Néppárt(ok) – lenullázva
Ki tudhatná mi történt röpke két
hét alatt, ami arra késztette a Tőkés-Fideszes
aprópártot, az EMNP-t, hogy föladja önállóságát, hogy „fölkínálkozzék”, a másik
jobboldalinak mondott aprópártnak, az MPP-nek, csúnya szóval mondva: fúzióra
(Ez lenne a rövid út a
szervezetépítéstől a nemzetépítésig?). Minden esetre két hete, amikor az új
autonomista, sőt föderalista (sic!) párt második országos küldöttgyűlését
tartotta, és a meghívottak az örök tiszteletbeli Tőkéssel az élen, melldöngetve, ugyanakkor indokolatlanul nagy
önbizalommal adták elő apró kis politikai közjátékukat, a gyors fegyverletét,
az önfeladás egyáltalán nem volt előrelátható. Ha valaki két hete a fúzió
felkínálására tett volna fel nagyobb összeget, az összes politikai
fogadóirodában hülyének nézik, hogy a büszke tőkésisták, az újraválasztott 3T
és sleppje, a magyar kormány hátszele mellett abdikál, bocsánat: a régebbi kis
populista pártnak adja meg magát, hát létezhet ilyen? És íme, megtörtént a
csoda, az agyonócsárolt szászjenő-féle párt ajánlatott kapott, sőt azt vissza
is utasította - legalábbis első körben - még kéreti magát a nagylyány, még ágál
egy kicsit, győzelmét ünnepli és riszál. Teheti, hisz alkupozíciója kiváló, a
tékozló fiúk (élükön Tőkéssel) „visszafogadása”
(most jó Bíró Zsoltnak lenni, haha ...)
nem prioritás, nincs kidolgozott forgatókönyve.
Szóra sem lenne érdemes mindez,
ha nem fárasztottak volna médiát és közembert egyaránt az autonómia imminens
megvalósításával/kikiáltásával, ugye az „autonómia éve” van (vagy már csak
volt?) éemenpés szóhasználattal, pontosabban üres frázissal szólva. Pedig azt
mondták: itt egy
új, hiteles és velejéig jobboldali, polgárrrhy és nemzettti, magyar és annál is
magyarabb-székelyebb párt, amely biztosan autonómiát, sőt föderalizmust
hoz, legalábbis ezt remélhették azon
kevesek, akik hittek is nekik, s akkor most, hogyan tovább? Mit hozott a párt,
és mit okozott a kis rommagyar politikai szimulákrum színterén? Vitte-e előbbre
az éemenpés, befuccsolt kísérlet jottányit is a rommagyarság ügyét? Röviden
szólva nyilvánvalóan nem, sőt egészen biztos, hogy ártalmas és hosszú távon is
romboló tapasztalat volt, újra bizonyította, hogy a
rommagyar politikai mezőny inkonzisztens és álságos, hogy a politikai
diskurzusok és a mantraként ismételt autonómiázás ürügy, afféle szófordulat,
végig nem gondolt manipulatív céllal használt, megtévesztő szimulákrum. De
hiteltelenek képviselői is, hiszen a politikai hitelesség feltétele a szavak és
tettek harmóniája, a példaadás morálja, s ez az, ami hiányzik kis szimulált
politikai grundjainkról; a néppárti demagógok felfedték hiteltelenségüket, azt,
hogy puszta hatalmi ambíciókat igyekeztek autonomista/föderalista, polgári és
jobboldali, keresztény-nemzeti, ömlengő jelszavak mögé rejteni; a király meztelen.
Nézetem szerint érdektelen a két aprópárt további sorsán
töprengeni, mindkettő egyformán kudarc, bukott formációk és bukott szereplők, a
két nulla-pont-valahány százalékos pártocska szavazatainak összeadásán
matekozni is fölösleges, hiszen támogatottságuk össze sem adható, lenullázták
sajátmagukat (s, akkor még következik egy huzavona az egybeolvadásról, az
obligát elvtelen alkudozás, székekről és arcokról, forrásokról és gyanús pénzekről, stb.). A minden bizonnyal következő
politikai testvérgyilkosság-sorozat, a belső és határon átnyúló irtóhadjárat
végeredménye (na, ehhez vannak csak igazán előregyártott forgatókönyveink!)
mindegy is. Meglehet Gergely Balázs
visszalépése mögött (ugyan
már, hirtelen feltámadt túlcsorduló családszeretet!) stratégiai számítás
állt, hogy Ő lenne majd az új, egyesült, (apró)néppártok kompromisszumos
vezetője? Ez sem változtat(hat) a helyzeten, a rommagyar néppártiság
jelszavainak és reklámarcainak befuccsolt, újabb lóra kell tenni. Valami ettől
másabbat (radikálisabbat? rálicitálni az eddigiekre?) kell kitalálni, hogy Tőkés és társai tovább hurcolhassák
megkopott politikai keresztjeiket, az elkerülhetetlen végzet fele. (Vajon az
ex-püspöknek szóltak-e, hogy t.i. fuzionálás következik, hogy a gyűlölt szászjenő pártjának lesz újból tiszteletbelije?)
Én viszont azt a kérdést tartom fontosabbnak, hogy
létezhet-e visszaút a valóságba, úgy értem azokhoz a problémákhoz, melyek
megoldásában a politikának – jobboldalinak, baloldalinak, liberálisnak, stb. - elsőrendű
feladatai lennének? A kérdést – franciásan, filozófikusan – Jean Baudrillard
úgy fogalmazza meg, hogy milyen módon lehetséges a visszatérés egy “hiperreális”,
szimulált valóságból, a valódi “realitáshoz”, hogy lehetséges-e egyáltalán?
Viszonyainkra alkalmazva, mennyi és milyen mélységű kudarcra van szükség, és
mennyi zsákutcás alternatívát kell bejárnia a politikai osztálynak ahhoz, hogy
kijózanodjon, hogy ne délibábokat kergessen, és közben kettős beszédet
gyakorolva saját piti, hatalmi érdekeit űzze, valódi és egyben gyakorlati
politizálás, problémáink kezelése helyett? A rommagyar néppártiság kudarcát
tekintve az egyetlen előremutató csak az lehetne, ha ezzel letudnánk egy
zsákutcát, és a szereplők felébrednének lidérces álmaik lebegő világából, leszállnának
közénk, és újragombolnák a nagy lájbit: új alapokra kell helyezni a rommagyar
politizálást, az eddigi paradigma, a kis rommagyar politikai szimulákrum, minden
irányban kifulladt, másként az implózió elkerülhetetlen.
Egyébként csak megismételhetjük: Sic transit gloria mundi… viszont,
nélkülünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése