és forgatókönyvek szintjéről indítok; aztán 2) a KKEra (és ebben ROra) jellemző „mély válság” az egymásra torlódó, többféle – örökölt, és a tranzícióban szerzett – válságot generáló tényezőről és a kilábalás baloldali perspektíváinak esélyeiről teszek kijelentéseket; és végül 3) igyekszem a ma még hiánycikknek számító, rommagyar balodlali lehetőségekre és feladatokra reflektálni. Azt gondolom, hogy amiről beszélek, azok a leginkább egyfajta szociál(baloldali)-liberális (az amerikai értelemben vett social-liberalism) perspektívából megfoglmazott diagnózisok és az azokra épülő lehetséges forgatókönyvek kritikai felvetése: szó szerint vitaindító. Elnézést kell kérnem azoktól, akik programokat, stratégiákat, akcióterveket, mozgosító, vagy tömegbázist teremtő, netán szervezési ötleteket várnak a szövegtől, nem tudok ilyenekkel szolgálni. Azt látom, tapasztalom viszont, hogy a baloldali értékeknek van kereslete és van beágyazottsága – minden ellenkező híreszteléssel szemben -, de nincs reprezentációja és szervezett tömegbázisa: a ma magukat baloldalinak mondó pártok és szervezetek, KKE-ben és RO-ban, nem képesek megszólítani a baloldali értékek iránt érzékeny, azokat adott esetben vállaló társadalmi csoportokat. S, amikor a baloldali filozófiák, pártok és esélyeik mérlegelésére kerül sor, ez sokakat megtéveszt, azt a benyomást kelti, hogy általában nincs igény és nincsenek baloldali-liberális tervek és kísérletek, hogy a baloldaliság és a baloldali-liberális eszmék kifulladtak, erről pedig szó sincsen. Átfogó értelemben, a baloldali-liberális eszmék hordozói, továbbra is, a progresszió, a modernizáció hordozói, a konzervatív, múltba tekintő és anakronisztikus politikai filozófiák, doktríner keresztény-konzervatív pártok pedig, a „rendszer /de nem a rendszerváltás/védelmezői”-ként, – a KKEre különösen jellemző – túlsúlyuk ellenére, híjával vannak a kreativitásnak, nem előre, hanem visszafele mozgatják a társadalom ügyeit.

Ha, belementem/-tünk abba, hogy baloldalról szóljak/-junk, magunkat baloldalinak nevezzük, stb. ezzel állást is foglaltam/-tunk abban a korántsem problémamentes kérdésben, hogy van-e értelme manapság ideológiai alapon szerveződő politikai formációkról, mozgalmakról, vagy pártokról beszélni, vagy ezek a megnevezések és pozicionálódások már nem aktuálisak. Sokan állítják, hogy mára a jobb, bal, centrum toposzok elévültek, a néppártosodás, kartellpártosodás feleslegessé teszi a régebbi ideológiai alapú politikai elrendeződést, hogy a politikai szcéna „hiperrealitása” már fölülírta a régebbi szervezeti és pártkonstellációt. Na, kell-e annál fényesebb bizonyítéka a politikai korrupciónak, mint az a fajta néppártosodás, mely eszméket és témákat, módszereket, eszközöket száll meg; összefoglalva másik pártok diskurzusaira telepszik rá, sajátítja ki azokat? Én azt gondolom, hogy az ideológiai pártok végére vonatkozó állítás lényegében manipulatív, a félrevezetést célozza, amit a jobboldal (különösképpen itt, KKE-ban) azzal a céllal terjeszt, hogy önmagát mindenhatónak tüntethesse föl, és kisajátíthassa (olykor bizony nem kis sikerrel) a „másik oldal(ak)”, gondolatait, programjait, politikáját, és a saját – többé kevésbé rejtett – hatalmi céljai elérésére eszközként használja azokat. A néppárti fordulat arra szolgál, hogy mindenki éljen a szociál-demagógia több-kevesebb mozgosító erővel bíró diskurzusának lehetőségével, hogy a politikai verseny olyan témák mentén alakuljon, melyekben a jobboldal képes „baloldali értékeket” és témákat integrálni saját diskurzusába, és ez néha fordítva is fennáll. A néppártosodás/kartellesedés következménye az is, hogy a centrum kiürül, hogy csak a szélekről lehet új témákat és politikai eszközöket bevonni és végső soron a globális tőke és a túlerőben levő gazdasági szereplők hatalmának megkerülhetetlensége mellett, az egész politikai szcéna szimbolikus játszmák – a „hiperrealizmus valóságának” – fogságába kerül(t). Ez ismétcsak KKE-ben a legföltűnőbb, hiszen gazdasági-pénzügyi és szociális politikákat az IMF, EU szolgáltat, illetve eröltet rá a régióra (persze, a viszonylag olcsó hitelek fejében), illetve az egész régió az EU-s forrásoknak, és ami ennél is jellemzőbb, a globális nagytőke „befektető hajlandóságának” van kiszolgáltatva.

Éppen ezért szögezzük újra le: baloldali az, aki az egyenlőség, társadalmi igazságosság, az emberi méltóság, a szolidarítás és a munka megbecsülésének elsőbbségét hirdeti.

A téma szakirodalma és publicisztikája több könyvtárnyi, ennek egy töredékét ismerem csupán, úgyhogy semmiféle peer review-t, vagy főként átfogó értelmezést, rendszerezést ne várjatok ettől a szövegtől. Értelmezéseim szűken és gyéren kontextualizáltak, néhol lesz egy-egy link vagy esetleg zárójelben egy-egy szerzőre való hivatkozás, most ennyivel kell beérnetek, a vita – ami remélhetőleg kibontakozik – biztosan elméleteket és elemzéseket fog felidézni és beemelni a szűk, de nyilvános diskurzusokba.

1.

A késő-kapitalista (posztindusztriális, (túl)fejlett nyugati-, vagy aktuálisan létező, globális kapitalista, stb.) gazdaság, társadalom, és politikai berendezkedés (világrendszer) átfogó krízise, egy olyan keret (frame), amelytől nem tekinthetünk el egyetlen társadalmi és/vagy politika-filozófiai elemzés esetében sem. Azt mondanom sem kell, hogy sokan és sokféleképpen értelmezik a krízis eredetét, kialakulásának körülményeit, mélységét, várható hosszúságát, és a meghaladásának minden lehetséges szcénárióját, vonatkozását, stb.  Szempontomból itt az a fontos, hogy legalább egy elnagyolt szinten fölvessem azt a kérdést, hogy amit manapság átfogó válságnak tekintenek, vagy tekinthetünk, az a kapitalista világrend általános, és ha úgy tetszik meghaladhatatlan rendszer-válsága (Wallerstein), vagy inkább, a rendszer nagyon sok elemét (gazdaság, politika, társadalom, kultúra, stb.) átfogó, de mégiscsak ciklikus, illetve „tranzíciós” válságról van szó, mely a nyugatról induló globális késő-kapitalizmus feladása nélkül meghaladható (Lebowitz)? Ez a kérdés nyilván nem arról szól, hogy időben hogyan alakulhat a válságból való kilábalás (rendszerváltás nélkül is sokáig elhúzódhat), hanem sokkal inkább arról, hogy mi a „természete”, a gyökere a válságnak, és mely válaszok lesznek mérvadóak: elég-e egy egyszeri (providenciális?) beavatkozás – mondjuk a megszorítások és aztán egy régi típusú, mondjuk a keresletet, a fogyasztást felkeltő intézkedés-sorozat, vagy befektetéseket támogató gazdaságpolitikák bevezetése, stb. – vagy ez már rövid távon sem segít, globális rendszerváltásra van szükség. Egyszóval megjavítható-e még a későkapitalista világrendszer, vagy ott tartunk, hogy „a rendszer működési zavarainak orvoslására bevetett gyógyszerek már inkább rontják, mintsem javítják a ’beteg’ állapotát” (Szalai E.)? És vannak már olyan álláspontok is, miszerint a gazdasági-pénzügyi – azaz a világrendszer – válságon, túl lennénk, csupán a következtében kialakult politikai válságok húzódnak el.

Ha a globális krízist és a globális rendszerváltást tekintjük, a baloldal az a progresszív erő kell legyen, mely a rendszerváltást a leginkább elősegíti, ebben a globalizálódó, késő kapitalista rendszert kritizáló nemzetközi mozgalmak játszhatnak szerepet. Mert világos kellene hogy legyen: a globális tőke és kizsákmányolás nem kívánatos hatásaival szemben nem lehet sikeresen fellépni egy szűk nemzeti keretbe zárt ideológiai párt vagy mozgalom alapján. Ezért szerte a világban az „új baloldali” progresszív mozgalmak, a maguk során, globális mozgalmakként igyekeznek ellensúlyozni a globalizált kapitalizmust. Ez a logikája annak, hogy a baloldali mozgalmak egyfajta internacionalista alapon próbálnak szerveződni, vagy legalábbis a világ különféle pontjain fellépni, hogy igyekeznek túllépni a nemzeti kereteken. Azért van a baloldali mozgalmaknak esélye az “új világrend” kereteinek megfogalmazására, mert egyfelől azok a társadalmi csoportok termelték és termelik ki, akik a krízis egyértelmű vesztesei, tehát magasan motiváltak és egymás között – fokozódó mértékben – szolidárisak. Továbbá ezek az újonnan megjelent baloldali mozgalmak és pártok megpróbálják újra megfogalmazni a baloldaliságot, az igazságosság, az egyenlőség és a fenntartható növekedés, a mindenkire vonatkozó méltóság elismertetésével, valamint az ökológiai problémák fölvetésével, stb. Mégpedig úgy, hogy most már a megváltozott körülmények között megtalálják azokat a széles rétegeket, akik átélik a válság súlyát, akik a fő vesztesei a neoliberális gazdasági és pénzügyi politikáknak, de akik nem tudnak és nem is akarhatnak „munkásosztályként” fellépni. Tudniillik egy sokkal heterogénebb társadalmi csoportról van már szó, mint a hagyományos („öntudatos”) munkásosztály volt. Olyanokról van szó, akik egyelőre nem tudják önmagukat megfogalmazni a politika porondján: értelmiségiek, szabad foglalkozásúak, munkanélküliek, mindenféle kisebbségek, marginalizált csoportok, rokkantak, munkanélküliek, alkalmazhatatlanok (unemployable), kispénzű nyugdíjasok, kisvállalkozók, stb., tartoznak ide. Magyarán a „régi politikai szcénán”, melyet a tőkések és a hatalom által kialkított politikai klientúrák dominálnak, a jelzett csoportok „még” marginálisak, alig képesek hallatni hangjukat. Viszont ők lehetnek az „új baloldaliság” és végül a progresszió, az „új világrend” meghatározó  szereplői, a változások társadalmi ágensei.

A radikális „új baloldali mozgalmak” (a legismertebbek a OWT, Indignados, a Milla, stb.) a késő kapitalizmus válságát rendszerválságként tekintik, és a világrendszer helyettesítését célozzák, a ciklikus vagy tranzíciós válságként értelmezett krízist a hagyományos baloldali pártok igyekeznek ellensúlyozni, amikor a jobboldali megszorításokat, a válság következményeinek a tömegekre, a kisemberekre, stb. hárítását próbálják megakadályozni. A hagyományos szocialista, szocdem pártok nem igazán a kapitalista világrendszert, mint olyant kritizálják, vagy támadják, hanem a kapitalista piacgazdasági rendszerbe integrálódva a baloldali értékeket és szociális programokat támogatják.

2.

Ha KKE-t és ezen belül RO helyzetét próbáljuk megvilágítani, egyfelől a) a rendszerváltás bukásáról kell szólnunk, másfelől pedig b) igazat kell adnunk azoknak, akik azt mondják (immár függetlenül attól, hogy világrendszer-krízisről vagy csupán átmeneti válságról lévén szó), hogy régiónkban többféle válság torlódott egymásra.

a) A rendszerváltás kudarca abban is megmutatkozik, hogy nem jött létre hiteles és hatékony bal-, illetve liberális oldal, hogy a jobboldal és a szélsőjobb becsatornázta, kisajátította azokat a témákat is, amelyeket a baloldalnak és liberálisoknak kellett volna, és nemzeti, sőt nacionlista és xenofób, liberálbolsizós rigmusokba foglalta a globalizáció-kritikát, a kapitalista rend bírálatát, a kisemberek mindennapi életének és konfliktusainak kérdéskörét, stb. Nem kis mértékben felelősek ezért azok az „utódpártok”, akik mindenféle frusztráltságukban, azon igyekezetükben, hogy „újnak” látszanak, hogy bebizonyítsák: a múltat maguk mögött hagyták, és valóban „megreformálódtak”, jobboldali, és antiliberális (az antiliberalizmus és a demokrácia korlátozásának szándéka a KKE-i jobb és balodal közös platformja!) politizálásba kezdtek. Ne feledjük, térségünkben, az esztelen és elvtelen-erkölcstelen privatizálást, az állami vagyon klienteláris alapon való szétosztását és eltékozlását, vagy legalábbis annak dandárját, a magukat baloldalinak/szocialistának mondó pártok hajtották végre, kormánypozícióból. Ezzel párhuzamosan a régió baloldalinak mondott pártjai a néppárti modell fele mozdultak el és a maguk módján megpróbáltak jobboldali-konzervatív értékeket (is) követni, még akkor is, ha jól látszik, hogy ez az igyekezet a fordítottjára sült el: ma a jobb- és a szélsőjobb prédikál (mindenekelőtt Magyarországon) szociális értékekről és újra-államosít, stb., megszállva  a balos értékek reprezentációját, jellemző diskurzusát. Nem állítom, hogy régiónk baloldali pártjai ne tettek volna kísérletet a hagyományos szocdem pártok írányába való elmozdulásra, csak azt tapasztalom, hogy nálunk az ilyen szocdem pártok hagyománya – az elmúlt jó fél évszázad történéseinek nyomán – nagyon gyenge lábakon áll, bár az úgynevezett utódpártok időnként (ellenzékben persze) megpróbálnak ilyenekké alakulni, több-, de inkább kevesebb sikerrel.

A baloldaliságnak van egy méltatlanul elhanyagolt vonatkozása, mégpedig az, hogy amennyiben nincs baloldali ideológia, mely az egyenlőséget és társadalmi igazságosságot hirdetné, csak jobboldali, nacionalista, konzervatív, sérelmi, stb. ideológia van a közéletben, torz és féloldalas politikai kultúra fog létrejönni és újratermelődni. Az egészséges és demokratikus politikai kultúra mindhárom lehetséges politikai elkötelezettség – szocialista, liberális, konzervatív – vagy „oldal” jelenlétét, létjogosultságának társadalmi elfogadását jelenti. A túlsúlyos jobboldali konzervatív, populista diskurzusok hallatlan dominanciája a másik két irányzat hosszú távú kiszorítására tör, ez pedig torz és demokráciadeficites politikai kultúrát eredményez(ne). Ez mintegy természetesen a régiónkra jellemző demokrácia-deficit szocializációs hátterévé válhat, illetve vált.

b)  A KKE-I rendszerváltás kudarcának legfontosabb jellemzője és egyben mélységének fokmérője, hogy abban többféle válság összegződik, és végül egy szuperkrízist hoz létre. A transzformációs és demokráciadeficites szakasz (tranzíció) még el sem múlt, máris megjött a csatlakozást követő kormányzási deficit (alkalmazkodási és menedzselési gondok – lásd. uniós alapok lehívásának képtelensége, stb.) és jellemző továbbra is a fenntarthatósági deficit, a versenyképesség hiánya a globalizálódó piacokon (Ágh A.) és ami – meglátásom szerint az összes egymásra torlodó krízis kötőszövete – a generalizált strukturális közéleti korrupció, mely minden területre kiterjed. A válság(ok) a korrupció kitermelődésének és megerősödésének melegágya(i), a kilábalás pedig csak a korrupt hálózatok felszámolásával lehetséges.

3.

RO-ban most, éppen baloldali(nak mondot) kormány van és miért is kellene fellépni ellene, hadd jegyezzem meg, hogy a baloldali kormány még a progresszív adózás régi szocdem vívmányának visszavezetésében sem jeleskedett ezidáig. Az egykulcsos adózást – tévesen – liberális értéknek gondolják, sőt az egyetlen ilyennek, a nemzeti és még egy ici-picit sem liberális párt korifeusai. Mit mondhatnék a munka törvénykönyve „helyreigazításának” elmaradásáról és a munkahelyteremtés, jövedelemnövelés, társadalombiztosítás, egészségügy, stb. baloldali értékeinek állapotáról? Tudunk-e bármiféle intézkedésről, mely a szegényeken segít, marginális csoportokat integrál, tanulási és karrierépítési lehetőségeket teremt, és mindenekelőtt decens és emberhez méltó életfeltételeket biztosító jövedelmeket eredményez? Olyannyira rosszul állunk, hogy lassan minket már „kizsákmányolni sem akar” a globális nagytőke. A lakosság egyre nagyobb szegmense kell külföldre távozzon, hogy ott hagyja magát bagópénzért kizsigerelni, az itthoniak pedig „megélhetési parasztok”-ká lesznek, vidékre szorulnak ki, apró kis háztájiból próbálnak nyomorúságos körülmények között „túl”-élni. S, közben szinte mindenkit megtéveszt – a médiák pedig szinte kizárólag őket ajnározzák – az a feltűnő és hivalkodó, nagyarcú kisebbség, mely a rendszerváltás nyertese: az ügyeskedők és pofátlan garázdák, a politikai felvilág és a bűnöző alvilág határán lebzselő törpe minoritás, korrupt, felfuvalkodott és úrhatnám tagjai, akiktől nem látjuk az indokolatlanul csendes, kiszolgáltatott, vesztes és egyre reménytelenebb, szervezetlen többséget. Egyszóval – piknikezés helyett – hangosan kellene kiáltanunk, az igazságtalanságok és a mindent fölülmúló korrupció, a kizsákmányolás, az elnyomorodás és hanyatlás okán, de nincs itt baloldali mozgalom, nincs hiteles baloldali párt (sem román, sem rommagyar) és még szakszervezetek sincsenek, akik világgá kürtölhetnék a munka és a munka világának nyomorúságát. Itt tartunk most, és kilátásaink sem rózsásabbak.

A rommagyar kisebbségpolitika területén is lejátszódtak azok az általános jelenségek, melyeket régiónkra nézvést éppen vázoltam. Itt csak néhány sajátos jellemzőjét vázolnám a folyamatnak, olyan jellemzőket, melyek a kisebbségi lét és a mi kis politikai szcénánk sajátosságaiból következnek. A mi kis rommagyar különbjáratú, viszont szigorúan földszintes, rendszerváltásunk évtizede megbukott. A rommagyar politikai rendszerváltás vége, a belső demokratizmus, az RMDSz-nek, mint plurális ernyőszervezetnek („állam az államban” /vagy álomban?/ modell) a bukásával következett be, de persze nem függetlenül a RO-ra jellemző rendszerváltás sokféle kudarcától. És itt érdemes egy lényegi megjegyzést tennem, amikor a szövetség nem a ’93-as belső demokrácia és hatalmi ágak szétválasztásának modelljét követte, mert nem történtek meg a belső általános, közvetlen és titkos választások, hanem „elnéppártosodott”, akkor egy alapvető bár soha ki nem fejtett, stratégiai választást hajtott végre. A néppárti és egyben jobboldali, etno-nacionlista paradigma, melyben a szövetség leledzik és progresszál, alapvetően más, mint a demokratikus ernyőszervezet lehetett volna. A belső demokratizmusra és pluralizmusra épülő ernyőszervezetszerű struktúra ugyanis „hiteles” alulról szerveződő, platformok létrejöttével  számolt, melyek demokratikus elvek mentén versengenek, reprezentálják a jellemző politikai és ideológiai álláspontokat, stb. A néppárti jelleg pedig azzal jár, hogy a jobboldali (nép)nemzeti vonulat megpróbál minden más nézetre rátelepedni, diskurzusait kisajátítani, mégpedig önkényesen válogatva a világnézetek között. Ennek az önkényes válogatásnak a román és a magyarországi pártok hatalmi harcának kimenetele és az általános hatalmi-politikai viszonyok, a klienteláris hálózatok és politikai korrupció alakulása, a hatalmon vagy ellenzékben lenni logikájához való kényszerű alkalmazkodás, stb. szab keretet. Ezen a szcénán, ha az egyenlőség eszméjét és a társadalmi igazságosság kívánalmát tekintjük, az a paradox helyzet van, hogy az emberek túlnyomó többsége elfogadja ezeket az értékeket, fontosnak tartja azokat, azt mondja, hogy ezeket az értékeket a gyakorlatban is követi és támogatja. Aztán amikor a politikai vélekedéseket mérjük, vagy a pártok politikai diskurzusainak elfogadását tekintjük, akkor kiderül, hogy mégis az úgynevezett jobboldali – és szinte minden esetben nacionalista – diskurzusok tűnnek fontosabbnak számukra. Én ezt azzal magyarázom, hogy általában a közép-kelet-európai baloldal válságba került ’89-et követően, nem találja hangját, nem talál vissza ahhoz a közönséghez, mely közönség maga is alapvetően megváltozott a létezett szocializmus bukását követően. És ez a mi kis politikai mezőnyünk esetében is érvényes. Aztán ez azért komoly gond, mert ezzel szemben a jobboldali, és különösképpen a populista és demagóg politikai diskurzus és a megfelelő politikai formációk és pártok kisajátították azokat a témákat, amelyek hagyományosan a baloldalhoz, a szociáldemokráciához kapcsolódtak.

