Polkult

Politikai kultúra, avagy demokraták kerestetnek

Az elmúló parlamenti ciklusban, minden ötödik megválasztott képviselő átült más politikai párt soraiba, vagy függetlenként folytatta; a választások közeledtével az is megtörtént, hogy pártok első emberei más párt vagy alakulat színeiben jelöltették magukat, elhagyva eredeti, saját kezűleg tákolt politikai bárkájukat, más politikai szereplőket - mikor zavaros múltú, zavaros programú, stb. zsebpártot, mikor pedig „nagy múltút” - erősítve ezzel. Az sem ritka, hogy korrupció-ellenes ügyészségi vizsgálat elől menekülnek jelölt-listára politikusok, vagy néhány hónapja megválasztott polgármesterek állnak át a volt ellenfélhez; megsértődött, listáról, befutó helyről lemaradt, vezérkarból kiszorult pártkatonák jelennek meg idegen pártok frontembereiként, régi arcok bukkannak fel fő műsoridőben (prime time) új politikai formációk megmondó-embereiként, stb. Teszik ezt természetesen, a „megújulás-megtisztulás” igézetében vagy legalábbis annak ígéretével.  Tisztelet a nagyon kevés kivételnek, a pofátlan kampány-halandzsa, a hiú ígérgetések bazári alkuszait juttatja eszünkbe, s nem felelős, és a közjó iránt elkötelezett politikusok tisztességes versenyét. Szóval, helyezkedések és a győztesnek tűnők oldalára igyekvő áthelyezkedések vannak, ugyanakkor példátlan tülekedés a húsosfazék körül: kaméleoni idők, mimikri-királyok kora, elkelne tehát egy kis demokratikus politikai kultúra.

            A bonyolult és összetett, többféle jelentéssel bíró fogalmat éppen fél századdal ezelőtt dolgozta ki egy híressé lett amerikai szerzőpáros Sydney Verba és Gabriel Almond, az időközben az összehasonlító politikai szociológia és politológia alapkötetévé vált, több javított kiadást megélt, Állampolgári kultúra (The Civic Culture) című tanulmányukban. Felfogásuk szerint a  politikai kultúra a politikai magatartásformák, értékek és információk, valamint politikai készségek mintázatainak (pattern) egy-egy társadalomra jellemző sajátos eloszlását jelenti. Ennek megfelelően a demokratikus politikai kultúrát, a demokratikus politikai intézményrendszer leképeződésének tekintik, melyet több generáción átfolyó társadalmi tanulás, szocializáció, útján lehet elsajátítani. A szerzők a demokratikus politikai kultúra elterjedését, kulturális átadás-átvétel, azaz infúzió révén képzelik megvalósulni. Ez esetünkben azt jelenti, hogy a nyugati demokratikus intézményi modellek átvételét követően, nem önmagától, hanem egy több generációt felölelő szocializáció eredményeként (ki ne emlékezne a lehazaárulózott Silviu Brucan-ra, aki – javíthatatlan optimistaként - egy generációt jósolt a demokratikus politikai kultúra romániai meghonosodásához?), alakulhat ki. A folyamatot nem csak az egyszerű kulturális ellenállás nehezíti, – az út melyet a többségnek be kell járnia a túlnyomórészt parokiális (jellemzője a politikai érdektelenség, tájékozatlanság) politikai kultúrától, az alattvalói mentalitáson át a többségében részvevő, tudatos és demokráciának elkötelezett kultúrához – de a régi beidegződések, az örökölt totalitarista és paternalista minták, valamint mentalitások fennmaradása még inkább. Egyszóval, a mi Közép-Kelet európai társadalmainknak széleskörű, rehabilitációra, reszocializációra van szüksége ahhoz, hogy a demokratikus politikai kultúra létrejöjjön és elterjedjen, és főként, hogy uralkodóvá váljék. Ennek az átnevelésnek hátterét, a még alig létrejött – máris legitimitás-hiányban szenvedő, részben lejáratott, csupán formálisan létező, de többé-kevésbé működésképtelen, sebezhető és törékeny – demokratikus intézményi rendszer kellene, hogy biztosítsa. Szemmel láthatóan, nem sok sikerrel, hiszen a személyes ambíciók, a korrupt hálózatok, klientúra-rendszerek, az uram-bátyám kapcsolatok, volt és lévendő szeretők, gyerekkori pajtások, pillanatnyi hittársak, meg a hatalomvágy, a kapzsiság, a pénz, meg a pénz, és utoljára is a(z örökös és mindenható Judás-)pénz, bármikor fölülírják, eredeti értelmétől és céljaitól eltántorítják, a demokrácia alapvető intézményeit. A demokratikus politikai kultúra az intézmények és a beléjük fektetett általános bizalom elsőbbségét jelenti az ehhez képest másodlagos politikai célok, csoport- és egyéb érdekekkel szemben, a közérdeknek az egyéniek fölé helyezését, egyszóval demokratikus intézményi kultúrát. És ehhez nem csak a választóközönség, hanem a közszolgák (public servants) méltóságát is vissza kell szerezni, mégpedig az intézmények iránti bizalom alapján, azt erősítve, a hatalmi önkényeskedéssel szemben. Ezért nem elhanyagolható szempont, hogy példaképei, ikonikus figurái legyenek a demokratikus kulturális mintáknak, akik minden befolyásukkal, követőkre gyakorolt hatásukkal, e modellt erősítsék. S, ennek vagyunk igazán hijjával, a politikai és morális értelemben elkötelezett aktív demokratáknak, a példamutató politikusoknak, mert honnan is vehetne, akinek nincs Vaclav Havel-je? Nagyarcú és nagyotmondó pillanat-emberek, egyperces média csillagocskák és úrhatnám, könyöklő, helyezkedő és pöffeszkedő, szemtelen és kuruckodó szitkom (szappanopera) hősökkel tele a padlás és főleg a képernyő, demokraták kerestetnek sürgősen. Én bizony igazi demokratát csak nagyon elvétve látok a fennforgó hangoskodók között – lehet a hiba az én készülékemben van, de még valószínűbb, hogy ismét csak a rossz és a még rosszabb közül választhatunk. Válasszuk hát a kevésbé rosszat, egyébként csak a demokraták nélküli demokrácia, fából vaskarikájának minősített blődségét erősítjük meg: lóvá tesszük sajátmagunkat.