Hova álljunk?
Minden jel szerint a
választásokon elnyert formális felhatalmazás önmagában elégtelen ahhoz, hogy
egy kormánytöbbség legitimitása gyors olvadásnak ne induljon, és a biztos
többség – még mielőtt működőképes kormányhatalommá alakulna – azonmód, el ne enyésszen.
Ez több dolgot is igazolni látszik azzal kapcsolatban, hogy milyen is a
természete a(z akár kezdetleges) liberális demokráciáknak, hogy populista és
demagóg igéretek, illetve diskurzusok segítségével, közvetlenül és erőből nem
alakítható illiberálissá, még Romániában sem. Magyarán abban a
politikai/hatalmi berendezkedésben, melyet a román alkotmány kijelöl, a fékek
és ellensúlyok rendszere, a hatalmi ágak viszonylagos elkülönítése
(viszonylagos, mert minduntalan egymás térfelére tévednek, illetve szeretnék
maguk alá gyűrni egyike a másikat), és a félelnöki rendszer, a kialakult
törékeny és mégis hangos, illetve befolyásos civil társadalom (a „gyengék
hatalma”), stb., egyelőre képes megvédeni a liberális demokrácia intézményeit. Látnunk
kell a kialakult rendszer hátrányait, különösen az egymást obstruáló, folyton
akadályozó és végül a kibontakozást, a jó kormányzatot (good governance), és a
fejlődést, a decentralizációt elakasztó, megbénító, stb., stb., negatív
következményeit is. Viszont a „győztes mindent visz” típusú játszma elakadt, és
nem is látszik hogyan kerülhetne – legalábbis rövid távon – győztes pozícióba.
A PSD és kormányzó társa, a szedett-vedett ALDE elindult egy arrogáns, többségi
és hatalmi pozícióból való kommunikáció, és az illiberális, a fennálló
egyensúlyi rendszert fölborító politizálás útján (nevezhetjük ezt bátran Orbán-modellnek
– már csak a közelségért is – amúgy
persze ez eredetileg a putyini, azután erdogani és trumpi kalandorpolitika útja
is) akkor, amikor sürgösségi kormányrendelettel próbálta vissszafordítani a
korrupció-ellenes politikai harcot, megvédeni saját megvádolt-, fölmenteni már
elítélt potentátjait. De szemmel láthatóan sikertelen volt a próbálkozása. Az
ALDE már-már szétesése, a PSD belső konfliktusai és mélyülő törésvonalai jól
jelzik (legerősebb ellentét kétségtelen az egyre mélyülő Ponta-Dragnea párharc,
ami komoly fenyegetés a PSD egységére nézve), hogy az illiberális lendületre
épülő hatalmi politizálás csatát veszített – persze, messze van még a háború
vége – és a visszavonulás, a kihátrálás ösvényei is dudvásak, illetve nehezen
fölfedezhetők. Szó sincs arról, hogy a tüntetők, vagy az elnök, az
igazságszolgáltatás, vagy akár a politikai nyugat nyomására, a hatalom belátta
volna tévedését és a korrupció-ellenes politizáláshoz csatlakozott volna,
viszont letett az erőből való rendeleti úton hozott törvénymódosítás(ok)ról. De
korrupt vezéreinek megvédése sem került le napirendről, és ezért továbbra is
minden igyekezetével a DNA lejáratásán dolgozik, bevetve az összes olyan médiát
(is), mely befolyása alatt áll, az alternatív tények világába kalauzolva hallgatóságát.
A vita, a törvénymódosítás(ok) és az ebben megnyilvánuló hatalmi játszma viszont,
visszakerült a parlamentbe, illetve a törvényesség felügyelete az
Alkotmánybírósághoz, oda, ahol a liberális demokrácia játékszabályai szerinti
helyük van. (Ez, akárhogyan is igyekeznek kormánypárti médiák és elemzők
eltussolni, a vox populi részleges győzelme /is/, mely pozitív
következményekkel jár a demokratikus intézményi rend fönntartására, a civil
kontroll pedig továbbra is aktív játékos marad, és szankcionálni fog mindenféle
újabb „illiberális” kísérletet.)