A rommagyar ruling party már letette a garast a válságkezelést illetően, kormányon hozzájárult a megszorítsápolitikához, magyarán a válság negatív következményeinek az alsóbb osztályok, rétegek, és marginális csoportok kárára való áthárításához, „nemzetiségre való tekintet nélkül”, bár statisztikai bizonyságok szerint (a nyugdíjasok és állami alkalmazottak aránya nagyobb az országos átlagnál, a kétésfél rommagyar megyében!), a rommagyarság halmozott hátrányára.

Az sem lehet kétséges, hogy a megveszekedett jobboldaliság-néppártisaág, melyet az RMDSz követ, a kisebbségi kérdéskört egy etno-nacionalista paradigmába zárta, erre csak ráerősítenek az apró néppártok sajátos retorikájukkal. A vetélkedés, ergo, csak ezen a paradigmán belül folyik, azaz féloldalas. Baloldali, és liberális értékeket mellőz, fel sem vet, hiszen azt „nemzetárulásként”, liberálbolsizással bélyegzik meg a még jobbosabb magyarországi és csatolt „körök”. Csapdahelyzet ez a javából, a modell folytathatatlan.

És akkor, „Mi a teendő”? (Csak tetszetős jelszavak lennének az alábbiak?)

Nagy általánosságban azt gondolom, legfontosabb, hogy mindkét baloldaliságra – a radikális, progresszív és rendszerkritikusra éppen úgy, mint a kevésbé radikális, de baloldali értékeket a jobboldaltól visszaszerző, hiteles baloldalra – szükség van. Sőt, minden bizonnyal egyesíteni kell(ene) a mozgalmakat, kiszélesíteni a vitát a hagyományos szocdem és liberális témák felől az „új baloldali mozgalmak” felvetette kérdéskörök irányába, felvállalva a számukra fontos témákat és politikai attitűdöket egyaránt. Az esélyegyenlőség és társadalmi igazságosság a környezettudatos életvitelhez való jogtól, a mindenféle kisebbségek jogaira és igényeik elismerésére, az emberi méltóság minden vonatkozására ki kell, hogy terjedjen egy korszerű és progresszív baloldali(liberális) világnézeti rendszerben. A globális kapitalizmus válságát pedig nem lehet csupán nemzeti keretekben, a hatásainak részleges kontroll alá vonásával, stb. ellensúlyozni: globális mozgalomra van szükség, mely sajátos helyi mozgalmakon keresztül tud hatni.

Országos és regionális vonatkozásban is a közéleti korrupció elleni radikális fellépés szükséges, mégpedig hovatovább egy ellen „big bang”, azaz egy hirtelen és minden intézményre kiterjedő rajtaütésszerű beavatkozással, másként nincs esélye a sikerenek.

A mi kis politikai szcénánk vonatkozásában pedig, a kisebbségpolitikát ki kell szabadítani az etno-nacionalista frameből, emberjogi alapra kell (vissza)helyezni! Ezt pedig egy hiteles, transzetnikus baloldali-liberális párt jobban fel tudja vállalni, mint a ma színen levő ruling party, - etno-nacionalista, magát jobboldalra helyező, egypártosodott, kisebbségi néppárt, amivé az RMDSz lett - illetve az apró kis néppártok külön-külön vagy együttesen tehetnék.