Mi motoz a barackfa alatt?

Mi motoz a barackfa alatt?

Az ünnepek társadalmi és kulturális értelemben megtörik, illetve felváltják, a hétköznapi élet megszokott, rutinos létét, és kiemelik az ünneplő közösséget annak monotóniájából, olyan rituális (ritualizálódó) tevékenységsorozatot jelentenek, mely lehetővé teszi a különbség és mindenekelőtt az azonosság megélését. Az ünnep performatív jellegű, saját rituális forgatókönyvvel és az előadást megvalósító ünneplőkkel s főként ceremónia-mesterek segítségével előadott, dráma, „játék”, mely közösségteremtő hatását, a forgatókönyv és az előadás hitelességéből nyeri. Az ünnepi rituálék ugyanakkor a hatalmi viszonyok kitermelését és újratermelését, megerősítését is létrehozzák, sajátos társadalmi teret és időt hoznak létre, amelyben a performansz, az előadás folyik és amely ráirányítja a figyelmet az ünnep sajátos tartalmára, a közösségteremtés rituális magjára. Ha bonyolultnak is tűnik ez a fejtegetés, végiggondolását mégsem kerülhetjük meg, ha érteni akarjuk, hogy miért lehet sikeres és miért lesz sikertelen egy ünnep, valamely ünnepi rítus, vagy miért lesz egyszerű pótcselekvés, sőt kudarc az, amit ünnepként szeretnének elfogadtatni a hatalom képviselői. Márpedig ma (június 4.) egy olyan ünnep kellene az „összetartozás érzését” keltse minden magyarok között, mely három éve elrendeltetett, de amely ünnep, a vizsgálati szempontok mindenikének fényében, félresikeredett, képtelen jottányit is előmozdítani a kijelölt, közösséginek tűnő célt, erősíteni az összetartozást.

Szóval miért talál süket fülekre a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulójára rendelt „Nemzeti Összetartozás Napja”? Mindenekelőtt mert Trianon emlékezete, nem az összefogás és az együvé tartozás, hanem a szétszakítás és területvesztés emlékét idézi a magyar történelemben, csupa negatív és gyászos dolgot, mely szinte egy évszázad óta – ahogy mondogatják – traumatizálja a nemzeti közösséget. Ezt az eseményt, tartalmát tekintve, a gyász és nem az együvé tartozás örömeként rögzítette a történelmi emlékezet és a ráépülő hagyomány. A „tartalomcsere”, vagyis a gyásznapnak örömünneppé való átalakítása (transzfer) valójában indokolatlan, pótcselekvés. Akárhogyan is ezt a magyarországi szélsőjobboldali párt pontosan, és a maga módján hitelesebben elmondja, az ünnepnapot paradox módon megelőző „dac- és gyászünnepi” kivonulásával, ahol elítélték a kormányzati kísérletet, a dátum ünneppé nyivánítására, illetve annak „átlényegesítését”. És apropó a jobbikos ellenünnep rituális kellékei és tartalma, ha megnézzük, szinte tökéletesen sikerült kisajátítani azokat a szimbólumokat és témákat, melyeket nálunkfele lobogtatnak és hangoztatnak: két "vesszen trianon" felkiáltás között székely zászlók lobognak (sűrű nyilas-zászló rengetegben), és autonomiázás folyik, mely csak „első lépés” a revizonizmus útján. Kiáltják mindezt, gárdista egyenruhára hajazó, katonai rendre emlékeztető alakzatban vonuló, hajatlan (agyatlan) ífjak. Ezzel viszont már az összefogás ünnepének előestéjén, ellenünnepükkel, eltérítik – mégha jó szándékú is lenne – a hatalom által kijelölt álünnep jelentését és hatását. A június 4-i ünnep ezért tartalmatlan, illetve, ami ennél is rosszabb, megosztó és zavaros, megtévesztő és félrevezető, mesterkélt és üres.

Itt jönne a másik oka a sikertelenségnek, mégpedig az ünnep rituális forgatókönyvének hiánya, olyannyira, hogy akik megszólalnak, szemmel láthatóan (Tőkés, Németh Zsolt) maguk is zavarban vannak, nem tudják mit is kellene mondaniuk, miféle szertartást kellene előadjanak, mire való és miért lenne érdemes Trianon felemlegetése? Egy szerencsétlen, vagy legalábbis minden eddigi interpretáció, történelmi emlékezet, és említés szerint tragikus eseményt, nem lehet rituálisan úgy előadni, hogy az az összetartozás, a pozitív jövőkép és derüs perspektíva performansza legyen; hogyan is lehetne magyarként, mondjuk „boldog” vagy ”kellemes trianon-napot” kívánni? Mit is kellene jelentsen a Trianon évfordulóján elmondott, elénekelt, összetartozás gyakorlati kimenetele? Az elrendelt ünnep elfogadtatása, egyenesen abszurd kísérlet, vagy cinikus hatalmi gesztus, akkor amikor a széthúzás és az ellenségképtermelés, a megosztás kormánya trónol, az amelyik példa nélkül és széles körben exportálta a magyarországi társadalom megosztottságát a határontuliaknak, aki nyiltan és szemrebbenés nélkül vállalta a határontúliak egyik felének támogatását a más felek ellenében, aki pártokat alapíttat és pénzel, ésatöbbi, stb.

Attól tartok, június 4 az idén június 2-re esett, amikor a neonáci kellékek és kulisszák minden jellemzője mellett, a szélsőjobb játszotta el, kiáltotta ki az etno-nacionalista, revizionista és irredenta „nemzeti liturgiát”, a hatóságok passzív részvétele mellett. Az összefogás napja ezzel aztán ki is siklott, afféle post festum, pótcselekvéssé vált, egyes nép-nemzeti vezérek kétségbeesett kapálózása, göcögős és hümmögős szövegelése ellenére is. Az elhibázott és tartalmatlan ünnep bár a hatalmasok hatalmát lett volna hivatott megmutatni, hatalmat, mely akár ünnepet is önkényesen elrendelhet, de minden jel szerint az ünnep szabályainak mellőzése éppen a visszáját mutatja meg, a hatalom kiszolgáltatottságát (sajnos, egyelőre) a szélsőjobbnak.

Nézem az ünnepi alkalomra elénekelni rendelt dalocskát a barackfáról, melyre összefognunk kellene. A rövid video-klip, koreográfiája Michael Jackson és Lionel Richie ’85-ös, közismert karitatív dalára emlékeztet, haloványan; a gügye és semmitmondó szöveg viszont egyenesen nevetségessé teszi az éneklését, szóval annyira van a We are the world-tól, mint Trianon Csajagarecsegétől, (vagy Felső-Alsó szent Biharbasznádtól). Azt mondja a nóta, hogy (vigyázat, képzavar!) a barackfa alatt „talpaink egymásra lépnek”, s tényleg hosszú-hosszú ideje tapodunk egymás tyúkszemén és idegein, de én úgy látom: az élet azért ettől jobb.