Kockacukor és rabiga

Kockacukor és rabiga

A kortárs társadalomtudományok (különösen a politikai szociológia, illetve antropológia) tartoznak azzal, hogy világossá tegyék, illetve elmagyarázzák, hogy miért váltunk ennyire vulnerábilisakká, a minket érő információözön manipulatív tartalmaival szemben. Hogy mikor, hol, és miért veszítettük el azokat a kritikai – értékekből, ízlésből, érdeklődésből és intuícióból, stb., szőtt – szűrőinket, melyek segítségével elboldogultunk a világban? A mélyebb összefüggéseket és a világ dolgait, mintha jobban megértették volna és pragmatikusabban viszonyultak volna hozzá őseink, mint mi magunk tesszük, GPS-ek és több, mint pontos időmérő eszközök tulajdonában (Arthur E. Imhof). Az idő zsarnoksága (Th.H.Eriksen), a felfokozott, fölgyorsult élet viselt meg és tett képtelenné, hogy megéljük a pillanatot, vagy a manipuláció okozza, hogy a fast food és az internet világában képteleneknek bizonyulunk „saját időnket élni”, megtalálni nemcsak a ritmust (slow food?), hanem az összefüggések meglátásához szükséges tér/időbeli távolságot, ahonnan látszanak a valós dolgok?  A szociális hálót elözönlő carpe diem-et dicsőítő idézetek, coelhióságok, semmitmondó bölcsességek özöne által, azt hiszem ezt, az elveszett „lassú idő”, és ritmus iránti sóvárgást fejezik ki, nagyon sokan. Az álhíreket, alternatív tényeket és igazságokat (dívatos POSZTságokat), a frenetikusan felgyorsult idő, no meg annak hajszolása, teszi legitimmé, elfogadott gyakorlattá. Az, hogy képtelenek vagyunk percre is leállni és a dolgok mögé nézni, a MÉLYEBB ÖSSZEFÜGGÉSeket észrevenni. És ez az amit kihasználnak a hatalom szemfüles ágensei, ravasz és gátlástalan spin doctor-ok és politikusok hada, akik  a manipulációt, a hazudozást és megtévesztést, a félrevezetést tekintik a politikai kommunikáció lényegének, uralmuk talapzatának. De nem azt a moralizáló kérdést tekintem fontosnak (bár önmagában az is vizsgálandó), hogy miért manipulálnak a hatalmasok és kiszolgálóik, hanem azt, hogy miért fogadjuk/ák el, miért hagyjuk/ák magu(n)kat megvezetni? A dolog két oldala szorosan összefügg, hiszen, ha a manipulálókat kérdezzük ők azt mondják – és ez a POPULIZMUS lényege – , hogy mi valóban nem az igazságot, viszont éppen azt  mondjuk, amit hallani akartok, amire fogyasztói igény van, akár az ideológiák terén is, a kényelmes áligazságokat és mézes hazugságokat, amire, mint utolsó generációs kütyüre, vevők vagytok. És ez már nem elsősorban morális, és nem is hatalomtechnikai, hanem sokkal inkább társadalmi kérdés (oktatási/nevelési, gazdasági, és közösségi, stb., stb.), amire megfelelő választ kellene adni ahhoz, hogy a leleplezést követően, változtassunk a helyzeten. Azt feltételezem, hogy a FOGYASZTÓI TÁRSADALOM és a neki megfelelő mentalitás (a fogyasztói kultúra) az egyik olyan tényező, mely sebezhetővé tesz az információdömpinggel szemben, az idő felgyorsulásának és a frenetikus rohanásnak egyik központi oka a fogyasztás hajszolása (többek között a lassú fölhalmozással szemben, akár az ismeretek, az elmélyült tudás tagadásával is). Az, hogy semmire sincs időnk, hogy ha mégis van, akkor viszont „nem érünk rá” , a türelmetlenség lehetetlenné teszi a saját ritmusunk megtalálását, megélését.

Társadalmunkban, mely továbbra is a hiány és a relatív szegénység társadalmi alakzataira (kultúrájára), tereire és intézményeire épül, a leghatékonyabb politikai kínálat az egyre nagyobb méretű (volumenű, még ha nem is minőségű) FOGYASZTÁS ÍGÉRETE. Régiónkban, a fogyasztói társadalom csupán a rendeszervált(ás)ozásokkal indult, és egyre inkább az egysíkú státusváltás, a profitálók és gyanúsan meggazdagodók státusszimbólumává vált. A jelenség, főként annak tömeges elterjedése, előzmény nélküli és ezért különösen csábító, igen sokaknak a felemelkedés egyetlen útjának tűnik föl, míg a társadalom nagyrésze számára délibábos illúzió, elérhetetlen és ezért egyre inkább mitológiai magasságokba emelt vágyálom. Az „az vagy amit, és főként amennyit fogyasztasz” – igen sokak számára egyféle univerzális korszellemként van jelen az életében, a felpörgetett fogyasztói vágyak a globalizáció és homogenizáció hordozói. Szinte mindenki „legokosabb telefont”, legmenőbb cuccokat, kütyüket és járműveket akar, elfogadja, sőt igényli a tömegtermelés eredményeinek egyformaságát, a brand name termékek monoton – nem egyszer csupán a reklámokban megjelenő sokszínűsége mögötti – uniformizációt (amúgy is mindent Kínában gyártanak!). A FOGYASZTÁS egyáltalán NEM ESZKÖZE A LÉTFENNTARTÁSNAK, hanem CÉLJA. Nem kelléke még a megelégedett jóllétnek sem, mert a tömegtermékekbe bekalkulált és betáplált gyors elévülési idő folytán, újabb fogyasztói igények keletkeznek, (érdemes lenne saját társadalmunkban is részletesen megvizsgálni a tárgyak, fogyasztási cikkek, elévülési idejének felgyorsulását, hogy pontosan lássuk a folyamatot), újabb fogyasztási ciklus indul. A TÖBBSÉG ELFOGADJA A FOGYASZTÁST, illetve, régiónkban, és a második-harmadik-N-edik világban, ANNAK ILLÚZIÓJÁT, olyan CÉLként, amelyért akár nemzedékre  kiható áldozatokat érdemes hozni (régebb ezt a felhalmozás vágya jelentette), félretéve az emberi életmódok mindem más reális és/vagy lehetséges formáját, fejest ugorva a fogyasztói versengésbe, és rendszerint elsülyedve abban. A feltörekvés, és gyorsaságának felpörgetése egyre inkább öncél, ami képes eltakarni a legfontosabb dolgokat is, akár az egyéni egészségről, akár a környezet épségéről, az egészséges életmódról, a megelégedettségről, vagy boldogságról, stb., legyen is szó. Az idő zsarnoksága a fogyasztói igényekkel páhuzamosan jelentkezik, hogy ez nem természetes, illetve hogy szükségünk van egy másik időhasználati módra, a lassú időre is (Th.H.Eriksen), az kevesek számára nyilvánvaló.

A fogyasztói társadalom, és a neki megfelelő kultúra globális térnyerése önmagában nem elítélendő fejlemény, sőt, ha úgy tetszik a fejlődés mutatója, feltéve, ha sikerül „tudatosan és felelősségteljesen használni” (Daniel Miller). A felelősség itt azt jelenti, hogy az egyéni és kollektív identitások nem csupán a fogyasztói szokások hivalkodó és (ön)reprezentációs célú fölmutatásán alapulnak, hanem egyéb, ettől független kritériumai is vannak az egyének és közösségek társadalmi státuszának és identitásának. Magyarán a decens, az elfogadott és tisztességesnek tekintett élet, a jóllét nem csak a fogyasztói hierarchiákban elfoglalt hely, hanem a morális, vagy a tradicionális értékekhez való pozitív viszonyulás is érték. A fogyasztói kultúra egysíkú, és mennyiségi versengésre alapozott, stb., életmódjain kívül is van értékes és értelmes élet, mégha többleterőfeszítést is igényel annak fölfedezése.

A fogyasztói társadalom manipulálhatósága abban nyilvánul meg a leginkább, hogy A HATALOM A VALÓDI SZABADSÁGOT úgy és azáltal KORLÁTOZZA, hogy cserében A FOGYASZTÁS ILLÚZIÓJÁT KÍNÁLJA (Daniel Miller), a leggyakrabban olyanoknak (is), akik csak a reklámokat fogyaszthatják, a fényes illúziót, a luxus és a jólét reprezentációját (Jean Baudrillard). A gazdagság, mely a fogyasztás mennyiségében (és megengedem, olykor minőségében is) jelentkezik, előbbre való az ideológiai, értékrendbeli, elvi meggondolásoknál, nemcsak a politikusok oldalán, hanem a fogyasztóként élő tömeg számára is. A demokratikusnak tűnő választásokkor pedig nem ideológiai alapon, hanem FOGYASZTÓI vágyak szerint alakul ki a TÖBBSÉG. A közszférában MEGDUPLÁZOTT FIZETÉSEK ÍGÉRETE – és nem, a nagyon is kétséges, valósága – , AZ ORSZÁGOS MÁKONY, a politikai hatalom, legitímként felfogott alapja.