Érettségi bankett

Érettségi bankett, rejtett kamerával

Mai rádiós-jegyzetem 
http://www.bukarestiradio.ro/index.php?option=com_content&view=article&id=63271%3Amagyari-nandor-laszlo-erettsegi-bankett-rejtett-kameraval&catid=43%3Aa-nap-jegyzete&Itemid=72&lang=hu

Mint ahogyan nagyon sokan emlékezünk rá, az érettségi bankett az a rituális lerészegedés, mely a másnaposság biztos jelei mellett (hányás, böfögés, hasogató fejfájás, emlékezet kiesés), a felnőtté válás elismerését hozza. Nos, nálunk a szép felnőttkor, melyre úgy vágynak gyermekeink, megaláztatást, kiszolgáltatottságot, kiábrándulást és tehetetlen szorongást hoz, a felnövekedett nemzedék jó felének, s persze szülőnek, pedagógusnak, az egész iskolai társadalomnak. De ne legyenek illúzióink mindenki megbukott, csak a hatalom és a (köz)szereplők nagy része ezt még nem tudja. Mindenki megbukott mondom, makogó és másokra mutogató politikus (némelyek még elmagyarázni is képtelenek a kudarc okait, mint például a Hargita megyei főtanfelügyelő – még mindig az! - aki a tavaly szépen bezsebelte a dicsőséget, mert kamera nélkül a megye diákjainak 67%-a sikeresen érettségizett, most meg kamerával csak 30%, tett sikeres vizsgát; a magyar oktatási államtitkár jövőre még rosszabb eredményeket ígér, derűs nyugalommal); mélyen hallgató vagy esetleg sokatmondóan hümmögő pedagógus (pedig ennyi fizetésért én mindent megtettem, még külön felkészítőt is tartottam); elkeseredett diák (hiszen én reggel héttől délután háromig iskolában voltam, tudtam, hogy nem vagyok „perfekt”, de azért ennyire, szóbelin „tapasztalt” minősítést kaptam, s most?); értetlenül a semmibe bámuló szülő (pedig felkészítő órát vettünk neki, pedig bíztattuk is eleget a tanulásra).

Most, hogy az ennedszerre is bekövetkezett pofára esésből is ócsúdozunk, beszéljünk az oktatási rendszerről egy külső álláspontból. Az érettségi vizsgák eredményei, – pars pro toto alapon – mint cseppben a tenger, megmutatják nemcsak a tanuló-tanító társadalom, hanem az egész társadalom állapotát, különösképpen állam és társadalom általános viszonyát. Húsz éve folyik a szemléletében és gyakorlatában egyaránt elhibázott, tanügyi reform és még az alapok sincsenek lerakva, mit lerakva?, eltervezve, átgondolva sincsenek. A politikusaink dicsérte tanügyi törvény részben alkalmazhatatlan, részben elszabotálják, nagy részében pedig értelmetlen: politikai krédót tartalmaz, de alapvetően társadalomidegen, nem találkozik sem diák, sem pedagógus, sem szülő elvárásaival. Az oktatás tartalma, oly sokat markol, hogy végül semmit sem fog. A pedagógus-életpálya presztízse a padlón, a diplomák értéke a nullához erősen közelít, stb., stb.

Az érettségi vizsgák, akár az egész oktatási-nevelési rendszer, nem is a pedagógiai folyamat, a nevelés, hanem a hatalmi játszmák része, és alapvetően a politikai pártok csatározásának színtere, melyet kénye-kedve szerint változtatott minden hatalom az elmúlt két évtizedben. Márpedig tanügyi reformot csak hosszabb távon – legkevesebb tíz-tizenöt esztendő – érvényes politikai konszenzussal lehet véghezvinni, sok-sok kísérlet, teszt, pedagógia, pszichológiai stb. ismeret összehangolása és működtetése mellett. A folyamat sikerét a politikai támogatottság mellett az iskola és társadalom, a diák és pedagógus, az iskola és szülői közösség, stb. érdekeinek, elvárásainak, sőt vízióinak összehangolása és egy tágabb társadalmi konszenzus kialakítása, biztosíthatja. Enélkül az oktatási reform csak politikai kommunikáció, kisstílű és cinikus játék a társadalom jövőjével, felelőtlen és öncélú hatalmi kísérletezés.

Az érettségi nálunk fennmaradt formája a Nagy Testvér, nevezetesen a mindenkori hatalom, végtelen bizalmatlanságának kifejezője, az oktatás-tanulás és szülői társadalom minden szereplőjével kapcsolatban. A hatalom tesztje, mégpedig bosszúszomjas tesztje (ezt a differenciálatlan vizsgatételek megfogalmazóinak eljárása bizonyítja a leginkább: sokszor marginális témaválasztással és beugratós vagy éppen értelmetlen kérdésfogalmazással, „elkapni”, „rajtakapni”, szándékoznak és nem képességeket felmérni akarnak), az alattvalókkal szemben. A rejtett cél még egyszer - a sikeresen érettségiző diákok egy része számára talán utoljára – megmutatni, hogy hol is lakik a fennvaló, még egyszer meggyalázni, megalázni és kicsinységét felmutatni diáknak, tanárnak, szülőnek. Az érettségi jelenlegi formájának egyetlen üzenete van: féljetek, sőt reszkessetek mindnyájan, hiszen a tesztet el fogjátok bukni (mintha látnám az exminiszter kaján mosolyát, kárörömét, mert bebizonyította: az iskola valóban ostoba fajankókat nevel, mint kedvenc elnöke üzente), ez felől a hatalom gondoskodott, sőt egy életre belétek vésődjön, a Nagy Testvér mindent lát: kamerái mindenhová eljutnak, kontroll alatt vagytok egy életen át.

Ahol társadalom és állam viszonya kiegyensúlyozott, ahol bizalomra épül vezetők és vezetettek kapcsolata, ahol az iskola társadalma szervesen beépül a szélesebb értelemben vett közösségbe, a több szintű és formájú tudás-és-képesség felmérés és az érettségi vizsga vagy formaság, vagy nincs is (pl. USA, ahol a folyamatos Stanford-tesztek segítségével mérik a tanulói-pedagógusi teljesítményt). Ilyen helyeken persze az államelnök nem mondja iskolai évadnyitón, hogy ő bezzeg rossz tanuló volt, és íme elnök lett, vagy diákként cigizni menekült a matek tanár elől (ezt nevezik nálunk „életre, pontosabban smekkerségre, nevelésnek”), közben meg „értékes utasítást” ad arról, hogy nem filozófusokra, hanem autóbádogosokra és pincérekre van az országnak szüksége (ezt nevezik a szakoktatás társadalmi szükséglet-felmérésének, nálunk), ott az iskolának van társadalmi presztízse: a tudás össztársadalmi érték, a jövő záloga. A szavak számunkra is ismerősen hangzanak, csak legyintünk rájuk, mert kiürültek, a mi szimulált valóságunkban, tartalmatlanok. 

Kamerákat kikapcsolni, induljon a bankett!