A bajba került (túl)hatalom esete
azt is megmutatja, hogy a demokrácia nemcsak formaság, hanem tartalmi
vonatkozása legalább annyira fontos, mint a választások formai követelményeinek
a betartása. Mint kiderült, nem lehet a populista/baloldali ígéretekkel választásokat
nyerni, majd egészen más célokra – nevezetesen a saját korruptak megvédésére, a
korrupció-ellenes politikák fölszámolására – használni, a megszerzett hatalmat.
A gyakran lesajnált, kezdetlegesnek mondott liberális demokráciának Romániában,
van saját immunrendszere, és ez több lábon áll. Egyfelől ehhez tartozik a
formális elnöki hivatal – bár Băsescu képes volt éppen az ellenkezőjével, azaz
az illiberalizmus bevezetésével kísérletezni, mint mostanra kiderült
sikertelenül – másfelől, az utca, a tüntetők hangja és követeléseik, határozott
föllépésük. Észre kell venni, hogy a sorozatos és nagy tömegeket megmozgató
tüntetések „szimbolikus hatékonyságát” az adja, hogy az elmúlt lassan három
évtízedben, a ’89-es, és főként az azt követő kilencvenes évek eleji hasonló
tüntetésesorozatok, közülük is leginkább az Egyetem-téri sorozat, időről-időre
megerősítést nyernek. Bár a „Golaniádát” véresen elfojtották (NB! Iliescut és Romant
éppen ezekben a hetekben citálták ügyészségre és jelentették fel bíróságon, akkor
viselt dolggaikért), a modell, a forma, fennmaradt és minden alkalommal (pl. Colectiv-tragédiát
követően is) csak megerősödik, új kifejezőeszközökkel gazdagodik, de mtivációit,
hangulatát és érzelmi töltetét tekintve „ismétli magát”. A mozgosítás, a reszvétel
tapasztalata, a kreatívok és jelszavak, az „indulók” és kiáltványok, olyan kohéziót
termelnek, mely azt sugallja, hogy a tüntetők a „jó, a progresszív” oldalon
állnak. Ezt az érzést és magatartást nyugodtan nevezhetjük civil alapú
társadalmi kohéziónak (vagy állampolgári nacionalizmusnak), mely túlmutat a
szokványos „nemzeti kohézión”/nacionalizmuson. Fontos megfigyelni, hogy egy új
generáció, megváltozott körülmények között, és megváltozott élettapasztalattal,
no meg újfajta mozgosítási, kommunikációs eszközök segítségével, stb., képesek
megismételni, és ezzel kontinuitást biztosítani az „eredeti” immár lassan
törénelmivé öregedő, mozgalomnak, az akkor spontán módon kialakult paradigmának.
Mi más lenne ez, mint egy alulról szerveződő „kitalált hagyomány”, sajátosan
fölépített tradíció, melyhez szívesen és önként kapcsolódnak fiatalok? Nem
mellékes, hogy a kisebbségek, mindenekelőtt a rommagyar közösség fiataljai is
szívesen megmártóznak a hangulatban, egyenlő partnerként, részvevőként érezték/érzik
benne magukat. (Igaz, hogy ez leginkább csak a nagyobb városokban – különösen Kolozsváron
– volt jellemező, és kevésbé az elszigetelt, etnikailag homogén Székelyföldön,
de azt hiszem az itteni állampolgári kohézió megtapasztalása mégis fontos társadalmi
tapasztalat, az egész rommagyar közösség számára: egy új nemzedék is
megtapasztalhatta az „eredeti” mozgalmak, nagyjából megőrzött, hangulatát!)
A most kialakuló politikai helyzet
kihívás, és ugyanakkor demokrácia-vizsga az RMDSZ-nek. Próba, melyet, ha kitart
PSD-s elkötelezettsége, a korrupció-ellenes harc felfüggesztése, illetve leállítása,
saját
korruptjainak védelme, a
törvények ilyen jellegű módosítása mellett, vagy egyenesen kormányra lép, igen
könnyen elbukhat. És minden jel arra mutat – nem utolsó sorban a magyar kormány
illiberális szirénhangjainak sugallatára, no meg a szervezet egyes vezetőinek (ultra)konzervatív/nacionalista
és intoleráns ideológiája miatt –, hogy a szövetség az ellentüntetők,
a nacionalizmus partnere lesz. Különös, különös ízlés ez – és a választói
akarat figyelmen kívül hagyása – hiszen ezzel közép és főként hosszú távon, csak
veszíthetünk, ugyanis ellenünk fordítható, sőt eleve ellenünk irányul. Ne
legyen igazam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése